Lila lokálpatrióták

Négy mentőautó is érkezik az egyórás összejövetel alatt, hiszen a traumatológia hetente négyszer – ma is – ügyeletes. A tömeg szétnyílik, hogy utat adjon a villogó mentőnek, majd figyelme a szónok, Trippon Norbert felé fordul.

Az MSZP újpesti frakcióvezetője elismétli pártjának állásfoglalását: „Veszélybe kerül a baleseti osztály ellátási körzetébe tartozó négyszázötvenezer ember, évente több mint négyezer fekvőbeteg és húszezer sérült biztonságos ellátása. Ezt nem engedhetjük! Nagyon sajnáljuk, és nem értjük, hogy Újpest fideszes polgármestere és parlamenti képviselője, Wintermantel Zsolt és dr. Hollósi Antal képviselő-testületi tag, a Károlyi-kórház orvos igazgatója miért nem álltak ki a nyilvánosság elé, határozottan és nyíltan ellenezve a Károlyi-kórház megcsonkítását.”

A petíciót több mint ezren írták alá – jelentette be Újpest volt alpolgármestere, s hozzátette: minél többen írják alá, annál nagyobb az esély, hogy megmentsük az Árpád Kórházat a megcsonkítástól.

– Megmentjük, megmentjük! Aláírjuk, aláírjuk! – zeng a kórus, s ezzel a demonstráció véget is ér.
A mécsesek a kórház kerítésére kerülnek, majd ki-ki elindul hazafelé, vagy beáll a petíció aláírására várakozók sorába.

Idősebb hölgy várakozik a sorban.

– Újpesti vagyok, itt szültem a gyerekemet 1960-ban, és nemrég itt műtötték az egyik csípőizületemet is. Várom, hogy itt operálják a másikat is. Nem akarok máshová menni! Taxival jöjjek-menjek a világvégére?
Középkorú asszony kíséri figyelemmel beszélgetésünket.

– Tessék bemenni, körülnézni, tele van az osztály! A rengeteg beteggel mi lesz? Meghalnak mentőzés közben, mert egyik kórházból küldik majd őket a másikba? Hiába erősítgeti Szócska Miklós államtitkár, hogy nem lesz kórházbezárás. Akkor ez mi?

– Hazudnak éjjel-nappal! – kapcsolódik be egy botra támaszkodó, borostás férfi. – Már ne haragudjon a világ! Ebbe a kórházba jártam minden vizsgálatra, most meg a jóisten tudja, hová kell járnom ezentúl.
Ezt a véleményt azok a betegek sem hagyják szó nélkül, akik köntösben álldogálnak a kapunál. Két asszony Szabolcsból, a Nyírbátor melletti Encsencsről utazott Újpestre, mert itt vannak a legjobb orvosok – mondják. A semmiért nem utaznánk háromszáz kilométert...

Fiatal nő érinti meg a karomat: – A nagynéném harminchat éve dolgozik az Árpád Kórházban. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az élete a traumatológia. Hiába biztattuk, hogy keressen olyan állást, ahol piaci fizetést kap a szégyentelenül alacsony kórházi kereset helyett, mindig ellenállt. Az a beteg, akit ilyen elhivatott kórházi dolgozó lát el, igazán biztonságban érezheti magát. Sajnálom, hogy a demonstráción megjelentek politikai színezetek. Egy ilyen kérdést csak pártsemleges módon lehet megoldani.

Kórházi berkekből származó értesülés szerint a megszűnő traumatológiát és neurológiát a Honvéd Kórház (Állami Egészségügyi Központ) és az Uzsoki venné át, de biztosat még senki sem tud. Dr. Bocskai Tamás, a Károlyi Sándor Kórház főigazgatója addig nem is kíván nyilatkozni, ameddig nincs végleges döntés. Kérdésemre, hogy megszólaltathatom-e az érintett kórházi dolgozókat, korrekt választ ad: – Természetesen nem tilthatom meg, és nincs is szándékomban, hogy valamelyik kolléganőm vagy kollégám a kórházon és munkaidején kívül elmondja véleményét a munkahelyét érintő kérdésben.

Dr. Merényi Gábortól, aki harminc éve dolgozik az Árpádban, s tavaly óta a traumatológia vezető főorvosa, megtudtam: március 27-én találkoztak a Honvéd Kórház és a Károlyi Sándor Kórház főigazgatói és orvos igazgatói. Előbbiek szándéknyilatkozatot tettek, hogy részben átveszik az Árpád traumatológiájának feladatát és az osztály összes munkatársát (huszonegy orvos, nyolcvanegy szakdolgozó). Az orvosok mind a baleseti sebészeten folytatják, de a szakdolgozók egy része a Honvéd, illetve a volt MÁV Kórház különböző osztályain kap helyet.

Dr. Zágh István tizenhat évig vezette a traumatológiát, tavalyi nyugdíjba vonulása óta is bejár.

– Nem szeretnénk feltartott kézzel kivonulni az intézményből, ezért is tartottam fontosnak, hogy részt vegyek a megmozduláson – közli. – Erkölcsi kötelességem, hogy kiálljak az osztály további működése mellett. Szomorú vagyok, hiszen az Árpád Kórházban telt az életem nagy része, ahogyan sokunké az osztályon. De reménykedem, hogy a szakmailag is elismert, összeszokott gárda nem kerül rosszabb körülmények közé. A dolog sine qua nonja, hogy a betegek nem szenvedhetnek hátrányt a bezárás miatt.

A konkrét megbeszélések csak ezután kezdődnek. Vagyis még semmi sem dőlt el véglegesen...