Nem szabad megadni magunkat

- Znamenák István – akit az elsők közt menesztett Vidnyászky Attila – arról beszélt a 168 Órának: ha lehetőséget kap, maradt volna a Nemzetiben, mert az új direktor szakmailag jelentős alkotó, ráadásul nemzetközileg ugyancsak elismert külhoni rendezők meghívását is ígéri. Az ön döntését indulat vezérelte, vagy más megfontolás?

– Vidnyánszky Attila kinevezése betetőzése volt mindannak, ami az elmúlt években a személyéhez kapcsolódóan történt a színház világában. A független társulatok elleni hadjárata és a szakma kettészakítása önmagában elég lett volna, hogy ne kívánkozzak a teátrumába. A színházak támogatási rendszerének átalakításakor az ő elképzelései érvényesültek, s a szakma olyan megkérdőjelezhetetlen alkotói sem jutottak forráshoz, mint Pintér Béla vagy Bodó Viktor. A legszörnyűbb pedig, hogy valójában szó sem esik már szakmáról. A hatalomról, az ideológiáról szól minden, ostobán és átlátszóan. Bennem ezért került túlsúlyba az ellenérzés a szakmai kíváncsisággal szemben.

- Vidnyánszky Magyar Teátrumi Társasága szakmai érvként említi: az Alföldi Róbert nevével is fémjelzett „dekadens színházi irányzatok” ellenében ők a „remény színházát” preferálják. Tervezik, fel is szentelik a Nemzeti Színházat.

– Addig biztosan nem, amíg még ott vannak a magamfajta bűnös lelkek. Engem a Magyar Teátrumi Társaság szólamai és az egyéb tervek kapcsán már-már elfogott a depresszió. Mára viszont oda jutottam, hogy talán Madách Imrének lehet igaza: próbálom én is komédiának nézni az őrületet. Az is vicces: fogják a remény színházának zászlaját, s ellene mennek valaminek. De minek is? Nincs baloldali és jobboldali színház. A máról, a jelenkor emberéről kell szólnia a színháznak. Így gondolta Shakespeare, de már az ókori görögök is. Különben a progressziót is nevetséges számon kérni. A Krétakör egykori tagjaként rengeteget utaztam a világban. Láthattam: nagy a lemaradásunk a leghaladóbb színházi irányzatokhoz képest. Nálunk még mindig erős az operett világából származó ragaszkodás a bársonyfüggönyhöz, egyszínű hősökhöz, jó és rossz csatározásához. Pedig az élet összetettebb: a színháznak is ezt kell tükröznie.

- Vidnyánszkyék talán pozitív megközelítésből szorgalmazzák ennek az összetettségnek a bemutatását.

– Amit akarnak, az inkább valami hagymázas képzet a megfoghatatlan eszmék jegyében. A szakmaiság szempontjából a család szentsége vagy a kereszténység miként lehet egy normális színház működésének az alapja? Ez éppolyan elképesztő, mint amilyen formában belefoglalták az alaptörvénybe a család fogalmát. Mondják: a színház Thália temploma. Ám ez nem azt jelenti, hogy fel kellene szentelni. Próbálok nevetni, de azért ijesztő mindez. Persze azok is félnek, akik ezt a sok blődséget összehordják. A nagy „ellenmenet” is a félelmeiket jelzi.

- Vajon ők mitől félnek?

– Például vannak köztük, akik sejtik: ami most történik, annak mindannyian vesztesei lehetünk. A másfél perces találkozáson, amikor személyesen is bejelentettem távozásomat Vidnyánszkynak, azt éreztem: az új direktor is szorong.

- Konkrétan miről esett szó?

– Én mondtam, sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk, ő meg mondta, szereti a dalaimat.

- Alföldi Róbert az utolsó pillanatig hitte, hogy van esélye a direktori pályázaton. Ön osztozott ebben a reményben?

– Racionálisan nem. Miközben el akartam hinni: nem történhet olyan skandalum, amely végül csak megesett. Persze mindennap történik valami, amire előző nap még azt mondtam: kizárt, hogy bekövetkezzen. Ezért is próbálok inkább belső emigrációba húzódni, helyükön kezelni a politika blődségeit, s az alkotásra koncentrálni.

- Új lemezének a szerelem a tárgya. Kritikák szerint: rendkívül intelligens popzene. Könnyű észnél maradni, finomabb érzelmekre koncentrálni, amikor a blődségek uralják a terepet?

– Nem szabad megadni magunkat. Keresni kell a hasonló gondolkodású emberek társaságát, beszélgetnünk kell, megtalálni a közös alkotás lehetőségeit.
A zene az a terület, amelyre a politika nem tud igazán befolyást gyakorolni. Remek zenekaraink vannak, olyanok is, amelyek zseniálisan tudnak reflektálni politikai dolgokra is, mint például a Belga. Az én dalaim másról szólnak, de a koncertjeimen is ugyanaz a célom, mint a színpadon: átadni az energiát robbanásszerűen, inspirálóan. Személyiség kérdése, ki miként él ezzel, de én is ezekért az impulzusokért járok nézőként színházba, koncertre.

- Színészként hogyan tovább?

– Annyi biztos: átveszem Kovács Patrícia szerepét a Belvárosi Színház Kramer kontra Kramer előadásában. A kisfiam húsz hónapos. Amikor olvastam a darabot, olykor a zokogásig át tudtam élni a gyermekfelügyelet körül kavargó történetet. Miközben normális párkapcsolatban élek, s az anyaság olyan élmény, amely felülírja a közéleti őrültségek hatásait.

- Mindemellett részese civil megmozdulásoknak is: például élelmiszerosztó akcióknak, vagy kiállt a Zöld Pardon mellett, propagálja a környezetvédelmet, a biciklizést. A választások közeledtével nem érzi úgy: távolabb is léphetne a magánvilág kereteitől? Gondolom, volna rá ellenzéki igény.

– Egyetlen politikai pártnak sem tudok annyi bizalmat szavazni, hogy „odaadjam” magam. A számomra is fontos civil eseményeken részt veszek, sőt, ha a politika történése okot ad rá, a tömegben én is az utcán vagyok. De ha holnap lennének a választások, nem tudnám, kire szavazzak. Ám már az is valami, hogy abban biztos vagyok: hová nem.

- Neves felmenőinek máig élő alkotói, közéleti rangja sem motiválja politikusabb megszólalásokra?

– Ma már az is politika, ha azt mondom: gyűlölöm a rasszizmust. Itt tartunk. Pedig ez csupán normális emberi mondat. Felmenőim sem motiválnak többre. Persze gyanítom, mit gondolnának: nem lennének nagy vitáink. Nekik is egyértelmű volt, mit jelentenek a polgári értékek, s mivel jár, ha azokat megpróbálják elvenni. Azért néha eszembe jut – bár nem szeretek „lefelé” viszonyítani –, hogy a nagyszüleim fiatalsága idején háború volt. Vagy az: a nagyapámat, Jékely Zoltánt évekre eltiltották a publikálástól. Ám még azokon a végletesnek megélt korszakokon is túl lehetett jutni, és létrehozni egy életművet. Nyilván nem mindenkinek, és nem is a tehetségtől függött a túlélés. Ám ha azt nézzük, mit éltek meg a felmenőink, egész tűrhető helyzetben vagyunk.

- Annyira ez nem vigasztal.

– Igaz: pusztán a jelenkor sunyiságai, butaságai miatt is elszállhatnak egy ifjú generáció lehetőségei. Nem készülnek filmek, megroggyannak a legjobb színházi csapatok. De mindeközben azt is láthatjuk, milyen tiszta gondolatok mozgatják ezeket a fiatalokat. Belőlük hiányzik az idősebbeket jellemző félsz is. Ez talán vigasz lehet.