Megdöbbentő, milyen kegyetlenek tudnak lenni gyerekek, csak mert valaki más
Sokan hiszik, hogy az LMBTQ-embereket érő gyűlölet-bűncselekmények a fizikai bántalmazásnál kezdődnek, de valójában az első sérelmek egészen korán előfordulnak, akár már az általános iskolában. A kezdeti csúfolódás hamar átalakul verbális bántalmazássá vagy zaklatássá, komoly lelki terhet okozva azoknak a fiataloknak, akikre amúgy is óriási teher nehezedik, hiszen tinédzser éveikben sokszor még ők maguk sem tudnak mit kezdeni szexualitásukkal.
Zoltán, András, János és Máté történetei pontosan és szomorúan mutatják be azt, hogy Magyarországon sok esetben mit kell átélnie egy fiatal melegnek. A zaklatás fiatal éveit végigkísérte. Szüleikre és a pedagógusokra pedig egyikőjük sem támaszkodhatott.
Zoltán mindig is félénk és visszahúzódó fiú volt – nehezen is illeszkedett be egy csupa fiúkból álló szakközépiskolában, ahol asztalosnak tanult. Férfimunka, ahogy erről tartották. Zoltán pedig nem volt úgymond férfias jellem. „Női asztalos nincs. Ezt sokszor vágták hozzám” – emlékszik vissza. Osztálytársai mindig Zolikának szólították, a kicsinyítő képző állandó volt a nevénél és nem kedvességnek szánták. Mivel a fiú nem igazán tudott kiállni magáért, könnyű préda volt az idősebbek számára, akik amúgy is előszeretettel csicskáztatták a kisebbeket. Ám míg a „sima” csicskáztatások vége általában nevetés volt, Zoltán esetében, amikor a diákok egyszer magukra maradtak a gyakorlaton, tanári felügyelet nélkül, eldurvult a helyzet. „Lefogtak, rám ugrottak és hátrafeszítették a karomat. Erőszakosak voltak. A többiek körbeálltak. Próbáltam szabadulni. Az egyik fiú, aki hátulról fogott le, ruhán keresztül elkezdte imitálni, hogy közösül velem. Majdnem elbőgtem magam. Ez pedig a legrosszabb volt, amit tehettem. Olaj volt a tűzre, vérszemet kapott tőle. Elkezdett válogatott kifejezéseket mondani: „buzi, köcsög, ugye élvezed, még mélyebbre!”.
Majd benyitott a tanár és a megalázásnak hirtelen vége szakadt. Következmény nélkül. „A szakoktatónak nyilvánvaló volt, hogy mi történt. És nem csinált semmit.”
Az ilyen esetek rendszerint eleve megviselik az embert, egy fiatal számára pedig az ilyen szituáció még nagyobb és negatív jelentőséggel bírhat. Az ilyen tettek pont oda ütnek, ahol a legjobban fáj – hiszen sok LMBTQ-embert már igen korán folyamatosan nyomasztja, hogy mitől érzi magát másnak a többieknél. Az ilyen szituációk egy szexualitása miatt amúgy is zaklatott fiatal számára olyan megaláztatások és sokkhatások, hogy akár harminc évvel később is nehezen beszélnek róluk.
Zoltánnak az 1980-as években játszották el bősz sértegetések közben, hogy megerőszakolják, amire nem reagált a pedagógus. És a ma felnövő fiatalok történetei sem különböznek ettől.
A zaklatás a ma grafikusként dolgozó Máténál korán kezdődött. Már óvodában is kislánynak nevezték és első osztályban is rászóltak osztálytársai, hogy inkább használja a lányok vécéjét. A verbális sértegetés fokozatosan súlyosbodott. „Volt egy fiú az iskolában, máig előttem van az arca. Mindig úgy köszönt nekem a folyosón, hogy »„Szia transzi!«. Ez egyfajta átmeneti időszak volt a kislányozás és buzizás között.” Később a buzizás Máté életében állandó tényező lett és végigkísérte az iskolai éveket.
Akárcsak a ma egy multinál dolgozó Andrásnál. A folyamatos sértegetések neki is pokollá tették az iskolát, nem volt egy nyugodt pillanata: „A zaklatások leginkább a szünetekben történtek. Nem szerettem egyedül kimenni a termekből, mert akkor mindig könnyen betaláltak. WC-re is inkább órák alatt jártam, úgy kevesebb volt az esély arra, hogy piszkáljanak. Reggel általában már gyomorideggel indultam el, olyan gondolatokkal, hogy vajon ma mi lesz: csak beszólnak, aztán kiröhögnek vagy vajon majd meg is ütnek.”
Vannak, akiknél a csúfolódás csak később kezdődik el. János nyolcadikban vette észre, hogy érdeklik a fiúk is, ezt pedig meg is osztotta néhány barátnőjével, akiknek ezzel nem volt problémája. Egészen egy konfliktusig, amelynek hevében az egyik barátnő fegyverként használta fel a fiú titkát: „Hozzám vágta, hogy biztos a párom is csak azért van velem, mert lefizettem, hogy titkoljam, hogy egy retkes buzi vagyok.”
A vádat az iskola nagy része hallotta, s ettől kezdve Jánosnak nem volt nyugta. „Tesi órákra már be sem mertem járni. Mindenki jött a buzizással, esetleg azzal, hogy tuti csak kukkolni járok be az öltözőbe, vagy éppen meglengették előttem azon bizonyos részüket, mondván biztos szívesen játszanék velük. Ezt mind 13-14 éves fiúk tették. Visszagondolva megdöbbentő, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni gyerekek, csak azért, mert valaki más, mint ők.”
A lelki fájdalmakból és megaláztatásokból hamarosan valódi sebek keletkeztek: János elkezdte vagdosni magát. „Úgy gondoltam, ha majd fizikai fájdalmat érzek, akkor arra fogok koncentrálni, nem a megaláztatásokra. Először csak egy volt, aztán egyre több jött, egyre több helyen. Ahogy újabb és újabb atrocitások értek, úgy lettek újabb és újabb vágások. Alkar, felkar, az oldalam, a csípőm, a combom. Valahogy... Elnyelt az egész.”
Bár a vagdosás egy idő után megszűnt, a zaklatások nem. Szexuális orientációjának híre a gimnáziumba is elkísérte Jánost. Az iskola „alfahímjei” itt is kóstolgatták a fiút. „Az iskola egy tó mellett volt. Egyik reggel sétáltam az iskolába és hárman körbeálltak. Elkezdtek kérdezgetni, mit vállalok be ötezer forintért, vagy magáért az élményért. Egyre közeledtek, én pedig a tó miatt nem igazán tudtam hátrálni, féltem, hogy belelöknek. Szerencsére nem tették meg. Helyette hallgathattam, hogy AIDS-be fogok meghalni, hogy majd úgy megerőszakolnak, hogy lábra sem tudok állni, vagy hogy szimplán valaki majd megerőszakol amiatt, mert – és erre tisztán emlékszem, máig a fülembe cseng – »egy gecinyelő retkes kis köcsög buzi vagyok, aki még azt sem érdemli meg, hogy leköpjék vagy kezet emeljenek rá.« Ezután elsétáltak, mintha mi sem történt volna.”
A zaklatások Máté esetében is súlyosabbá váltak az általános iskola után. A fiú hatodik osztályban átment egy hatosztályos gimnáziumba. Remélte, hogy az új helyen elfelejtheti a mindennapos szóbeli zaklatást, ám tévedett. Már a második napon belekötött egy harmadikba járó iskolatárs. „Mindig az idősebb piszkálja a kicsit.” – mondja.
Testnevelés óra alatt széttépték a tornazsákját és szétszórták a ruháit az öltözőben. Néha a harmadikos iskolatárs a haverjaival együtt váratlanul megjelent Máté osztálytermében és mindenki előtt cikizték. Egyszer pedig izomból vágott hozzá egy lépcsőfordulóban egy üdítősdobozt. „Miközben én mindig kerültem a feltűnést. Mindig igyekeztem megfelelni. Mindig próbáltam megbújni. Nagyon féltem iskolába járni, utáltam, inkább otthon voltam négy fal között – pont, amit a társadalom elvár a melegektől. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Annyi feltűnősködő ember van a világon… És valahogy mégis mindig engem találnak meg.”
Nagy kérdés, hogy hol vannak ilyenkor a hozzátartozók és a tanárok? Az esetek ijesztő képet festenek a felnőttek felelősségvállalásáról, hiszen még ha észre is vették, hogy probléma van a gyerekkel, próbáltak nem tudomást venni róla.
A magát vagdosó Jánosnál maguk a sebek komoly árulkodó jelek voltak. Ezek fel is tűntek a felnőtteknek, ám nem sokat tettek. A fiú az osztályfőnökének azt mondta, a rossz érzések miatt vagdossa magát, amelyekről nem akar beszélni, a tanár ezután nem is erőltette tovább a témát. A szülők próbálták kihúzni a fiúból, mi a baj, de nekik sem akarta elárulni. Így végül senki sem foglalkozott vele.
Andrást sem védték meg igazán a tanárok. Bár az évek alatt elkerülhetetlen volt, hogy észrevegyék a szóbeli és fizikai abúzusok sorát, inkább elfordították a fejüket. „Szerették ezeket az eseteket figyelmen kívül hagyni, nem szerették a konfliktusokat. Nem vették komolyan a dolgokat. Inkább úgy csináltak, mintha csak annyiról lenne szó, hogy a gyerekek rosszalkodnak és maximum szólni kellene, hogy ne rendetlenkedjenek. Én pedig nem hoztam szóba ezt se nekik, se otthon. Hurcoltam magamban csendben, arra várva, hogy egyszer majd biztosan véget ér.” András hangsúlyozza, nem jelentheti ki biztosan, hogy a tanárok hallották a buzizásokat. „Nyilván ezek a fiatalok sem voltak hülyék. Ügyeltek arra, hogy ne hallják a tanárok, hogy mivel kezdték konkrétan a piszkálást.”
András azért talált magának barátot is – egy lány sokszor állt ki mellette, ám ezzel ő maga sem járt jól. Hamarosan úgy hívták a párosukat, hogy a „buzi meg a kurvája.”
Máté tudatosan nem beszélt a problémáiról otthon. Volt, hogy elege lett, akkor elsírta fájdalmait nővérének, nagyszüleinek vagy édesanyjának, de a zaklatások okáról nem mert beszélni. „Egyrészt az ember szégyelli, hogy mindig olyan helyzetbe kerül, amelyben ő a gyengébb. Másrészt féltem, hogy beszélnem kellene a témáról és be kell vallanom magamnak, hogy meleg vagyok. Tizenévesen nem tudtam volna ezzel megküzdeni, nem tudtam volna vele mit kezelni. Úgy tartottam jónak a magam szempontjából, ha egyszerűen elfogadom, hogy ez a helyzet, nem keresem a konfliktust és nem beszélek a problémáról.”
Van azonban úgy, hogy a zaklató maga a tanár. Az iskola felelőssége egészen más megvilágításba kerül János esetében, akit a gimnáziumban az osztályfőnökre gúnyolt. Először csak a sötét színeket preferáló öltözködési stílusát nem találta szimpatikusnak, ám miután tudomására jutott, hogy a diákja meleg, még rosszabbá vált a helyzet. „Egyik nyelvtan órán a stílusról tanultunk. Ott azt mondta, hogy »Jánosról ne is beszéljünk, mert ránéznek az emberek és szívinfarktust kapnak.«, majd kifejtette, hogy »János belül egy idétlen szivárvány, kívül meg a rendes életet gyászoló lázadó gyerek.” Majd egyszer csak megkérdezte tőlem, és egy hasonló stílusú barátnőmtől, hogy büszkék leszünk-e, amikor az unokáinknak a gimis képeket mutogatjuk. Majd hirtelen felkiáltott: »Várjunk csak, Jánosnak nem is lesz unokája.«”
János ma már egyetemista, mellette egy parfümériában dolgozik. Bár maga a cég elfogadó, hozzá is tartozik üzletpolitikájához az LMBTQ-emberek támogatása, a vásárlók olykor homofób magatartást tanúsítanak. Volt már buzizás a kassza előtt, sőt, volt, hogy két férfi kijelentette, nem fognak Jánosnál fizetni és zavarja őket a fiú látványa is. Ám volt egy furcsább élménye is. „Egy vásárló odajött hozzám, hogy meleg vagyok-e, én pedig miután nem szégyellem, azt válaszoltam, hogy igen. Erre megfogta a vállam, keresztet vetett és elkezdett egy imát mondani a »parázna lelkemért.« Hiába állítottam le, hiába mentem el, jött mellettem és folytatta. Őt nem igazán zavarta, engem annál inkább, mert elég sokan bámultak. Utána próbált megtéríteni, majd békésen kisétált, mintha mi sem történt volna, totálisan megalázva hátrahagyva engem.”
A bántalmazások sora Andrásnál sem zárult le az iskola után, csupán a helyszín és az elkövetők változtak: a nyílt utcán és szórakozóhelyeken idegen, dühös férfiak kötöttek bele. „Volt olyan eset, mikor az utcán egy idősebb, jókötésű srác megkérdezte, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Majd hasba vágott ököllel, mert úgy gondolta, hogy ez a megfelelő reakció arra, hogy nem vagyok számára szimpatikus. Szórakozóhelyen pedig megesett, hogy valaki egyszerűen szó nélkül rám borította az italát, fellökött vagy valaki a vállával meglökött, miközben azt mondta, hogy »Mi van, te mocskos buzi?«. De volt, hogy egyszerűen leköptek.”
Persze vannak történetek, amelyek jól végződnek. Bár Máténak a gimnáziumban még barátnői is voltak – őket meglepő módon nem zavarta, hogy barátjukat melegnek csúfolják –, egyetemistaként Budapestre kerülve hamar szembenézett magával. Miután felismerte, hogy békében is élhet önmagával, szembenézett a szexuális orientációjával és elfogadta azt. Ma már nem zaklatja senki. Korábbi önmagára, akit az általános iskolás és gimnáziumi évek alatt zaklattak, és aki részben éppen emiatt képtelen volt elfogadni magát, idegenként néz. „Minden emberi kapcsolatomat meghatározta az iskola. Minden társaságba úgy mentem, hogy tudtam, hogy előbb utóbb valaki azt fogja mondani, hogy buzi vagy, meleg vagy, transzi vagy, vagy úgy nézel ki, mint egy lány. Mikor kiskorodtól kezdve azt éreztetik, hogy valami nem oké veled, elhiszed, hogy valami nem oké veled. És elkezdsz így élni. Ez egy ilyen bicikli.”
Minden zaklatás megerősíti a bántalmazottokat abban, hogy egy LMBTQ-fiatal életének ezzel kell együtt járnia. És közben minden következmény nélkül maradó szitokszó a bántalmazót erősíti meg abban, hogy a homofób támadások elfogadottak társadalmunkban, így megágyazva a jövőbeli gyűlölet-bűncselekményeknek.
A bántalmazásokkal nem csak azoknak a szülőknek van vagy lenne dolga, akiknek a gyerekét sérelem éri. Fontos, hogy megfelelő segítséget kapjanak ilyen helyzetben. De felelősségük van az iskolai bántalmazások esetén a tanároknak és azoknak a szülőknek is, akiknek a gyerekei bántalmazó magatartást folytatnak. A csúfolódás, bántalmazás, sértegetés, zaklatás nem gyerekjáték. Életre szóló sebeket okozhat.
