Szokatlan '56-os megközelítés: az objektivitás sokkal fontosabb, mint az önérzet

Eörsi László új, az Irgalomnak helye nincs című kötete arra keresi a választ, hogy szociológiai szempontból kik alkották mindazok körét, akik elszenvedték a legsúlyosabb repressziót. Miért küzdöttek, mit akartak elérni? Kik voltak, akik a forradalmi vívmányokért nem sokat tettek, olykor mégis az életükkel fizettek? A történész célja az volt, hogy az eddigieknél objektívebb képet nyújtson a kivégzett ’56-osokról, a halálos ítélettel végződő bírósági eljárásokról. A forradalom fősodráról és hordalékáról.

A könyvből az jön le elsőre, hogy nemcsak a megtorlásra igaz a cím (Irgalomnak helye nincs), de az ön ’56-os megközelítésére is. Szokatlanul önkritikusan veszi revízió alá, korrigálja az új kutatási adatok tükrében nemcsak pályatársai, hanem saját korábbi álláspontjait is. Ezzel a kíméletlen objektivitásra törekvéssel már sokszor magára haragította a megállapításaikat egyedül igaznak vélő kollégáit, a történelmünket, az ’56-ot is megszépítő emlékezetpolitika közpénzből fenntartott nemzeti műhelyeiről nem is beszélve.

Hát igen, az objektivitás sokkal fontosabb, mint az önérzet. Nyitottnak kell maradnunk, hogy a megrögzöttségeinken felül tudjunk emelkedni. És a tények érvényesítéséről akkor sem szabad lemondanunk, ha kínosak vagy deheroizálók. A rendszerváltás óta a történetírás az „’56-osokkal” nagyjából ugyanannyira elfogult, mint a rendszerváltás előtt, csak éppen más előjellel.

Hány évi kutatómunka van ebben a kivégzetteket életét feldolgozó könyvében?

Harminc éve kiadtuk Angyal István fogságban írt vallomását, s mivel ő is az ’56-os kivégzettek közé tartozik, innen kezdődött a kutatómunkám. Ezután kerületekről kerületekre haladva dolgoztam fel budapesti felkelőcsoportok történetét. Mivel a kivégzettek mintegy fele „pesti srác” volt, tavaly ősztől a másik felével, elsősorban a vidéki forradalmárokkal foglalkoztam. Ez nagyon jót tett a fejlődésemnek: eddig – kompetencia hiányában – mindig elhárítottam a vidéki ’56-tal kapcsolatos kérdéseket, most viszont már sokkal szélesebb a rálátásom az országos eseményekre.

Számos új megállapítást tartalmaz a kötet, legfeltűnőbb a számbeli eltérés. Önnél miért kétszázhuszonhat a kivégzettek száma, és miért négy főt szerepeltet, akik a fogságban haltak meg, mielőtt valószínűleg hóhérkézre juttatták volna őket?

A vizsgált időszakban összesen – jogerős bírósági határozattal – háromszáznegyvenegy főt fosztották meg az életétől. Ez biztos kiindulópont. Számos esetben azonban nem könnyű eldönteni, hogy az elsősorban emberölés, kémkedés, fegyverrejtegetés vádjával kivégzettek kapcsolódnak-e ’56-hoz. Emiatt különböznek a számok. Én csakis azokat a kivégzetteket tartom „’56-osoknak”, akiket a bírósági ítéletek szerint bármilyen „ellenforradalmi” tettért marasztaltak el.

Azért legalább a represszió időhatárait illetően megvolt a szakmai konszenzus. Ön most még ezt is felrúgta.

Valóban, idáig én is mindig az írtam, mondtam, hogy a kivégzések 1956. december 15. és 1961. augusztus 26. között zajlottak le. Ám a mostani kutatás alatt rábukkantam Vajgel Mihály és társai perére: a fővádlottat 1961. december 12-én végezték ki. Gyilkossági ügy volt, de a cselekményében mégis volt politikai motiváció: a forradalom napjaiban egy gyűlésen vett részt, amelyen a szovjetek elleni ellenállást szervezték, majd társaival kifejezetten a pártállami rendszer meggyengítését tűzte ki feladatául, amelynek keretében megöltek egy basáskodó karhatalmistát. A per másodrendű vádlottja, Nyemcsok György jogerős halálos ítélet után követett el öngyilkosságot, ezért nem három főt, hanem négyet sorolok azok közé, akik a fogságban haltak meg, mielőtt a bakó végzett volna velük.

A mindenkori emlékezetpolitika a kivégzetteket mártíroknak tekinti, és ezt a közvélemény nagy része is osztja, ellentétben önnel.

A kivégzettek személyisége, motivációja, cselekménye nagyon különbözött egymástól. Voltak, akikről minden álpátosz nélkül elmondható, hogy életüket adták az ország demokratizálásáért és függetlenségéért. Ám mintegy háromtucatnyian olyan cselekedeteket hajtottak végre, amelyekkel súlyosan rontottak 1956 presztízsén: lincseltek, gyilkoltak, raboltak, a forradalom alapvető célkitűzéseinek megvalósításához viszont semmivel nem járultak hozzá. Nagyjából ugyanennyien voltak azok, akiknek a tevékenysége kevéssé ítélhető meg egyértelműen, hiszen hasonló, kevéssé magasztalható tettekben ők is részt vettek, de a szovjetellenes harcokban vagy a politikai ellenállásban viszont nagy kockázatot vállaltak. Tetteket, morális szempontokat figyelembe véve még számos árnyalat létezett. Olyanok is akadtak, akik önvédelemből öltek. Hét személynek épphogy csak köze volt a forradalmi eseményekhez, viszont olyan kémcselekményeket készült elkövetni, amelyekért még a mintademokráciákban is súlyos büntetés járna.

Világnézeti szempontból is nagyon különböztek egymástól. Többségük antisztálinista volt, de a szocialista rendszer megvalósításáért küzdött, egyesek azonban 1945 előtt szélsőjobboldali szervezethez kötődtek. Származás szerint voltak köztük zsidók és romák is. Ám akadtak bizonyíthatóan antiszemiták is, noha ez a forradalmárokra egyáltalán nem volt jellemző.

Figyelemre méltó, hogy akadtak olyanok is, akiket az ötvenes években vagy a forradalom leverése után a politikai rendőrség beszervezett.

Azt írja, „az 1956-tal kapcsolatos bírósági eljárásokat még most is széles körben koncepciós pereknek nevezik – helytelenül. Az ügyek döntő többsége lényegében a megtörtént eseményeket tükrözi, amelyeket – egyes esetekben – az ügyészségek és a népbíróságok durván eltorzítottak. Vagyis: nem a perek voltak koncepciósak, hanem a rendszer történelemfelfogása”. Ez a megállapítás alaposan kivághatta a biztosítékot a forradalmat mint a megfellebbezhetetlen heroizmus turulmadarát ünneplő kollégák körében.

Igen, a vita már régóta tart, a kivégzett orvostanhallgató Tóth Ilona ügye kapcsán bontakozott ki először. A kádári idők tabusítása, hazugsága, elhallgatása miatt mindnyájan úgy láttuk, hogy koholt vádak alapján ítélkeztek a népbíróságok. Ám a levéltári források nem ezt bizonyítják. Nem voltak kényszer szülte vallomások, mint a Rákosi-érában. A hatóságok részleteikben kivizsgálták az ügyeket, és nem hamis vádak alapján ítélkeztek. Ettől csak néhány esetben – Nagy Imre, Maléter Pál, Angyal István és Földes Gábor – tértek el, ekkor valótlanságokon alapuló vádakat is felhasználtak az ítélethez, ám ekkor sem kényszerítették a vádlottakat hamis tanúvallomásra.

Azok a kivégzettek, akikről tudjuk, hogy nem taktikáztak a vallomások megtételekor – így például a sziklaszilárd Szilágyi József –, elismerték: nem fordult elő, hogy a vallomását megváltoztatták, meghamisították volna. A vádlottak elolvasták a jegyzőkönyveket, mielőtt aláírták, ezt leginkább Gimes Miklós bizonyítja, aki stiláris szempontból is javította azokat.

Tehát az ’56-os periratokat alkalmas forrásoknak tarthatjuk a múlt megismerésére?

Tudom, hogy ezt sokan szentségtörésnek tartják, de teljesen nyilvánvaló a bűnüldöző szervek részéről az igazság megállapítására való törekvés, amibe óriási munkát fektettek. Többek között ezt bizonyítja az informátorok feladata is. Az egyik megbízatásuk az volt, hogy tényszerű vallomások megtételére beszéljék rá a cellatársakat. A szervek a hozzátartozók segítségében is bíztak, hogy látogatáskor az igazmondás irányába befolyásolják szeretteiket. Az igazság feltárása azonban belső használatra volt fontos: a nyilvánosságot minduntalan félrevezették.

Elmondható, hogy az akkori jogszabályi feltételeknek megfelelő döntést hoztak a bíróságok?

Nem. A már fentebb említett eseteken kívül, amikor valótlan vádakkal ítélték el a kommunista érzelmű vádlottakat, számos esetben teljesen érthetetlen bírói döntések is születtek. Néhány résztvevőt láthatóan emigránstársa által elkövetett cselekmények miatt ítéltek el, többeket nem kellően megalapozott bizonyítékok ellenére. Akadtak olyan kivégzettek, akik bár emberölést követtek el, nyilvánvalóan önvédelemből tették. A forradalom idején tizenöt és fél éves Mansfeld Péternek nem az ellene felhozott vádakért, hanem a fogságban mutatott renitens magatartása miatt kellett meghalnia. Pálinkás (Pal- lavicini) Antalt elsősorban Mindszenty bíboros kiszabadításáért és Budapestre szállításáért ítélték halálra, ezt a határozatot képtelenség jogszabályok alapján megindokolni. Ahogy diktatúrákban jellemző, a származás – ez esetben az osztályidegenség – több esetben hozzájárult a végzetes ítélet meghozatalához.

Aztán vannak visszatérő jogszabályi képtelenségek. Talán a legkirívóbb az, hogy az ítészek rendre képtelenek különbséget tenni a harci cselekmények és a gyilkosságok között. Vagyis ha valaki vállalja a világ legerősebb szárazföldi hadseregével szemben az ellenállást, az éppúgy felelősségre vonható gyilkosság vádjával, mint aki például lefegyverzett ellenfelet végez ki, vagy lincselésben vesz rész.

A letartóztatottak nagyobbik részét civil bírósági tanács ítélte el, a többieket katonai bíróság elé állították. Mi volt ennek a különbségtételnek az oka, illetve melyik volt a kedvezőbb a vádlottak számára?

Az első vádlottakat rögtönítélő bíróságok ítélték el, ezek mindig katonai bíróságok voltak, még polgári vádlottakkal szemben is. Későbbiekben az volt a gyakorlat, hogy a katonák a katonai bíróságok elé kerültek, tehát adott esetben leválasztották a civil vádlott-társaitól. Kivételek is lehettek, mint például az, hogy Maléter ügyét Nagy Imréékkel együtt tárgyalták. Fordított esetben viszont a civileket nem választották le, felettük a katonai bíróság ítélkezett.
A vád tárgya is függött attól, hogy melyik bíróság ítélkezett, kémügyeket csak katonai bíróság tárgyalt.

Mind a civil, mind a katonai bíróság között voltak kíméletlenebbek és enyhébbek, egységükben egyik sem volt kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb a vádlottak számára. A vidéki bíróságok jóval kevesebb halálos ítélet hoztak a fővárosiaknál. Ám egyébként is igen relatív, kiket tekintünk irgalmatlanoknak. Ugyanis még a legtöbb halálos ítéletet kihirdető tanácselnököknél az ülnökök rendre zordabbnak bizonyultak. S ha az ügyészek döntöttek volna, legalább kétszeres munkát kaptak volna az ítélet-végrehajtók.

Az amnesztia sokaknak a börtönből való szabadulást jelentette, de nem mindenki szabadult akkor. Kik voltak legtovább börtönben és milyen indokkal? Illetve a rendszer hogyan nyúlt utánuk azoknak, akik már szabadultak, de az életüket igyekeztek tönkretenni.

1959 áprilisában részleges amnesztiát hirdettek a két évig terjedő büntetésre ítéltek számára. 1963 áprilisában – a nemzetközi viszonyok kedvezőbbre fordulásával – a közkegyelem jegyében az ötvenhatos elítéltek többsége szabadlábra került. Az egykori felkelők súlyos büntetésre ítélt részére azonban nem vonatkozott a „nagy amnesztia”, fegyveres tevékenységüket ugyanis közbűntényessé minősítették. Akadtak közülük olyanok is, akik csak a hetvenes évek második felében szabadulhattak.

Az „ötvenhatosokkal” szembeni retorziók a szabadulásuk után is folytatódtak, diszkrimináció a családjukat is érte az elhelyezkedésnél, beiskolázásnál.
A megtorlás mikor érte el a csúcspontját?

1958-ban, amikor kilencvennégy kivégzés történt. 1957-ben hetvenhárom. 1959 második felétől már radikálisan csökkent a megtorlásnak ez a szélsőséges módja.

A forradalmárok melyik csoportja szenvedte el a legsúlyosabb büntetést?

A fegyveres ellenállók, akik közül 116-ot végeztek ki, tehát az összlétszám valamivel több, mint felét.

És életkor, iskolázottság vagy származás szerint?

A huszonöt és harmincnégy év közöttiek közül került ki a legtöbb áldozat, kilencvenhét fő. A huszonnégy évnél fiatalabbak közül hetvennégy fővel végeztek a bakók. A legtöbben – mintegy negyedük – elemi iskolai végzettséggel rendelkeztek. Csaknem tizenkilenc százalékuk befejezte a középiskolát, kilenc százalékuk pedig befejezte a felsőfokú tanulmányait. A többségük szegény agrárcsaládból vagy munkáscsaládból származott. Tehát valótlanul igyekeztek Kádárék elterjeszteni, hogy zömében „osztályidegenek” vettek részt az „ellenforradalomban”.

Hol zajlottak le a kivégzések?

Túlnyomó részben Budapesten, a Kozmai utcai kisfogházban. Miskolcon tíz, Győrött kilenc, Kecskeméten öt, és még hat városban egy-két kivégzés történt.

A kötet tartalmazza huszonnégy emigráns életrajzát is, akikre jogerős halálos ítéletet szabtak ki. Ennyien voltak?

Igen. Viszonylag kevés menekülttel szemben indítottak eljárást, és arra aligha találunk logikus magyarázatot, hogy közülük kiknek tárgyalták az ügyét. Kizárható, hogy a cselekmények súlyossága alapján születtek ilyen döntések, hiszen a disszidens „legveszedelmesebb ellenforradalmárok” egész sorát megkímélték a procedúrától.

(Hasonló tartalmú cikkeket a 168 Óra legfrissebb számában olvashat. Kiemelt kép: 168-grafika)