Lehet még lejjebb csúszni

– Hisz a tündérmesékben?

– Abban hiszek, hogy a politikai közbeszédben nincs sok értelmük az alaptalan kijelentéseknek. Nem értem a nemzetgazdasági miniszternek a válság végére vonatkozó mondatait: az ilyen nyilatkozatokkal komolytalannak tűnünk ország-világ előtt. Súlyos terheink egyike ez a fajta őszintétlenség.

– A kormány növekedési pályáról beszél, az adatok ezzel szemben azt mutatják: Magyarországon az első negyedévben 0,7 százalékkal csökkent a gazdaság teljesítménye. Ez az EU-ban a legrosszabb eredmény.

– Tagadhatatlan, hogy a nemzetközi krízis hatásai továbbra is kikerülhetetlenek. De nem ez a hazai válság egyedüli oka. Évtizedek óta görgetünk magunk előtt súlyos terheket, amelyeknek a megoldása is hosszú időt igényel. Ilyen a szívósan jelentkező költségvetési hiány. A rendszerváltás óta a kormányokat elsősorban a költségvetési lyukak befoltozása érdekli, és elsikkad a reálgazdaságra, a növekedés hordozójára irányuló figyelem. A hazai válság harmadik összetevője az elmúlt évtized hibás gazdaságpolitikája. Régóta rossz irányba halad a gazdaság.

– Elemzők szerint ezt az alaphelyzetet súlyosbítja az egykulcsos adórendszer, amely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem pörgette fel a fogyasztást, és – az élőmunka terheinek növekedése miatt – épp a munkahelyteremtés ellen hat. Ön szerint is a 16 százalékos szja a legfőbb akadálya annak, hogy beinduljon a növekedés?

– Önmagában a rendszer se nem jó, se nem rossz, de nem mindegy, milyen gazdasági környezetben vezetik be. Tény, nálunk célt tévesztett a bevezetése. Nem várható növekedés kizárólag a belső fogyasztás élénkítésétől egy olyan kicsi, nyitott gazdaságban, mint a miénk, ezért az exportra termelés feltételeit kellene javítani. Ehhez szükséges lenne az a felismerés is, hogy a kutatás-fejlesztés támogatása létfontosságú az ország felemelkedése szempontjából. Számos közgazdászkollégámmal együtt nem győzzük hangsúlyozni: ez a válságból kivezető út egyik legfontosabb tényezője Magyarország számára.

– Mégsem tudják elégszer hangoztatni: míg a világ fejlettebb régióiban a kormányok a GDP 3-4 százalékát fordítják kutatás-fejlesztésre, Magyarországon évek óta 0,9 százalék az arány.

– Csakhogy ez elsősorban az üzleti szféra feladata lenne, ahogy Nyugat-Európában is onnan származik a kutatás-fejlesztésre szánt támogatások nagyobb része. Itthon nem a kormányzati finanszírozás mértékével van a baj. Hiányoznak a kutatást segítő intézményi rendszerek, amelyeknek a létrehozása mindenhol az állam dolga.

– Nehéz hosszú távú állami feladatokban gondolkodni ott, ahol az elmúlt két évben – ezt ön is nyilatkozta többször – nem született koherens gazdaságpolitikai program. Ön szerint hová vezetnek az ad hoc elvonások és az ötletszerűen kivetett adónemek?

– Ne legyünk igazságtalanok. A kormánynak pénzre volt szüksége. Való igaz, hogy a pénzszerzésnek nem a legelegánsabb módját találta meg. De higgye el: ha a magánnyugdíjpénztárakból és a különadókból származó bevételekkel jó irányba indították volna el a gazdaságot, pozitív eredmény esetén húsz-harminc év múlva senkit sem érdekelne, miként alapozták meg a növekedést. És nem mellesleg: a kormány eredetileg arra épített, hogy „engedményt” kap az Európai Uniótól, és hétszázalékos hiánycéllal kalkulálhat. Nem értettem ugyan egyet a növekedés ily módon történő megalapozásával, de tény, hogy létezett koncepció. Nem volt szerencséjük, pont akkor tört ki a görög válság, amely megváltoztatta a nemzetközi viszonyokat, és gyorsan kellett a terveken változtatni.

– Vagy úgy is mondhatnánk – Inotai Andrást, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének elnökét idézve –, hogy a kormány nem értette az EU összefüggéseit. Amikor az unió egyik fele láthatóan gyengélkedik, nem illő engedményért kuncsorogni a bizottság vezetőjénél.

– Fogalmazzunk úgy: a kormányzati döntéshozók túl optimisták voltak.

– Annyi mentségük lehet, hogy nemcsak a legmagasabb szinten nem értik az összefüggéseket. Szakértők szerint a magyar társadalom is éretlen még arra, hogy lemondjon a túlzott állami gondoskodásról, és elfogadja a nagy átalakításokhoz elengedhetetlen megszorító intézkedéseket.

– És nem is várható el, hogy ez egy csapásra megváltozzon: generációk szocializálódtak úgy, hogy nem tudnak eligazodni az üzleti világban, nincs meg például az ehhez szükséges pénzügyi kultúrájuk. A tömegesen bedőlt devizahitelek elég jól példázzák ezt.

– Lengyelország már korábban átesett a tömeges devizahitelcsődön egy a miénkhez hasonló árfolyamveszteség után. Azóta tudatosabban kezeli ott a hiteleket a lakosság. Egyéni tragédiák sora vezet a pénzügyi kultúra kialakulásához?

– Tény: drága tanulópénzt fizetett a magyar társadalom. De ha a rendszerváltás után belekezdünk a lakosság ez irányú felzárkóztatásába, nem jutunk idáig. Azóta csak bonyolultabbá vált a pénzügyi világ, oktatáspolitikusok mégis még mindig a társadalom- és a természettudományok szembeállításánál tartanak. Holott a hangsúlyok régen eltolódtak. Nem azt mondom, hogy cseréljenek le minden hagyományos tárgyat pénzügyi ismeretekre, de be kell végre látni: csak a jövő generáció képzésével érhetjük el, hogy évtizedes beidegződések változzanak.

– Ami szintén hosszú távú terv. Csakhogy egyre többen vélik úgy, hogy lehetetlen előremutató gazdaságpolitikát megvalósítani addig, amíg a pártok legalább az alapvető kérdésekben meg nem egyeznek. Ön szerint sem létezik gazdasági konszolidáció politikai megegyezés nélkül?

– Így látom én is: a fejlett országok azért tudták helyes irányba állítani a gazdaságot, mert megvolt a minimális politikai konszenzus, az egymást követő kormányok nem gáncsolták el zsigerből az elődök reformtörekvéseit. Nem a könnyes összeborulás a cél, de igenis kijelölhetőek a pártpolitikától független, mindenki számára elfogadható hosszú távú irányok. Számos országban többpárti kerekasztalok, tanácsok működnek, amelyekbe a politikusok mellett az üzleti szféra, a tudomány, az érdekképviseletek vezetőit is meghívják. Gyurcsány Ferenc tett erre kísérletet, de végül az általa létrehozott versenyképességi kerekasztal a saját kormányának az érdektelenségén bukott el. A politika konszolidáltsága döntően befolyásolja az ország versenyképességét.

– Ezzel a Budapesti Gazdasági Főiskola tanszékvezető professzora, Vigvári András is egyetért. De az ő forgatókönyve igencsak pesszimista: a megegyezésre egyelőre semmilyen készség nem mutatkozik, és azt csak egy társadalmi robbanáshoz közeli állapot kényszerítheti ki.

– Ez teljesen logikusan hangzik, de én ennyire nem vagyok borúlátó. A magyar gazdaságban – meghökkentő módon – még mindigi jócskán vannak tartalékok. Cinikusabban fogalmazva: lehet még lejjebb csúszni. Az tény, hogy a társadalmi feszültségek egyre éleződnek, különösen a szegénységi küszöb környékén. Ám egyelőre nem tartok attól, hogy ez robbanáshoz vezet. A magyarok tűrőképessége igen magas.

– De szemlátomást fogyóban a türelem: az utóbbi időkben százezrek vonulnak az utcára.

– Nem gondolnám, hogy a népharagtól kell várni a változást. Ott volt például a Reformszövetség, amelyben magam is közreműködtem, és amely – néhány kivételtől eltekintve – főleg az üzleti szféra képviselőiből állt. Nagymértékben az ő érdemük a Bajnai-kormány hatalomra kerülése, amit én pozitívan értékelek. Az üzleti szféra igenis képes lehet kierőszakolni változtatásokat. És ez a réteg az elmúlt két évben még nemigen hallatta a hangját.