Másmilyen ország
Néha-néha megjelenik egy cikk, amely furcsállja, nehezményezi, hogy a magyarokat nem nagyon érdekli a külpolitika. Sem a művelt közvéleményt, sem a politikai osztályt, még a szerkesztőket sem. Már az is előrelépés, ha egy-egy ember ezt szóvá teszi. (Mellesleg széles spektrumból, Sayfo Omartól Kovács Lászlóig, mint a kiszáradó tó, tócsák a hatalmas mederben.)
A szerkesztők azt mondják, a politikusok is, intézményvezetők is, hogy az embereket nem érdekli a külpolitika. És ez így is van. Talán nem világjelenség, de itt lehet így. Merünk nagyok lenni. Ha összehasonlítom a hétköznapokon a Guardian vagy mondjuk a Huffington Post induló oldalait a – hasamra ütök – HVG.hu vagy az Index induló oldalaival, igen eltérő szerkesztői megfontolásokat tapasztalok. (Beljebb ne is menjünk, az már a kulturális sokk területe.) Persze tudom, állandóan nézik, melyik cikkre hányat kattintottak, s ezekre kevesen.
Hasonlóképpen van magával a tényleges külpolitikával. A politikusok nem érzik nagynak a tétet a külpolitikai megnyilatkozásokban. Elég felületesen visszaemlékezni, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben milyen arcok (is) vették a bátorságot, hogy beleártsák magukat külpolitikai ügyekbe, sőt milyen arcokat (is) neveztek ki nagyköveteknek, minisztériumi vezetőknek.
A külpolitikai képzés körüli huzakodások, a nyilvánvalóan megfigyelhető, bár nem olyan egyértelműen megítélhető felsőoktatási felhígulás pedig csak logikus következménye a mögöttünk lévő periódus masszív kontraszelekciójának. Az egész komplexumot a médiától az oktatáson és a kutatáson át a szakpolitikáig és az ezzel kapcsolatos politikai aktivitásig átjárja a tétnélküliség érzete, s az ilyen közegben aztán mindent lehet.
A kép vegyes, hiszen minden ésszerűség ellenére mozognak minden területen jó erők. Elszánt és elkeseredett emberek, akik nem hiszik el, hogy a szakmájukból ezt a ganédombot lehet csinálni. Mögéjük bújnak aztán kiadók, rektorok és egyéb vezetők, bár ez a bújás is egyre kevésbé motivált, hiszen lassan a látszat sem érdekel senkit. A szakpolitika alakításában és gyakorlatában pedig már kifejezett erény, ha valaki nem ért hozzá, vagy ha nagyon jóindulatú akarok lenni, az az erény, ha valami máshoz ért.
Ilyen környezetben kellene az ellenzéknek külpolitikát produkálnia, de legalább felismernie, hogy ez a külpolitikának feltüntetett nagy közös dagonyázás és sárba durrogtatás nem az, aminek gondolják. A nagy közhelyek pufogtatása az értékelvű külpolitikáról, közhelypárbajok vívása nem pótolhatja a valódi külpolitikai gondolkodást, a kiérlelt, nem a napi küzdelmeknek kitett álláspontok kialakítását, a jó minőségű szakpolitikusi és tanácsadói gárda létrehozását és fejlesztését.
Igen, természetesen ez drága dolog, s amikor már nemcsak a családi ezüstöt, hanem a szőnyegeket és a bútorokat is elkezdték árusítani, nyilván egy legyintéssel el lehet intézni azokat, akik ilyesmiket vetnek fel. De nincs más út. Mert különben nem kell csodálkozni, hogy a kritikus szituációkban jó esetben csak a jelentéktelenség, de sokszor inkább a politikai kár az osztályrész a készületlenség és a kínos improvizációk miatt.
A magyar demokratikus ellenzék most pont ugyanabban a fázisban van, mint a sajtó. Pénz, paripa és fegyver híján egy-egy embert próbálnak keríteni, akinek valahonnan, a régi időkből megvan a képzettsége, valamennyi tekintélye, s aki valamilyen megfontolásból hajlandó a zord körülmények ellenére külpolitikai vonalat vinni. S mivel ők többnyire értelmes, jól kommunikáló emberek, hát mindenki úgy tesz, mintha ez tényleg egy komplett külpolitika lenne, amire egy kormányzásra készülő párt büszke lehet.
Így két olyan lehetőség ölt testet a szemünk előtt, melyeket pedig egyenként is érdemes lenne elkerülni: a Fidesz-politika inverzének barkácsolása, illetve a másutt, más érdekviszonyok alapján létrehozott külpolitikai modulok átvétele. Mindegyik nagyon forrástakarékos megoldás.
Az olyan politikaalkotási kísérlet, amelyben akár csak segédelvként is ott szerepel, hogy a Fidesznek vagy egy konkrét bárki másnak egyetlen momentumban sem lehet igaza, nem eredményezhet viszonylag koherens építményt, s főképp olyat nem, amely tartósan képes ésszerűen és népszerűen reagálni is az új fejleményekre. Az ilyen vonalvezetés célcsoportjai a hurráklakkok, itt nem vizsgáltatnak érdekek, s alantas értékek működnek.
A követő módszer – amellyel lehet követni részben vagy egészben külföldi kormányokat, pártokat, erőközpontokat, divatokat – alkalmazása bonyolultabb szerkezetű. Az átvételek jó esetben olyan modulok, megközelítések, álláspontok, javaslatcsomagok, amelyek nagyon kemény konstrukciós munka termékei, s bennük – leegyszerűsítve – az érdekek és az értékek szilárd rendbe vannak állítva. Az érdekek értékekké formált árusítása régi marketingszabály a demokráciák politikai piacain. Az árut értékként látjuk, a benne lévő érdek pedig csak vegyelemzéssel vagy az elfogyasztást követő tapasztalattal mutatható ki. Viszont egy nagy előnyük van: készen vannak, hozzáférhetőek. Ugyanez a jelenség a sajtóban a CNN vagy a BBC diktátuma: ahol nincsen pénz és akarat arra, hogy a saját újságíróink a saját elképzeléseik alapján saját tapasztalatokat szerezzenek, ott a CNN diktál, mert az egy kábeltévé-előfizetéssel megoldható.
Sokszor aztán kiderül, hogy az embereket mégis érdekli a külpolitika, ha másért nem, mert belpolitikává válik, s akkor aztán ott a nagy tehetetlenkedés. Jönnek a kiszámíthatatlan, érthetetlen vagy inkább a semmitmondó, mismásoló nyilatkozatok, esetleg jó minőségű egyéni megnyilatkozások, amelyekről később kiderül, hogy mégsem az az álláspont. A média is képes mindezt olcsón megoldani, mert megkérdeznek egy szakértőt, ha nincs túl messze az esemény, elküldenek egy riportert, s máris elfedték, hogy egyébként semmit sem lőnek az egészhez. A közvélemény pedig szép lassan, észrevétlenül hozzászokott, hogy ilyenek az újságok, ilyenek a hírműsorok, ilyenek a külpolitikai megnyilvánulások.
Ha az ellenzék másmilyen országot akar, ha jobb minőségű országot akar (nem tudom, így van-e, de ha így van), akkor nem takaríthatja meg azt, hogy felépítse a saját külpolitikájának, külpolitika-tervezésének széles, a párton vagy pártokon jóval túlnyúló intézményét. Még inkább nem takaríthatja meg annak kidolgozását, hogyan építené fel lényegében a semmiből a magyar külpolitika teljes vertikumát. Ez a program még nem drága, még vannak hozzá megnyerhető szakértők, a baloldalnak megvannak a maga kormányzati hagyományai (melyekhez persze mindig igen szégyenlősen viszonyul). A politikatervezésnek ez egy olyan rétege, amelyhez még a Fidesz sem kell.
A külpolitika fontosabb, mint azt felénk tartják. Olyan, hogy szinte a legtöbbet mondja el egy politikai erőről, egy kormányról, egy újságról vagy hírsite-ról. A külpolitika az elkötelezettség, a mélység és az igényesség mutatója. Ha ez nem megy, akkor a többit tudjuk.
