Képben van

Civilben húsznál nem látszik többnek.

A képernyőn – hivatását gyakorolva – olykor kortalan eszességgel kérdez.

Az Ibolya presszó teraszán néha kamaszos hévvel csúszik át naivba.

Korának gyermeke: naprakész magabiztosság, bölcsészeti képzettség, saját jogú tehetség. Meg mindaz, amit hazulról hozott.

Veiszer Alinda 1980-ban született. Családjában az orosz volt a „nicht vor dem Kind” nyelv. Maga azt sosem tanulta meg, de anyanyelvén már iskoláztatása előtt olvasott. Gyermeki önképzésének első sikere a „fortuna” szó kibetűzése.

Hatéves, amikor már azt is kikombinálja: a nagyszülők gödöllői házának spenóttermését abban az évben a csernobili atomkatasztrófa miatt nem főzik főzelékbe. Ehhez persze az is kellett, hogy már gyerekként a vegytiszta kíváncsiság a fő karakterjegye. Kérdez és kérdez.

Anyai nagyszülei közgazdászok, egyetemi tanárok. Atyai oldalon: asztalos nagyapa, technikumi végzettségű nagymama.

Gödöllőn az anyai nagyapa egy korai élménye miatt települt meg később a család több ága is. Nagyapa ott lépett meg az Ukrajnában esedékes frontszolgálat elől. Ám aztán változtak az idők, bonyolódtak a dolgok. Veiszer Alinda egyik nagybátyja például a Szovjetunióban született. Édesapja pedig ott tanult repülőmérnöknek. Hazatérve azonban nem lett repülőmérnök: taxizott, vagy éppen fa játszóteret tervezett. Utóbbiban a vasmászókák korszakában volt valami reveláció.

Alinda édesanyja orosztanár volt, a rendszerváltás idején angolra átképezve. Majd inkább humántanácsadó lett. Amúgy ő is álmodott színészi karrierről, akárcsak a nagyapa. Utóbbi, Szelecki György ifjan még Latinovits Zoltánt is megelőzte egy szavalóversenyen. Ám a színművészetit csak Alinda vette célba, bár kissé másnaposan egy Kispál és a Borz-koncert után.

Azt mondja: vannak, akiket sok minden érdekel, sok mindenhez értenek, ám semminek sem lesznek professzorai. De ezzel elég jól el lehet boldogulni.

A sikertelen színi felvételi után – jogi, csillagászati és egyéb tanulmányok ábrándjait is feladva – Alinda végül a szegedi egyetem német–kommunikáció szakán kötött ki.

Középiskolás éveiben filctollal színesítette hajtincseit. Követni senkit nem szeretett, de kedvelte, ha hallgatnak rá. Exhibicionizmusa a kommunikációs szakon kiteljesedhetett.

Persze volt, amit viszont tompítania kellett magában. Mások mellett Szegvári Katalintól, Havas Henriktől tanulta a szakmát. Szegvári sokszor fedte azzal: olyan olykor, mint egy cseh fejőlány. De nem szimpla volt: alighanem csupán nőiességét is legyűrő hevessége okán – buzgó kíváncsiság – tűnt darabosnak. Ám a gyakorlatban tovább cizellálódott. Női mivoltában idővel a tévéstúdió sminkesei is erősítették.

Veiszer Alinda dolgozott a gödöllői kábeltévénél, szerkesztő-riporterként megfordult a Klubrádiónál, majd Az Esténél a köztévében. Idővel pedig a Kultúrház című műsorban tűnt fel.

A Zárórát 2006-tól vezeti. Utóbbi lehetőséget a szerencsének, vagyis Fortunának köszöni. Egyebek mellett.

Megtapasztalta: a gyakorlatban jól kamatoznak a legjobbaktól eltanult szakmai fogások. Gyűjtőszóval: a tisztesség.

Ám látta azt is: sértett, ilyen-olyan okból megalázott újságírók közül még a kiválók is eltévedhetnek a pályán. Amikor kíváncsiságukat felváltja a megmondás kényszere.

Gondolt arra korábban maga is: újságíróként a politikát veszi majd célba, okot nyomoz, tényt tár fel. A Záróra más terep, de élt a lehetőséggel. Ám figyel sokfelé.

Három éve – az előző esztendők díjazottjai, Kálmán Olga és Krizsó Szilvia után – ő kapta a legjobb női közszereplőnek járó elismerést a Nők a Médiában Egyesülettől. A társaság elnöke úgy indokolt: „Azért esett a választásunk Veiszer Alindára, mert ő soha nem veszi készpénznek a kijelentéseket.”

Alinda aztán 2008-ban Junior Prima díjat nyer, egy évre rá megkapja a Bossányi Katalin-emlékdíjat is. Akkor nyilatkozza: az élet ma arról szól, hogyan lehet diktatúrát kialakítani, és megfosztani az embereket a gondolkodástól.

2010 nyarán az Ibolya presszó teraszán arról beszél: szerinte ez pártfüggetlen törekvés. Egyenes kérdésre egyenesen válaszol: nem jobboldali, nem baloldali.

Veiszer Alinda ügyek mellett áll ki. Hiszi: ez nem ügyeskedés. A tévés elbocsátásokat nem kommentálja, de maga nem tart ilyesmitől: a Zárórában a honi alkotók, tudósok, közéleti emberek legjavával beszélgetett bele az éjszakába – jobbra, balra soroltakkal. Maga sosem szeretett sorolni. A skatulyázás okai viszont izgatják. Műsortervei között nem egy arra keresne választ: miért értünk szót olyan nehezen? Mármint napvilágnál. Leültetné egymással azokat, akik másként látják ötvenhatot vagy a Horthy-, Kádár-rendszert. A rendszerváltáskor negyvenes, jelentős részében vesztes generációt firtatná: a magánál is ifjabbak közül miért hajlanak oly sokan a 21. században már avíttasan szélsőséges gondolatokra.

Jó tervek. De van, amivel még otthon sem boldogul.

Nagyszülei magnókazettákra mondták múltjukat. Az utókornak szánták, átengedték Alindának a dokumentumot. Aki úgy summáz: azért maradtak még nyitott kérdések.

Veiszer Alinda nyáron házasodott. Nászútján két és fél hétig túrázott férjével Kambodzsában, Vietnamban, Thaiföldön. Úgy látja: Kambodzsát vagy Vietnamot felfedezni nemcsak földrajzi, hanem kulturális, történelmi utazás is. Rengeteg fogyatékos gyereket láttak az utcákon. A vietnami háborúban bevetett vegyi fegyverek miatt az akkor élők leszármazottjai különféle genetikai betegségekben szenvednek. Az ifjú pár megtapasztalta, milyen az, amikor a történelem szembejön az utcán. Annyi biztos: nálunk ez kevésbé látszik...

Veiszer Alinda korának gyermeke. Áthatva a szabad világ szabadabb felének impulzusaival. Állva a strapát a másik rész kusza abszurdjában. Civil lénye lelkiismeretet kapirgálhat. Vagy éppen – cinizmusra való hajlammal – megnevettet. Karakterjegyei képernyőn izgalmassá teszik. Éjjeli adásban, százezres nézettség mellett. De ő állítja: már az is valami, hogy legalább akkor és ott.

A „meddig?” – az másra tartozik.