Közel-Keleti átjáró

Az elmúlt napokban-hetekben azt tudakolgattam: kik ők, honnan jönnek, miért – és főleg meddig? Hogyan értek idáig, miből és merre tartanak? Mennyire gazdasági bevándorlók és mennyiben politikai menekültek? Az „illegális migránstól” dühbe gurulnak. A kép tarka, az etnikai mozaik sokszínű, hátterük színvilága nemzetiségtől, nyelvtől, vallástól függő, sőt egyénenként változó.

A pályaudvaron mintha az arab világban kalandoznék. Kitartóan kérdezősködöm. Ide mindenki Szíriából jött? Vagy elfordulnak, vagy mutogatnak az idegen nyelvet beszélőkre, vagy csak a vállukat vonogatják.

Egy tekintélyesnek látszó fiatalember sanda mosollyal és viszonylag jó angolsággal megerősíti első benyomásom. Most már mindenki! Amióta híre ment, hogy a németek tárt karokkal fogadják a szíreket, a menekültek jó része szírnek mondja magát. Legyenek bár irakiak, eritreaiak, afgánok vagy pakisztániak. A bevándorlási hivatalnokok arab tolmácsok segítségével igyekeznek különbséget tenni a dialektusok között. Tudniuk kell, ki a kedvezményezett szír, ki az afgán, bangladesi, pakisztáni, netán afrikai. Emezek nem beszélnek arabul, legföljebb Korán-idézeteket tudnának citálni. Egy Damaszkuszból hozzánk elszármazott tolmács első hallásra megkülönbözteti a bagdadi arabot akár a kairóitól. Ha úgy akarja.

Szerencsére ő is segít, hogy minél többekkel szót értsek. Persze mindannyian hajszálpontosan „képben voltak” arról, hogy mikorra készül el a magyar kerítés, meg hogy szeptember 15-től bűncselekmény lesz az illegális határátlépés. Folyamatosan tájékoztatták egymást. Akik előttük jöttek, leadták a drótot, hol a legkönnyebb az átjutás. Sietniük kellett.

– Mit képzelsz, testvérem, mire való az iPhone 6? Ez volt a legfontosabb beruházásom. Értsd meg, ez nekünk az életet jelenti! Ezen tartjuk a kapcsolatot az előttünk járókkal és a hátramaradottakkal. És innen vesszük a híreket. Olykor még a térképet is innen silabizáljuk ki.

A legtöbben két-három hónapja úton vannak. Odahaza nem volt maradásuk. Négy éve csak a pusztítás tombol. Egy jól öltözött szír tanár azt meséli, otthon még akkor is kicsit furcsán búcsúzott a szeretteitől, amikor a sarki boltba indult. Az állami üzletben porciózták a lisztet, a rizst meg a cukrot. A piac veszélyesebb, ott mindig sokan vannak! És a háború miatt az a kevés áru, amit a parasztok fölhoztak, méregdrága lett.

– Amíg Aszad kormánycsapatai és a különböző ellenzéki csoportok harcoltak egymással, talán még könnyebben eligazodtunk. Aztán benyomultak az Iszlám Állam szélsőséges martalócai. Összekuszálódott minden. Már csak kapkodtuk a fejünket. Minden sarkon másik fegyveres csoport, más banda fosztogat – fakad ki egy jóarcú tanárember. – Gyorsan át kellett húznunk Törökországba.

De ott már így is vagy kétmillió menekült torlódott föl. Sokan építkezéseken gályáztak, meg a ruhaiparban. Az utóbbi időben viszont a török hadsereg oda-odacsap a kurd vidékeken, a táborok környékén. Ideje volt továbbállniuk. A félretett pénzük java elment az élősdi embercsempészekre, akik a kiutat, a görög mentsvárba vezető kompokat kínálták. Örülhettek, ha az öt-hat személyes lélekvesztőn vagy húszan összezsúfolódva túlélték a tengeri kalandot. A „fuvardíjat” persze jóelőre elzsákmányolták tőlük.

Akadt olyan családfő, akinek csak annyija maradt, hogy elég legyen a továbbutazásra, és mindenekelőtt megvegye a (régi) új okostelefont. Ott is bedőlt a gazdaság, mindenki eladni akar. És a kisokos kütyü nélkül egy tapodtat se! Érthető, hogy a szeptember 15. előtti hajrában egyszeriben miért lettek ilyen sokan. Ezen kapják az infót, hol találnak arabos orvost, olcsó boltot, elérhető árú szállást, már akinek telik rá.

– A gazdagok? Hol lát itt egyet is? – mutat körbe Hasszán. – Ők otthon azon sopánkodtak, hogy a háború miatt fillérekért kellett megszabadulniuk a házuktól, birtokuktól. Lett bőven kenőpénzük a vízumokra, aztán repülővel elénk suhantak.
Ők meg – Schengen ide vagy oda! – simán besétáltak Görögországba, majd Macedónián meg Szerbián át a magyar határig minden ment, mint a karikacsapás. Többnyire tíz euróért Röszkéhez értek.

Szegeden elég durvák voltak a rendőrök – emlékezik és mesél Mahmúd. – Egy bőrdzsekis srácot magyarul üvöltve a falnak löktek. Amikor visszaszólt nekik a maguk nyelvén, amiből mi egy szót sem értünk, nem győztek szabadkozni. Nekünk meg keményen parancsolgattak. Még a kajaosztásnál is csak úgy hajigálták a fejünk fölött a kiporciózott ételt. A legszegényebb, sokgyerekes családok közelharcot vívtak egymással minden falatért. De végre ideértünk. Érthető érdemi tájékoztatást nem nagyon kaptunk. Ha odaadnánk a papírjainkat, hetekig ülnének rajta. Csakhogy sietnünk kell, innen már csak eljutunk Németországba.

Amikor a Németország szót fölismerni vélik a körülöttünk állók, innen is, onnan is fölharsan a Sukran Almaníja- (köszönjük a németeknek) meg a Mama Merkel-zsolozsma. Menten előkerül egy-két Angela Merkel-tabló.

Ahol akadnak rokonok, ott könnyebb a helyzet. Szírnek lenni jó. Mármint Németországban. Úgy tudják, ott kapnak 350 eurót, ennivalót, szállást. Amíg nem tisztázódik a dolguk. Igaz, egyre többen – kivált a nem szírek – onnan is tovább akarnak állni. Belgiumot meg Skandináviát ajánlgatják egymásnak. Jobbak az esélyeik ott, ahol már bejelentették a befogadókvótákat. Erről is naprakészek, de a világért sem gondolnák egyfajta meghívólevélnek...

A legtöbben nem mennének például Hollandiába. Úgy hírlik, megtelt. Már túl sok ott a menekült. Még azt is tudják, hogy Dániában egyre erősebb az idegengyűlölő Néppárt. Igaz persze, mi ez ahhoz képest, amivel otthon az Iszlám Állam kecsegtette őket!? Amikor a messzi észak helyett a Vadnyugatot, Amerikát próbálom megpedzeni, kifakadnak.

– Ugyan már! Amerika? – legyint egy cigarettázó férfi. – Oda pont nem mehetünk. Pedig miattuk van ez az egész! Testvérem, szerintem a tálibokat meg az Iszlám Államot is Amerika teremtette... Ők fegyverezték föl Oszamát meg a tálibokat is.

És az öbölmenti testvérországok, a szaúdiak, kuvaitiak meg a többi olajtól fuldokló gazdag emirátus, amelyek nyelve, vallása, kultúrája is hasonló? Ezek tartanak a menekültektől. Tartanak attól, hogy föllazítják vagy aláaknázzák a monarchiájukat, merthogy ők már hallottak a demokráciáról. Oda nagyon nehéz vízumot szerezni, azt is kíméletlen áron. Még a kevés szír vendégmunkás engedélyét sem hosszabbították meg. Az olajban dúskáló királyságok inkább pénzzel igyekeznek megváltani a lelkiismeretüket: százmillió dollárokkal dobálóznak, kétszáz nyugat-európai mecset építésére. Amikor ezt megpendítem, az egyik fiatalember kifakad:

– Allahra esküszöm, valójában ők a részvétlen hitetlenek. Inkább jövünk a gyaur Európába.

Még ha szögesdróttal meg idegenrendészettel várják is őket. És szigorú személyazonosítással, már amennyire ez lehetséges, mert nemigen értenek szót. Valaki állítólag látott egy ilyen jelenetet. A fáradtnak látszó határrendész kérdez.

– Neve?
– Ahmed.
– Nationality?
– Yes, sir!

Ali, a minden hájjal megkent tolmács meséli: a minap egy előkelő szír futott be vagy húszfős családjával. Azt állította, hogy odahaza bíró volt. Még mutyiban föl is mutatott neki valamilyen igazolványt. Pedig általában inkább rejtegetik a papírjaikat. Végigmentek a kötelező jogi procedúrán. Aztán félrevonta a tolmácsot: adok neked száz eurót, ha kitörlöd a gépből az ujjlenyomatomat...

Hogy miért nem akarnak ujjlenyomatot adni? Már mindent tudnak a dublini egyezményekről is. És senki sem akar Magyarországon rekedni vagy később ide visszakerülni. A legtöbben minden, korábban kapott dokumenttől megszabadulnak, amint túljutnak egy határon. Ne legyen nyoma a belépésnek! A hivatalos papírokat, de még az itteni ajándékokat is elhajigálják.

– Az önkéntesek, akik segítsenek nekünk, nagyon barátságosak. A hatóságokkal zűrösebb – fakad ki kurtán egy fehér holló, egy fejkendős nő. Odahaza jól menő bábaasszony volt. Törökországban még arról ábrándozott, hogy maholnap véget ér a háború, és békében hazatérhet.

– Ne ábrándozz, Intiszár – szól közbe szolidan egy férfi, talán a férje. Az asszony visszahúzódik. Nekem meg bekattan: a neve annyit jelent: győzelem.

De kié? És mi lesz addig? Főleg télen? A közép-keleti hegyek ítéletideje a harcoló hajlamot is némiképp lehűti. A hidegben dermed a vándorlási kedv.

Miközben százezrek állnak útra készen.