Két tűz között a kitörni vágyó romák

Solt Ágnes korábban bűnelkövetőkkel kapcsolatban folytatott vizsgálatokat. Börtönökbe és a gyermekvédelmi gondoskodás rendszerébe tartozó intézményekbe járt ki, feltárta az odakerült fiatalok életútját. A vizsgálatokból kirajzolódott egy olyan tipikus életút, amelynek kezdetén egy mélyszegény, zárt, általában roma környezet szolgált szocializációs közegként. Ez felkeltette az érdeklődését, és kutatni kezdte a témát.

Az egyik legmeglepőbb megállapítás az Ön kutatásaiban, hogy ezek a kívülről látszólag egységes közösségekben milyen kicsi a szolidaritás.

Ezekben a közösségekben a szolidaritás maximum szűk családi körben létezik, de itt is csak a bajban, egymás gyarapodását egyébként nem segítik. A mélyszegénységben élő roma embereknek sokkal több bajuk van egymással, mint a nem romákkal. Ez a közeg nagyon rosszul viseli, ha valaki gyarapszik, fejlődik, kezd kitörni. A rivalizálás a meghatározó.

Mekkora esély van a kitörése és kinek?

Objektív feltételek híján nagyon kevés az esély a kitörésre. És nemcsak azért, mert nem jutnak minőségi oktatáshoz és kevés a munkalehetőség. Egyfajta mentalitás is okolható, amellyel ellehetetlenítik egymást a kitöréstől. Mivel munkalehetőség nincsen, egyetlen lehetőségük a pénzszerzésre, hogy minél több segélyt kapjanak. Több segélyhez pedig úgy tudnak jutni, ha azt kommunikálják, hogy tehetetlenek. Ez a kommunikációs stratégia azonban megkérdőjeleződik, ha valaki bebizonyítja, hogy erőfeszítéssel ki lehet innen törni. Ezért közösség minden eszközzel az ellen van, hogy egyesek kitörjenek.

Hogyan próbálják megakadályozni a kitörni vágyókat?

A pletyka, és hogy az ő szavukkal éljek, az irigység a legjobb módszer erre. Gyakorlatilag kirekesztik, kiközösítik, kiszekálják azt az embert, aki másképp él és gondolkodik, mint a közösség nagy része. Irigység alatt az értendő, hogy méricskélik, figyelik a másikat, hasonlítgatnak. Legvégső esetben akár meg is lopják azt, aki ki akar törni. Azt mondják, nagy az arca, az gondolja magáról, hogy különb, mint ők, és ezért sértve érzik magukat.

A méricskélés jellemző emberi tulajdonság, de ezek szerint ezekben a szegregált, zárt közösségekben gyakrabban fordul elő, felerősödik?

Igen. És ha valaki mindennek ellenére mégis kitörne, és elmegy mondjuk egy „magyarsorra” lakni, akkor sok esetben azzal szembesül, hogy mindenki lenézi, gyanakszik rá, tart tőle. Ez a hatalmas nyomás és frusztráció olyan negatív érzelmeket kelt, hogy inkább el sem kívánkoznak, mert nincsen olyan közeg, amely szívesen befogadná őket.

Minden kis település gyanakvással nézi a „gyüttmenteket”, etnikai hovatartozástól függetlenül. Idő kell ahhoz, hogy befogadják az új lakókat.

De a mélyszegénységben élő, szegregált közösségből származó romák esetében ez meg van terhelve azzal, hogy erősen foglalkoztatja őket, mit gondolnak róluk. Mindent magukra vesznek, és mindent a cigányságukkal hoznak összefüggésbe. Iszonyatosan érzékenyek arra is, hogy ha elmennek a közeli városban található diszkontba, akkor az ő sarkukban fog állni a biztonsági őr. Úgy érzik, azért mert cigányok, mindenhonnan kinézik őket, és mindenfélét gyanítanak róluk, az pedig dühöt és ellenállást vált ki belőlük, és fokozza az indulatukat.

Ezt a dühöt nem kellene megtanulni kezelni? Mert a biztonsági őr nem filozofál. Ha sok a lopás, őt rúgják ki. Ha azt tapasztalja, hogy a romák gyakrabban lopnak, akkor a saját szempontjából érthető, ha jobban figyeli őket.

Persze, én nem akarok ebben a történetben hibáztatni senkit, ez egy soktényezős dolog. Én azt láttam, hogy azoknak a mélyszegénységben élő romáknak, akik megpróbálnak tisztességesen élni, az a bajuk, hogy a nem romák mindenkit egy kalap alá vesznek. Bárhogy is viselkednek, a magyarok mindenképpen lenézik őket, ráadásul a roma környezet is kiközösíti őket.

Értem, ez a 22-es csapdája. Mi a kiút?

Munkalehetőség és minőségi oktatás. Tudom, hogy a munkanélküliség nemcsak a romákat érinti, de ezek a szegregált településeken élő emberek olyan mértékben vannak a minőségi oktatásból és a munka világából kizárva, amennyire egyetlen más réteg sem.

Ami a minőségi oktatást illeti: a kis településeken nem elitiskolák működnek. A nem cigány gyerekeknek is ugyanolyan oktatás jut.

A cigánytelepen felnövő gyerekeknek viszont más az elsődleges szocializációja. Ők azt szokták meg, hogy egymást nevelik. Amint van egy kisebb a családban, a nagyobb testvért szinte felnőttként kezelik. Úgy nőnek fel, hogy a szülői minta nem játszik szerepet nevelési eszközként, hanem inkább a tiltás és a fizikai fegyelmezés. Ezzel nevelnek, mert úgy érzik, hogy nincsen más eszközük. A gyerekek rengeteget vannak egymás társaságában, leginkább egymást nevelik. Mivel sok a gyerek, és szabadjára vannak engedve, olyan dolgokat tanulnak egymástól, amiket nem kéne. Olyan dolgokat nem tanulnak viszont, például a fegyelmet, a tiszteletet, amelyeket meg kellene az iskolába jutáshoz, így hátrányban vannak

Csakhogy amikor ezt a hátrányt szeretnék speciális oktatás keretében lefaragni, mindig akad, aki szegregációt kiált.

Nem feltétlenül. Fontos különbséget kell tenni a szegregált és a specializált oktatás között. Sok függ attól, hogy a tanári kar hogyan áll hozzá, hogy vannak-e a tanárnak erre ismeretei és készségei. A módszertani szakemberek többsége azt mondja, kellene ilyen hálózat. Már az óvodák nagycsoportjaiban meg kellene kezdeni a speciális foglalkozást ezekkel a gyerekekkel.