Minden ugyanúgy?
Minden majdnem úgy kezdődik, ahogyan befejeződött. Alighogy a rendszerváltás utáni II. Nagy Baloldali Történelmi Vereség után padlón fekvők éppen próbálják megemészteni azt, hogy 2010–2014 közötti történetük, stratégiájuk, személyzeti politikájuk és közpolitikai szemléletük mögött sokévnyi működési mechanizmusok teljes kudarca és teljesítőképességük kifulladása áll, egyesek már ismét „azt” hirdetik. Igen, kitalálták: az összefogást.
A politikai értelemben kiüresedni látszó Budapesten a centrális erőtér törvényhozói speciális választási és indulási szituációt állítottak elő: amennyiben az ellenzékiek versenyben kívánnak maradni, együttműködésre van szükségük. Az együttműködésnek viszont nem az adja meg a súlyát, hogy mekkora a szélessége, azaz hány szervezet alkotja. Sokkal inkább minőségi szempontoknak kell dominálniuk.
Ahogyan egy, a napokban megjelent, a baloldal kudarcát és annak okait számba vevő könyvben (Padlóról padlóra – Magyar baloldal 2010–2014) olvashatjuk: „A vezetők politikai teljesítményétől nem elválasztható s vele azonos súlyú kudarcforrás volt a pártok közötti együttműködés minősége. A bizalmatlanság, a közös cél megvalósíthatóságába vetett hit hiánya s a szűk, ráadásul szigorúan rövid távú pártérdekek érvényesítése együttesen ördögi kört alakított ki. Ebben a saját rövid távú céljaikat egy adott kérdés kapcsán háttérbe toló vagy akár csak kompromisszumra kész partnerekre teljes kudarc várt. Ezzel szemben a közös üggyel szembeni politizálás (lásd: DK 2013 őszén, illetve az MSZP diktálta feltételek mellett megvalósult 2014. január elejei megállapodás) kis »győzelmeket« hozott, s ezért követendő stratégiaként jelenhetett meg az érintettek számára. Ha 2014 vesztesei »tanulnak« ebből, az hosszabb időre konfrontációra rendezheti be a baloldali pártokat, ennek minden következményével, az időzavarral és a győzelemre alkalmatlan megállapodásokkal.”
E következtetések levonása azonban nem egyformán sikerül mindenkinek. Az Együtt–PM április hatodikán elsőként állt ki a tisztújítás szükségessége mellett. A PM esetében ez már megtörtént: új társelnököt, három új elnökségi tagot választottak. Az Együtt ezen a hétvégén fog személyi kérdésekről dönteni. Az MSZP-ben elindult egy önkritikát sem mellőző folyamat, amelynek a végét talán még a párt vezetői sem látják. Mindenesetre fontos állomáshoz érkeztek; nem akarhatnak, mert nem is tudhatnak könnyen túllépni a történtek felett.
Viszont a DK hétvégi pártértekezletéről megjelent tudósítások szerint Gyurcsányék látványosan tartózkodtak az önkritikától, politikájuk középpontjában a pártelnök vezette erős baloldali párt áll, amelynek legfőbb motivációs bázisa az Orbán-ellenesség. Ennek jegyében értelmezhető a pártvezető által július 12-re meghirdetett ellenzéki demonstráció is, amelyre az összefogás mellett érvelő Gyurcsány minden ellenzéki pártot meghívott. Sajátos a nyár kellős közepén nagy ellenzéki tüntetést szervezni, amiképp annak is van bája, ahogy a meghirdetés történt. A szövetségesekkel megint nem egyeztetve, csak úgy „bemondva”. Nem is tudják a demokraták, hogy pontosan mi ellen tüntetnek a nyári hőségben, de az már most sejthető: ha az MSZP, az Együtt, a PM vagy az egyszemélyes Liberálisok távol maradnak a rendezvényről, akkor „ők lesznek a felelősek” (miért is?), „megint saját szempontjaikat nézik”, nem pedig egy 35 fokban történő vonulás szépségeit és mások politikusi rehabilitációs motivációit. Pardon, az Orbán-kormány leváltását. Ha viszont részt vesznek – ami éppúgy lehet legitim döntés –, akkor nem lesz nehéz leforgatni a közszolgálatinak csúfolt nyilvánosságban a „Gyurcsány hívására tüntet az ellenzék” spotot. Lehet azt mondani, hogy ez a baloldali szavazókat nem foglalkoztatja, de április hatodika és május huszonötödike óta tudjuk: a DK-t és a DK-kompatibilis MSZP-szavazókat leszámítva mindenki mást igen.
A Demokratikus Koalíció teljes erőből a budapesti összefogás szükségessége mellett érvel, és természetesen közös főpolgármester-jelöltben gondolkodik. Ilyen stratégiai döntések esetén jó szem előtt tartani, hogy miként reagálhat a Fidesz–KDNP. Azt itt már nem kell hangsúlyozni, hogy az új választási rendszer, az aktuális politikai helyzethez alakított jogszabályalkotás, a nyilvánosság és tájékoztatás szerkezete miatt milyen helyzetben van a baloldal. Mindezekhez jön még a CÖF és az egész, professzionálisan működő negatív kampánygépezet. Nem utolsósorban pedig a baloldal személyi, szervezeti hibái, a működési fekete lyukak, amelyek jelentősen segítik a jobboldal permanens kampányát. Mindennek tudatában kell tehát keresni az együttműködés optimális módját, nem lehet kizárólag mennyiségi szempontokkal érvelni.
A DK összefogás-kezdeményezése mögött azonban más is van. A párt növekedési potenciálja ugyanis leginkább azon (korábbi) MSZP-szavazók körében található, akik szemében Gyurcsány Ferenc kevésbé elutasított, sőt egy dinamikus, a baloldali törzsszavazó minden harci igényét kielégítő vezető. Ők az „összefogást, és bármi áron” politikájának támogatói, akiknek Orbán Viktor legyőzése mindennél fontosabb politikai és egzisztenciális cél. Ez a logika növelheti a DK támogatottságát, de érvényesülésére számítanak a Fidesz kampány- és jogszabálygyárában is. A DK pedig így, saját, rövid távú növekedése érdekében kvázi a Fidesz–KDNP kottájából játszik. Az eredmény? Az EP-választáson súlyos sebet kapó MSZP szavazóinak további csábítása, a pártról való leválasztása. Ezért súlyos árat fizethet a teljes ellenzék. Mégis, a baloldali nyilvánosság egyelőre nem foglalkozik e stratégia dilemmáival. Holott a baloldal helyzete sokkal súlyosabb annál, mint hogy maradék támogatói ismét egy rövid távú, kizárólag pártérdekmotivált összefogásra építsék politikai jövőjüket.
