Kincseink

– Miért pont kincs?

– Abban biztos voltam, hogy a tehetségről kell írni, ám mivel ez címnek nem jó, elfogadtam Márton László szerkesztőnk javaslatát. Így most az áll a köteten: Kincs.

– Büszkének tűnik.

– Az is vagyok. Mármint az Alibire. Magyarországon alig van párbeszéd az eltérő véleményűek között, hozzánk mégis mindenféle gondolkodású ember ír.

– Miért fontos ez önnek?

– A legfontosabb emberi tulajdonság a szeretet, ami leginkább azzal mutatható ki, ha azt is tiszteljük, aki tőlünk eltérően látja a világot. A Kincsben ír mások mellett John Lukacs, Kányádi Sándor, Csányi Vilmos, Vámos Miklós, Tulassay Tivadar, vannak olimpiai bajnokok, színészek és olyan újságírók, mint az időközben elhunyt Hovanyecz László és Bächer Iván. Sőt van egy kormánytag is, Csepreghy Nándor, aki az egyéves fiáról ír, az egyik legjobb szöveg pedig a Gundel főpincérétől származik. A tehetségről a legautentikusabban természetesen Czeizel Endre beszél, a professzor kórházi ágyáról küldte el szövegét.

– Hogyan hozza közös kötetbe ezeket az embereket?

– Megkérem őket. Tudják rólam, hogy nem tartozom egyik oldalhoz sem. Az Alibiről a Magyar Nemzet ugyanúgy ír, mint a Népszabadság. Nekem igazából egyetlen dologban van tehetségem: őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy mi mozgat másokat. Van egy mondásom: ha úgy nézel a másikra, ahogy ő nézi saját magát, mindketten boldogabbak lesztek. Ha úgy hiszed, nagy költő vagy, úgy nézek rád, mint egy nagy költőre, közben egyszer csak, magad sem veszed észre, leveted az álarcodat.

– Azért az sem ment volna tehetség nélkül, hogy kifutófiúból a világ legnagyobb reklámügynöksége, a Young and Rubicam elnöke legyen. Kellett hozzá szerencse is?

– Mindenhez kell szerencse. Az első előléptetésem után már nem a klienseknek kellett kivinnem csomagokat, hanem az irodán belül szállítottam a postát. Van az az amerikai szokás, hogy a Biblia mindig ott hever az íróasztalon, amit nagy linkségnek tartottam. Egyszer egy magas beosztású palihoz kellett fölszaladnom valamivel, épp nem ült a helyén, én meg beleírtam a Bibliájába: „Ha egyszer erre az oldalra jutsz, hívj fel!” Három nap múlva jelentkezett, hogy eljutott a jelzett részig. Azt mondta, én vagyok a világ legszemtelenebb embere, és felvett.

– Ez is tehetség.

– Inkább pimaszság. Ráadásul tét nélküli, hiszen ha kirúgnak, legfeljebb máshová megyek kifutófiúnak.

– Van olyan tehetség, amire vágyott, de hiányzott önből?

– Az én hősöm a nagybátyám, Hunyady Sándor. Én is szerettem volna nagy író lenni. De nem lettem az. Így most másokat kérek: írjanak nekem, nekünk, mindannyiunknak.

– Ismer névtelen tehetséget?

– Persze. Például Csöpi, a házvezetőnőm. Kolozsvári asszony, majdnem hetven. Szeretettel és remekül főz, tesz-vesz körülöttem, naponta kimutatja a szeretetét. Ő sosem alibizik.

– Önnek melyik a kedvence a tizenhárom Alibi közül?

– A Disznó. Annyira disznó vagyok, hogy azt a kötetet nagyon szeretem. De a Lovak is igen kedves a szívemnek. És a legelső, az Evés-ivás. Meg a többi.

– Mindig extra helyszínt választ az Alibi bemutatójára. A Kincset hol tárja fel?

– Törtem a fejem, mi testesíti meg legjobban a tehetséget. Aztán eszembe jutott, hogy annak idején Neumann Jancsi sokat mesélt nekem kedves iskolájáról, a fasori Evangélikus Gimnáziumról, ahonnan egyébként a legtöbb magyar Nobel-díjas kikerült. Hát oda szerveztem a könyvbemutatót. Az egyik „legtehetségesebb” magyar épületbe.

– Említette, hogy politikus is ír az Alibibe. Szokott vele politizálni?

– Soha. Csepreghy Nándi nálam nem kormánytag, hanem a barátom.

– Említette azt is, hogy nem tartozik egyik oldalhoz sem. De amúgy konzervatívnak vagy inkább liberálisnak tartja magát?

– Konzervatív liberális vagyok. Higgye el, nagyon is létezik ez a kategória. Ráadásul remek hatással van másokra is. Előfordult párszor, hogy ellentétes gondolkodású emberekkel vacsoráztam együtt, de a jelenlétemben sosem bántották egymást, tisztelettel fordultak a másikhoz. Még olyan nagyságok, mint Neumann János és Albert Einstein is végtelenül becsülték egymást. Rendkívül intelligens beszélgetéseket folytattak. Én általában akkor kaptam szót, amikor a desszertnél Neumann Jancsi kikérte a véleményemet valamelyik aktuális témában. Aztán persze jött a vita, de mindig kulturáltan, úriember módjára. Ez így normális.

– Nálunk nem.

– Pedig semmi értelme a viszálykodásnak. Tényleg a szeretet a kulcs mindenhez. Tudja, kitől kaptam életem legkedvesebb képeslapját? Gyerekkori barátomtól, Esterházy Aliztól, sok évtizede. Ez állt rajta: „Sándor, miért nem vesz el feleségül? Pesten még az utcáink is keresztezik egymást.” Mármint a Bródy Sándor utca és az Esterházy utca. Sokáig nem láttuk egymást. Aztán pár éve a kormány felajánlotta: szobrot állíttat Budán az édesapjának, a nagyszerű politikus Esterházy Jánosnak. Az átadási ünnepségen beszédet mondott a köztársasági elnök, a kerületi polgármester, a külügyi államtitkár és maga Aliz, aki akkor már előrehaladott Alzheimer-kórban szenvedett, tolókocsiban ült. A végén kérdeztem egy mellettem álló nyolcéves barátomat, kinek a beszéde tetszett neki a legjobban. Azt mondta: a nénié. És vajon miért? Mert az emberek megérzik és nagyra értékelik, ha őszintén fordulunk feléjük.

– Ki volt az a nyolcéves barát?

– Ő Boldi, szemben lakik. Édesapja a Fesztiválzenekarban játszik, édesanyja tanít. És van egy Leó nevű kisöccse is. Otthon a szobám falán van egy kép, amelyet ő rajzolt. Mindketten rajta vagyunk.

– Hogyan lettek ilyen jó barátok?

– Emlékszem az első találkozásunkra, Boldi nem volt több, mint három. A kocsim kerekeit nézte, illetve a gumikat vizsgálta, hogy rendben vannak-e. Elkezdtünk beszélgetni, és jól összebarátkoztunk. Én még ilyen úriembert nem láttam. Előre köszön, hallgat, a szemembe néz, majd távozáskor azt mondja: viszontlátásra.

– Ön sok szeretetet ad és kap.

– Ha beülök a kedvenc kávézóimba, mindig „Lea kávét” kérek a Lea nevű pincérnőtől, vagy „Vivien kávét” a másik helyen – ezzel a kis figyelmességgel köszönöm meg a szeretetet és az odafigyelést, amit tőlük kapok. Az emberek keveset szeretnek, leginkább saját bajaikkal vannak elfoglalva. Persze rengeteg ok van, hogy boldogtalannak érezzük magunkat, de ennyi erővel akár boldogak is lehetünk. Az Alibi is a szeretetért, a megértésért született, és létezik sok éve. Azért csinálom, hogy összehozzam általa a jó embereket, és legyen párbeszéd. A magyar közéletet jellemző megosztottságról mindig a fiam, Sandy sztorija jut eszembe. Amikor annak idején, gyerekként Hawaiin új iskolába került, mesélte, van egy új barátja, Erik. Kérdeztem, hogy hapa vagy hauli, azaz félvér vagy fehér a fiú. Sandy azt válaszolta, nem tudja. Másnap mentem érte az iskolába, behívott, ismerjem meg Eriket. Nos, Erik olyan fekete volt, mint a koksz. Én pedig elszégyelltem magam, mekkora hülye vagyok, hogy ezt egyáltalán megkérdeztem.