Költő és főtanácsadó

– Mikor érezte magát legjobban a bőrében? Ifjú lírikusként, ellenzékiként, svájci emigránsként, RMDSZ-politikusként, az új jobboldal egyik ideológusaként vagy gyakorló kultúrpolitikusként?

– Hatvankét évesen ki ne a húszéves költői énjével azonosulna leginkább? Az én életemben különben is minden egyéb erre épült, még a politikainak nevezett közéleti szerepvállalásom is. A hetvenes-nyolcvanas évek Erdélyében a magyar poéta egyfajta nemzeti küldetést teljesített azzal is, ha a kor demokráciadeficitjét csökkenthette valamelyest a költői szó erejével. A nemzeti totemállatunknak is mondott Petőfinek ebből a „küldetéses ősmintájából” a nemzeti sorskérdések, például a létünkben való fenyegetettség kimondását kötelezőnek éreztem és vállaltam is, de nem poétikai formákban. 1981-ben a lírai formáknál fontosabb is volt az Ellenpontokban, akkori ellenzéki folyóiratunkban való részvételem tisztán morális megfontolásokból, ami viszont politikai karaktert nyert.

– Ez azért is érdekes, mert emlékszem, 1987-ben – ön éppen Svájcban élt – az ausztriai Felsőőrön egy konferencián azzal támadták, hogy a versei nem elég „magyarosak”, mire ön közölte, hogy kozmopolitának tartja magát, és ilyenféle nemzeti elvárásoknak nem óhajt eleget tenni.

– Azt mondtam, hogy nekem Burgenland is elég lenne, ha szabad magyar költő lehetnék benne. És tényleg: utána ki is választottam egy házat Őriszentpéteren, hogy ott fogok letelepedni.

– Azért ha a sorskérdések petőfis modelljét vesszük, támad némi kettősség, nem?

– Persze. Cselekvő értelmiségiként nemzeti voltam, költőként nem. A korábbi népi-nemzeti irodalmi formákat a magam részéről folytathatatlannak ítéltem, és nem éreztem magamban elég költői erőt, hogy megújítsam őket. A népi gondolat teoretikusainak tehát nem lehettem komilfó.

– Vagyis mindez terelhette volna az útját tisztán liberális irányba is.

– Természetesen. Az akkori szabad demokraták között sok barátom volt, többeket még az illegalitásból ismertem, szövetségeseim voltak, a közben megalakult SZDSZ mégsem szólított meg, nem igazán volt rám szükségük. Sőt a liberálisok által akkor uralt szellemi-irodalmi tér sem tudott vagy akart engem befogadni. Az SZDSZ rám mint csapattagra nem számított.

– Sok embertől hallottam már, hogy szerettek volna az SZDSZ-hez tartozni, de nem kellettek, ezért átsodródtak egy másik párthoz. Önnel is ez történt?

– A sodródás szót nem használnám. Orbán Viktor szólított meg, és nemcsak figyelmet, érdeklődést kaptam tőle, hanem feladatot is. Kíváncsi volt a véleményemre, megfontolta a tanácsaimat. Ez már a kilencvenes évek közepe, akkor vált szorosabbá a kapcsolatom a Fidesszel.

– Az ön szimpátiája a liberális politika iránt komoly defektet kaphatott az akkori, már jobbra tartó Fideszben. Ez nem zavarta?

– Nem, örültem annak, hogy az erdélyi, a kisebbségi és ezáltal a nemzeti problematika megjelent a párt filozófiájában. Ez az én személyemet is felértékelte. Ami egyébként a politikát és fordulatait illeti, én kicsit túlnéznék a pártokon. Nagyon veszélyesnek tartom, ha a demokrácia szerkezetében döntővé, pláne kizárólagossá értékelődik fel a pártképviselet.

– Ezzel „csak” a polgári demokráciát kérdőjelezi meg...

– A normális demokráciának szerintem Svájc a legjobb modellje, ahol a pártokrácia a politikai, ideológiai opciók letéteményeseként persze létezik, de a mindennapi élet dilemmáira nem a pártok, hanem az erős önkormányzatok válaszolnak. Számomra a demokrácia – nem politikai, hanem társadalmi alapon – erről szól.

– Boldogan belemennék, hogy nálunk is legyenek erős önkormányzatok, de a Fidesz szétverte őket, a demokrácia más intézményeivel együtt. Ennek a közelítő jelei nem aggasztották?

– Minden gondolkodó embernek vannak aggodalmai. A fenyegető demokráciadeficit veszélyét szerintem a nyilvánosság csökkenti, még akkor is, ha önmagában nem jelenthet megoldást. Ha egy kormány rosszul működik, az nem maradhat rejtve, és nem is marad.

– Ehhez például a hatalom által meg nem szállt közszolgálati média is kellene.

– Amely ma a kutyát sem érdekli. Szerintem vannak alternatív tájékozódási opciók, egyáltalán nincs információs monopólium.

– Nem értünk egyet, de ezt most hagyjuk. Mint említettem, érzek önben némi kettősséget. Amikor államtitkár volt, sokan szemére vetették, hogy a szakmák mellőzésével hoz fontos döntéseket, ön meg azt válaszolta, hogy elég jó ízlése van, nincs szüksége a bürokráciára meg a szakmai lobbizások végighallgatására. Ez szerintem önben keleties, bizánci vonás, ha tudatában van, ha nincs. Igazi demokráciában egy hivatalnok így nem viselkedik.

– Ha évek távlatából megnézem, jó döntéseket hoztam-e, szerénytelenül azt kell mondanom: igen. Az értékeket szolgáltam. Az általam megítélt támogatásokból fél év alatt több jó film született, mint amennyi azóta összesen megvalósult. Én nem a kollektív tudást néztem le, hanem a lassú apparátust, és az egymással fenekedő értelmiségi csoportokat akartam megkerülni.

– Kontroll nélkül megvolt az a rizikó is, hogy az ön helyén egy sötét bunkó ül, aki csak károkozásra képes.

– Ezt nem vitatom.

– Azt nyilatkozta egyszer, hogy ön nem megszállott jobboldali, hanem nemzeti liberális. Milyenek a megszállott jobboldaliak, és hol vannak?

– Igazából nincsenek sokan. A hazai politikában általában racionális emberek vannak, akik nem egy eszmét akarnak szolgálni, hanem a sikeres kormányzást. Ezek az emberek igazából hatalomtechnikusok.

– Ezzel azt erősíti meg, amit a Századvég elemzője mondott arról, hogy a polgári eszme a Fidesznél csak hívószó, nem tartalmi kérdés, a politikája nem erről szól.

– Emiatt nem vagyok én politikus. Az én gondolkodásmódomat tizenéves korom óta eszmék, értékek határozták meg, azóta is igyekszem őket jól-rosszul szolgálni.

– És ha látja, hogy a politika meggyalázza az ön értékeit, nem jobb félreállni?

– Megtehetném, de ennek van egy becsületbeli része is. Ha az ember vállalkozott arra, hogy a nemzet szekerét tolja, akkor azt végig kell vinni, nem viszálykodhat közben. Félre lehet állni, de attól a feladat még feladat marad. Hatalmi téboly viszont soha nem érintett meg.

– Még egy kettősség. Azt mondta egyszer, hogy a verseit azok értik, akik a túloldalon vannak, akik meg a politikai barátai, azokat a költeményei nem érdeklik. Furcsa, nem?

– A beszélgetés elején felidézte a felsőőri találkozót, ahol én azt mondtam, hogy kozmopolita vagyok, és ez nem tett népszerűvé a népi vagy jobboldalon. A dolog másik oldala azonban az, hogy itt van egy kormány, amely ha hatvankettedik életévemben is, de mégiscsak Kossuth-díjjal honorálta a költészetemet. Ez a gesztus azért felülírja azt, amit a verseim el nem fogadottságáról mondtam.

– Másodszor fogalmazza meg, hogy az eredendő vonzalmainál többször volt fontosabb az ön számára az, hol fogadták be és hol díjazták. Egyébként mit gondol egy nemzeti liberális arról, hogy szabadelvűek, baloldaliak, konzervatívok képesek lesznek-e a közeljövőben nemcsak szóba állni egymással, de meg is állapodni valami demokratikus minimumban? Születhet-e különbéke a szélsőjobb előretörése láttán?

– A következő választás utánra sokan jósolnak ilyen-olyan koalíciót. Hasonló találgatásokba nem mennék bele, de a nagykoalíció ötlete, amelyet még a kilencvenes években Beke Kata, az MDF államtitkára képviselt leginkább, ma is eszembe jut. 2018-ban előállhat egy olyan helyzet, amelyben a szalonképes pártoknak szerencsésebb lehetne a kiskoalíciók helyett ezt az, igaz, még nem ki nem próbált formát választaniuk. Én hinnék benne.