Miből fakadnak a sorozatos tankönyvbotrányok?

Különös beszédet hallott a közönség a Magyartanárok Egyesületének szombati rendezvényén: a botrányoktól kísért kísérleti tankönyvek egyik tankönyvszerzője a nyilvánosság elé állt. Nényei Pál A kísérleti tankönyv fejlesztése során szerzett tapasztalataim című előadásában szokatlanul őszinte hangot ütött meg. Már az is szokatlan, hogy egy, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) által felkért szerző részt vegyen azon a vitán, amelyen az általa írt mű a kritikai elemzés tárgya.

Egy héttel korábban a Történelemtanárok Egylete (TTE) szervezett hasonló rendezvényt a kísérleti tankönyvekről, ott azonban se szerzők, se a fejlesztéssel megbízott Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkatársai nem jelentek meg a többszöri meghívás ellenére sem, csupán a honlapjukra kitett közleményben reagáltak a bírálatokra.

Ehhez képest kell értékelni, hogy Nényei Pál viszont személyesen is megjelent. A kilencedikes és tizedikes irodalomkönyv fejlesztésében is részt vevő szerző azt mondta, a felkéréskor az OFI-tól teljes szabadságot kapott másik három szerzőtársával együtt. A karakterszám volt az egyedüli korlát. A rövidre szabott alkotói időszakot sem találta problémának, mert ahogy mondta: „én tudok gyorsan dolgozni”. Aztán elmondása szerint valami megváltozott a tizedikes tankönyvnél. – Változott a szerkesztővel való kapcsolat minősége, de a szerkesztő személye is. Gépiessé vált a munka. A többi szerzőtársamnak is ez volt a tapasztalata. Csökkent a lelkesedés. Nem azt mondom, hogy borzalmas dolgokat írtunk, de nem mindig felelt meg a munka színvonala annak, ami elvárható lett volna – fejtette ki őszintén, hozzátéve, hogy a szerkesztővel nem lehetett egyeztetni, konkrétan: egyszer sem találkoztak vele. – A Facebookon láttam, hogy néz ki – illusztrálta az abszurd helyzetet.

Pozitív tapasztalatként említette, hogy míg az OFI-s belső munkatársakkal nehéz volt tárgyalni, addig a zsidó kerekasztallal való tárgyalás nagy élményt jelentett számára, mert ők nem utólag akartak benyúlni a szövegekbe, hanem a tankönyvírókkal előre egyeztettek. – Mindenben értettük egymást – fogalmazott. Fordulópontnak azt tartja, amikor kikerült az OFI honlapjára a kísérleti tankönyv néhány mintaoldala.

Szerinte ekkor politikai gellert kapott az ügy. – Ami jogosan vetett hullámot, de számomra kicsit magasra csaptak a hullámok – vallotta be, hozzáfűzve, hogy rossz érzés volt látni az internetes sajtó vezető orgánumainak címlapján az értelmiség háborgását. Ennek tulajdonítja, hogy ezek után a szerkesztő kiszedte azokat a részeket a könyvből, amelyeket ő írt. Úgy véli, ha nincs a felfokozott politikai hangulat, maradhattak volna a szövegei.

Kissé keserű hangon állapította meg, hogy amikor elvállalta ezt a munkát, nem számolt ilyen következményekkel. Szerinte a tankönyvfejlesztés egyértelműen szakmai munka volt mindaddig, amíg nem kerültek ki a mintaoldalak. Aztán az ügy szerinte menthetetlenül bekerült a „nagy magyar politikába”. – Ennyit a nagy szabadságról, amit az elején megkaptunk – kommentálta. Megjegyezte: a könyv stílusa szándékosan laza, fecsegős, nem volt még összefésülve a szöveg, amikor az OFI a mintaoldalt kitette. Ez is okozhatta a megrökönyödést.

– Elismerem azt is, hogy a tankönyv mint műfaj nincs tisztázva, nem tudjuk, mit akarunk vele – közölte. Pedig a mostani balhék a tankönyvnek mint műfajnak a válságáról is szólnak. – A tankönyv egy olyan oktatási struktúra maradványa, ami mögül a világ haladó része kihátrál. Ezzel párhuzamosan az irodalom mint tantárgy is átalakulóban van. Számomra a tankönyvírás kalandja befejeződött. Soha többet nem írok tankönyvet – jelentette ki előadásának végén.

Arra a felvetésre, hogy a tankönyvpiac szétverése annak a durva és antidemokratikus döntéssorozatnak volt egyik eleme, amellyel a kormány lerohanta az ágazatot, így a szerzőknek számolniuk kellett volna a botrányokkal, azt felelte, talán naiv volt, de számára ez nem volt előrelátható. Hozzátette: bár nincs döntési helyzetben, de azt tartaná kívánatosnak, ha visszaállítanák a szabad tankönyvpiacot.

Arató László, a ME elnöke erre reagálva felolvasta a 2013-as tankönyvtörvényt, amely egyértelművé tette, hogy az állam kizárólagosságra törekszik. Ennek tudatában a szerzők sejthették volna, hogy a kormány csak felhasználja őket. Bár nem mondta ki, de utalt rá, hogy a szerzők helyesebben tették volna, ha bojkottálják az OFI felkérését.

A konferencia egyik legérdekesebb előadását Schiller Mariann tartotta a hetedikes irodalomkönyvről. Az ME választmányának tagja szerint a kiadvány „kellemes, kézreálló, gusztusos tárgy”, nagyjából ennyi volt az összes pozitív állítás, amit a könyvről mondott. A könyvhöz sem tanári kézikönyv, sem digitális tananyag nem készült. Schiller Mariann egy mások által még korábban nem tárgyalt problémára is felhívta a figyelmet. Megnézte a kerettantervet, amelyhez a tankönyv tartozik, és megállapította, hogy vannak benne választási lehetőségek. Például választható Ady- vagy József Attila-vers, ahogy nincs meghatározva, melyik Jókai-regényt kell a diákokkal elolvastatni. A hetedikes tankönyv szerzői választottak. – Akkor nincs baj, ha sok tankönyv van, és én, a tanár kiválaszthatom azt a taneszközt, amely nekem és a tanulócsoportom igényeinek megfelel – fogalmazott, rámutatva arra, hogy hiába kínál fel a kerettanterv elméletileg választási lehetőséget, az állami iskolákra kényszerített könyvek ezt a választást elveszik.

Schiller Mariannak feltűnt, hogy a tankönyvben a fejezeteket egy festmény választja el egymástól. – Az első végén egy 1921-es angol festmény látható egy olvasó nőről. A másodiknál Renoir-festményt látunk egy olvasó párról. A harmadiknál újabb angol olvasó nő. Majd a negyediknél az olvasó nő orosz. Aztán jön az ötödik, egy francia olvasó nő. Míg a hatodik fejezetnél férfi olvas. A hetedik fejezet elválasztó kép kicsit sem hasonlít az előzőekre, mivel utólag tették be ezt a fejezetet, még az olvasó nőt is elfelejtették belerakni – jegyezte meg. Nem derül ki, hogy kell-e keresni a fejezetekben a festmények és a szöveg között kapcsolatot.

A tankönyv szövege – megállapítása szerint – gyakran túl bonyolult, máskor viszont gügye, több ponton is tárgyi tévedések vannak benne. A Kőszívű ember fiai című regénynél például három műfaji meghatározást használ a könyv: egyszer „regényeposz”, aztán „történelmi családregény”, majd „romantikus nagyregény”. – Szomorú és elkeseredett vagyok – zárta előadását Schiller.

Az elhangzott előadásokra és hozzászólásokra megindultan reagált a közönség soraiban ülő OFI-s lektor, Dobszay Ambrus. – Arató tetemre hívása húsba vágóan érint. És sok száz embert hív tetemre, ha a kipróbáló tanárokat is vesszük – fakadt ki, azt állítva, hogy fogalmuk sem volt a 2013-as tankönyvtörvény tartalmáról. Szerinte abból még nem lehetett sejteni, hogy milyen következményei lesznek a jogszabálynak.

Dobszay hozzászólásából kiderült, hogy mennyi minden változott munka közben. Először például csak digitális tananyagfejlesztésről volt szó az uniós projektben. Mivel menet közben a kormány megszüntette a tankönyvpiacot, így a projekt kibővült a tankönyvfejlesztéssel. Dobaszy elmondta, hogy kétféle lektor létezik. Az egyik, aki igyekszik kárt menteni és a butaságokat kiiktatni. A másik fajta lektor, „akikről sem én, sem Nényei Pál nem tudtunk”. – Akinek minden sóhaja mindenen keresztül hatolva átmegy a könyvön. Nem pedagógiai szakmai szempontok, hanem kultúrideológiai szempontok szerint – fejtette ki. Dobszay, ha tehetné, visszaállítaná a szabad tankönyvpiacot. Szerinte a választhatóságot garantálni kéne. Annyit azonban hozzátett, hogy anno a tankönyv-akkreditációval súlyos gondok voltak. – Átengedtek olyan könyveket, amelyekben sokkal durvább erkölcsi-szakmai hibák voltak, mint a mostani kísérleti tankönyvekben. A tankönyvcégek pedig erkölcstelen profitszerzésre hajtottak – állította.

A kormányzati kommunikációs irányelvek miatt Dobszay csak a maga nevében beszélt a konferencián. Véleménye nem tekinthető az OFI álláspontjának. Azt csak Kaposi László, az OFI igazgatója mondhatta volna el, aki viszont az eddigi szakmai vitákról távol maradt.