Mesék a Gelázsról

Rögtön elmondom, honnan e zselatinszerű, franciás átkeresztelés – amúgy Liget/Lizsé módjára –, előbb azonban hadd rögzítsem a legfontosabbakat magáról a helyszínről. Ha lettek volna Árpád vezér honfoglaló seregében balneológusok és orvosok, talán már akkor megállapítják, hogy kincs leledzik a mélyben. A 46 fokos radioaktív mész-hidrokarbonátos hévíz, amely percenként ezer literes mennyiségben tör a felszínre, ugyanis nyolcféle kór leküzdésére alkalmas. Később királyi, majd szultáni ukázra formálódtak itt medencék, fürdőházak, vízgyógypavilonok, de pusztította őket erózió, tűz, víz és maga az idő, mígnem 1912-ben a neves Sebestyén–Hegedűs–Sterk-építészhármas tervei szerint beton-, kő- és téglatestet kezdett ölteni a palotaszálló.

Nemrég látszott képernyőinken a lovas tengerész ideérkezte, amikor a „bűnös város” legszebb szállodája belépett a történelembe. Az eső áztatta macskaköveken ficánkoló lovak és Bódy főpolgármester köszöntője mellett arról viszont nem esett szó, hogy a királyi lakosztályba jó időre a Horthy família kvártélyozta be magát. Jött velük Szegedről a fővezérség is.

Itt lett bennfentes az antantmisszió francia kultúrájú, de brit tábornoka, Mr. Maurice is. Lett később fővezéri súgó és bizalmas, sőt egyéni ügyintéző is. Az ő privát akciója volt például a kommünt „lájkoló” filmjéért lecsukott Korda Sándor megszöktetése is. Így jutott Anglia egy mesterrendezőhöz, Maurice pedig hosszan tartó érdekeltséghez a magyar filmbizniszben.

A legendárium szerint a címünkbéli Gelázs szó is az ő leleménye volt, miután első franciásítási kísérletével, a Zsellérrel nem keltett sikert, inkább derűt. E primitív kódolásra szüksége csupán azért lehetett, hogy a szállóra vagy lakóira utalását csak bizalmasai értsék. Ám akik két-három emberöltővel később mártóztak meg a Gelázs hullámaiban, hihették: koruk vagabund argója szülte a nevet.

Puhítási manőverek

De lapozzuk vissza a történelmi kalendáriumot.

Nem mondhatni, hogy Horthyt valami nagy öröm töltötte volna el Pestre érkeztekor. Bosszantotta, hogy neki csak a román hadak utáni pacifikálás jut. Gondolatai pedig vissza-visszakalandozhattak Polától Triesztig, ahol mint a k. u. k. utolsó flottaparancsnoka kelletlenül szalutálhatott végig egy szertartást, az általa valaha kommandírozott hadihajók szerb, horvát és szlovén zászlóinak felvonását. Aztán elköszönt még IV. Károlytól a Bécs melletti Badenben, és hazautazott.

Pestre érve viszont olyannyira friss és derűs hangulat fogta közre – az őszirózsás forradalomé –, hogy megérlelődött benne a szándék az új rendszer megközelítésére. Láng Boldizsár báró a szolgálatainak felajánlására is rábeszélte, ő pedig hitt neki, hiszen együtt szolgáltak a Burgban, de barátja azóta már átigazolt Károlyi HM-ébe.

Láng eszközölt ki számára audienciát Fényes Lászlónál, a neves újságíróból lett hadügyi államtitkárnál, ez azonban csúfos kudarcba fulladt. Fényes ugyanis kijelentette, hogy nincs miről beszélnie a cattarói lázadás vérbe fojtójával. Állítólag ilyen értelmű levélválaszt kapott más vezetőktől is, úgyhogy alapos kutatómunkájába kerülhetett bizalmasainak 1919 után az eredeti irományok visszaszerzése és megsemmisítése. Ez alighanem sikerrel járt, különben látható lett volna egy ’45-ös fakszimile kiadványban.

Valószínűsíti Horthy pálfordulási terveit a Déli Hírlap 1918. november 1-jei száma is, miszerint „a tengernagy polai magyar tengerészekkel úton van Budapest felé, hogy a Nemzeti Tanács rendelkezésére bocsássa magát”. Valami tehát megkezdődött, ha a végkifejlet más képet mutatott is.

Véletlen szomorújátéka a sorsnak, de nemzeti színeink mindegyike fémjelzett egy-egy diktatúrát viharos történelmünkben. A fehér ellenforradalmat talán Prónay tiszti különítményei kezdték meg nagy leszámolási nekibuzdulásaikkal, meghirdetve, hogy abból a zsidóság sem fog kimaradni. Bizonyos ellenlépésekre – mivel a hírek gyorsan járnak – már Szegeden sor került. Lőw Immánuel főrabbi méltányossági kérelemmel fordult Horthyhoz, de hatásosabb volt a helyi hitközség dúsgazdag Beidl–Wimmer- kettősének stafírozási ajándéközöne, amely titokban egy luxusautóval tetőzött. E puhítási manőverek után volt kénytelen fogadni a fővezér a nagy kerülőkkel és még nagyobb titokban odautazó budapesti hitközség delegációját, biztosítva minden darutollas pogromkísérlet tiltásáról.

A két szomszédvár

Ilyesmire csakugyan nem került sor, ám a Gelázs pincéiben – a folytonosan dübörgő hévízcsövek szomszédságában – vallási hovatartozás nélkül úgy folyt a vér, mint a különítményes „szomszédvárban”, a körúti Britanniában. Mindez nem zárta ki, hogy a konszolidáció után Horthy – immár budavári kormányzói lakosztálya erkélyéről – a két szállodára mutasson. Büszke volt rájuk, bridzspartnerei előtt is, mint negyedszázados országlásának első szemtanúira.

Aztán jött a háború, s az ostrom végén mintha a Himnusz szavai idéznék: „Vár állott, most kőhalom.”

A Gellért is úgy megszenvedte kiváló célpontjellegét, hogy ötvenmillió forintba került a rekonstrukciója. Később a Gelázsból exkluzív grandhotel és kellemes strandprogram lett, a szálló vendégkönyve pedig mindmáig őrzi a nagyvilág több ezer kiválóságának elismerését.

De a hatvanas évek recepciósának groteszk elbeszélése nem őket idézi.

„Éjszakára becsukott a presszó – emlékezett –, ilyenkor nem volt arrivé sem. (A szállodás nyelv a vendég érkeztét mondta így.) Kulcsra zártuk a főbejáratot, hunytam én is egy jót a pult mögött. Ám egyszer csak dörömbölés és vad német kiáltozások hallatszottak. Fogom a zseblámpát, a kulcsokat, és a szememet is megdörzsöltem, mert tucatnyi SS várta a bebocsátást. Néztem a naptárt: hogyan lapozódhatott vissza a háborúba, vagy álmodom-e az egészet? De a trappolás, az valódi volt, meg a parancsnok rám rivallása a szovjet vendégek hollétéről érdeklődve. Akkor valami megmozdult bennem, és belenéztem a sminkelt férfiarcba. Nahát, Greguss művész úr, sápadoztam, az isten szerelmére, ne űzzenek velem ilyen bohóctréfát, mert rögvest összecsinálom magam. Aztán kiderült nagy vihogásaik közepette, hogy a Citadellánál forgatják az Alba Regia című háborús filmet, s egy átállási szünetben úgy gondolták, lekocsikáznak egy rumos kávéra. Magam szolgáltam ki őket, könyörögve, hogy tűnjenek el azokkal a maskarákkal, mert van néhány valódi szovjet vendégünk, lampaszos öregurak, nehézfiús sleppel.”

„De megesett – csap át egy másik históriába –, hogy londínernek öltözött BM-es kukkosok szeme láttára surrant át éjszakánként a nemzetközi politika egyik nagyágyúja, amúgy fürdőköpenyesen, titkárnője szobájába.” Vagyis hát – gondolom tovább – ezek a falak itt legalább annyi love storyról tudnának mesélni, mint odakinn a hegyoldal fái, amelyek közé feljárt a pesti ember egy kis romantikát keresni. De okoztak izgalmakat errefelé kriminális dolgok is, hát még a 4-es metró fúrópajzsa, amely még a levegőt is megrázkódtatta.

Parádés világ

Forró volt a légtér 1968-ban is, a nemzetközi munkásmozgalom „konzultatív találkozóján”, ahol a „ki jön el, és mit fog mondani”-komplexus nyomasztotta a rendezőket. Még a vendégvárás unaloműzése közben intette magához Kádár János a rádió főtechnikusát, az öreg Bakonyi Lászlót, akinek arra kellett felelnie, mit látott lenn a mélyben, kábelhúzás közben. „Egy márványtáblát mindenekelőtt – mondta tisztelettudóan –, azzal a szöveggel, hogy ez a hely a szervezet minden baját meggyógyítja.” Várta, célba ér-e az áthallásos mondókája, amely csakugyan gondolkodóba ejtette Kádárt és Komócsint. Viszont a hirtelen odatoppant Marchais-nak franciául visszaköszönni csak Bakonyi tudott.

A ma itt konferenciázók már értik egymás nyelvét, meg a kiállítók, divatbemutatók, koncertezők is. Mondén, parádés világ lett itt, soknyelvű békesziget az idegesség tengerében. Az átjáróajtókon túli „fehér világban” viszont a messzi tájakról jött betegek joggal bíznak a márványtábla igazában, abban, hogy ez a hely csakugyan meggyógyítja szervezetük minden baját.