Levél a pápának

– Amikor megtudtam, hogy hívő emberként tiltakozni készül a pápánál, mert annyira feldúlta a kormány demagógiája, arra gondoltam: katolikus társai közül hányan írnák alá az ön levelét a pápához?

– Sima polgárként is azt gondolom, hogy ami a kérdőíven van, botrány. Szégyen. Erkölcstelen dolog. Sejthető persze, hogy ezekkel a kérdésekkel Orbán a Jobbikot akarja überelni, csak hát én úgy látom, hogy amiben a kormány népszerűséget veszített, abban nem tudja a szélsőjobbot előzni. Semmilyen bevándorlóellenességgel nem lehet elfedni a nyílt korrupciót például. A kormány kérdéseiről egyébként a környezetemben megkérdeztem egy csomó embert, és senki sem akadt, aki erre a primitív megközelítésre fogékony lenne. Beszéltem egyszerű sertésgondozókkal meg traktorosokkal is. Ők azt mondták, hallottak ugyan a dologról, de nem izgatja őket. Az ingerküszöbüket sem érte el a levél.

– Azt is lehetett olvasni, hogy a déli határon átvonuló albán menekülteknek sokan kis élelmiszer- és tisztasági csomagokat akasztottak ki a kerítésekre. Ez aligha a félelem jele, valóban.

– Hanem a megszokott kettős viselkedésé? Ami közel van hozzám, azt megértem és el is fogadom, ami távol, attól félek? Nem tudom.

– Mert látja, a Tárki korábbi felmérése szerint tíz magyarból négy osztja a miniszterelnök bevándorlóellenes véleményét. Még ezek az idióta pirézek is előkerültek megint, pedig igazán tudhatná már mindenki, hogy őket csak a közvélemény-kutatók találták ki.

– Én ennek az aránynak nyomát sem láttam. De mindegy is, ennél fontosabb, hogy a tizenkét pontból kettőt abszolút relevánsnak és támogathatónak tartok. Az egyik arra vonatkozik, hogy a bevándorlókat egy jobb, szabadabb élet reményével meg kellene tartani a szülőhelyükön, és Orbánnak ez ügyben lenne mit javasolnia az uniónak. Azzal is egyetértenék, hogy akit befogadtunk, annak kötelessége lenne a munka.

– A közmunka netán? Dánia például valóban be akarja vezetni a heti kötelező tízórás közmunkát a bevándorlóknak.

– Ha az illetőnek van szakmája, helyezkedjék el abban, ha nincs, akkor legyen akár közmunkás – egy átmeneti időre persze –, aztán dőljön el, hogy tud-e, akar-e tanulni, beilleszkedni és hajtani a boldogulásért. Szóval ezekben az ügyekben látok némi racionalitást, a többi kérdés azonban enyhén szólva is tendenciózus. Politikailag is erkölcstelen rájátszani a zsigeri félelmekre azzal, hogy bizony ezeket az embereket jobb azonnal bilincsbe verni, elkülöníteni, mert különben ki tudja, mire lennének képesek. Hiszen lehet, hogy csak lopni fognak, de az is lehet, hogy terroristák. Az egész „konzultáció” embertelensége azért is háborít fel, mert a rokonságomból 1956-ban sokan elmenekültek, és őket Németország, Nagy-Britannia és Kanada gond nélkül befogadta. Ebből még nekem is előnyöm származott, fiatalemberként jó volt, hogy a turistaútjaimat ők fizették.

– Az interjút ezen a ponton akár be is fejezhetnénk – be is szokták azzal, hogy a bevándorlókat utálni csúnya dolog, és kész. Csak hát ezzel nincs vége a történetnek: a nyugat-európai példák azt mutatják, hogy a multikulturalizmus miatti jogos öröm egy dolog, a valóságos beilleszkedés ezernyi gondja meg a másik. Tudatos integrációs politika nélkül a kettő találkozása nem megy.

– Sokfelé éltem a világban, Brazíliában, Algériában, Mexikóban, és nekem pozitív élményeim vannak. Sokat járok az Egyesült Államokba is tárgyalni az ottani farmerszövetségekkel, és azt látom, hogy az ország az illegális bevándorlás óriási problémái ellenére is rengeteg hasznot húz az évente befogadott félmillió idegenből. Két évig éltem Mexikóban is, és tudom, hogy főként azok mentek át az Államokba, akikre otthon is nagy szükség lett volna, ma pedig már Kínából és Indiából megy a bevándorlók többsége, szorgos, szívósan dolgozó emberek, akikkel Amerika nagyon jól jár. Nekünk is szükségünk lenne aktív, kreatív munkaerőre, már csak a tőlünk kivándorló aktív, kreatív magyar fiatalok pótlására is. Ez persze szomorú irónia.

– Mégis: a bevándorlás ügyében miben és meddig lenne toleráns a társadalom, és a korábbi irracionális félelem mikor fordulna át a bevándorlók iránti gyűlöletbe? Szóval, a szó minden értelmében: bevándorlásügyben mire vagyunk képesek?

– Én úgy gondolom, hogy évente néhány tízezer embert itt lehetne tartani. Tudom persze, hogy sokan féltenék tőlük azt a kevés állást, ami most van.

– De a béreket is. A britek panaszkodtak arra, hogy a korábbi jó órabéreket a betelepülők nyomták le.

– A magyar órabéreket már nincs hova lenyomni. De lássunk világosan: az unió államai között verseny folyik azért, hogy az egyébként eltúlzottnak és félelmetesnek tartott bevándorlóhullám krémjét melyik ország szedi le. Vagyis ki tartja meg magának a képzett középosztálybeli vagy első osztályú szakmunkás munkaerőt. Nemcsak azért, mert az olcsóbb, hanem mert egy csomó területen igenis munkaerőhiány van. Bármennyire merkantilista felfogás ez, ha én bevándorlásügyi államtitkár lennék, mindent megtennék bizonyos emberek itt tartásáéért. Ezzel párhuzamosan persze támogatni kellene egy uniós programot az emigrálni kívánó nagy tömegek otthon tartására. Ezt a kettőt együtt kell csinálni, nincs más út.

– Kiszűrnénk a képzetlen, használhatatlan embereket, mint azt egy nyugat-európai ország tette az ’56-os magyar menekültekkel? Ők csak a fiatal, életerős, pszichikailag is rendben levő embereket fogadták be.

– Nem, számukra képzési programot kellene indítanunk, hogy legyen esélyük szakmát tanulni, a gyerekeik pedig járhassanak főiskolára, egyetemre. De azt is gondolom, hogy akik nem tudnak nálunk vagy másutt megkapaszkodni, elfogadni az itteni normákat, az otthoni viszonyaik rendeződésével visszatérhetnének a hazájukba, hogy ott új életet kezdhessenek.

– Biztos van, aki az ön megoldásait egyszerre tartja naivnak és számítónak, de most térjünk vissza a nemzeti konzultációhoz. Az külön probléma persze, hogy a korábbi konzultációk visszaküldött kérdőíveit sem láthatta avatatlan szem, tehát az igazi eredményt bemondásra kell elhinnünk. De tegyük föl, az jön ki, hogy ön tévedett, a nép a kormányfővel ért egyet. Nagyot csalódna?

– Én már nem tudok semmiben sem csalódni. Az ország egyszerűen infantilis lett, és Orbán Viktor megérezte, hogy neki itt van keresnivalója azzal a totálisan demagóg, populista politikával, amelyet űz. Én csak azt mondom, hogy ennyire szürreálisan alacsony szintre mégsem süllyedne le a nép, ha nem nyomnák naponta ebbe az irányba. Mondok erre a magatartásra egy példát. Néhány nappal ezelőtt a kormányfő előadást tartott a Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara taggyűlésén, ami után én – olvasván az elképesztő fejtegetéseit a magyar néplélekről – felhívtam az egyik résztvevőt, egy nagy német cég itteni vezetőjét, régi barátomat, hogy szerinte mi volt ez. Közölte, hogy az a benyomása, Orbán lassan már őket is éppolyan hülyének nézi, mint a saját polgárait. Milyen irracionális világ ez – kérdezte tőlem –, ahol a magyar miniszterelnök a német üzletembereket is úgy kezeli, mintha az ő választói lennének, és pont úgy próbálja kábítani és átverni őket? Lenézés van ebben a viselkedésben, vagy teljes kontrollvesztés?