Károly bácsi, a főtanácsos

Kommunikáció: közlekedés. Sok minden eredetét fel lehet lelni a latin nyelvben. Igaz, jókora időbe telhetett, amíg a communis (közös, közösségi) szóból koncepciót fakasztott a nyelv(tudomány). A gimnáziumi anteapudozás közben mi is felcsaptunk amatőr kutatónak, és rájöttünk például arra, hogy a vicinálisban és a vicinében – hol van az már! – ugyanaz a szógyök rejtezik. Mindkét esetben a segéderő tulajdonságait jelezve. A későbbiekben megtapasztalhattam a németországi „segéderő”-vicinálisok hálózatát, amelyek hajdanában, jóval a hitleráj előtt úgy épültek ki, hogy nagyvárosi végállomásairól átlibbenhetett az utas a következő szerelvényre, amellyel beutazhatta az egész országot.

Mifelénk mostanság kissé feltupírozva kerülnek képernyőre rövid szárnyvonalak avatási ceremóniái, némelyik a Csalagútéval vetekszik – noha összefüggő, egységes sínpálya a mi tájainkon utoljára 1948-ban épült. Úgy hívták: Úttörővasút.

Ha kérhetem viszont a kedves olvasót, maradjunk a pest-budai vágányoknál, mert a vasút jelentette rég szertefoszlott gyermekkorom bűvkörét, másrészt pedig mert itt volt családunk örege, Károly bácsi (nagyanyám bátyja), aki igazi „vasúti”-ként járta be velem a főváros környéki állomásokat Rákosrendezőtől a Kelenföldin át a Déli pályaudvarig. Emlékszem, egyszer kibújt fülkéjéből a piros sapkás forgalmista is, és tisztelgett: „Alázatos szolgája, főtanácsos úr!” S még biccentett is hozzá. Nekem pedig megengedte, hogy mellőle én indítsam tárcsájával a szombat dél balatoni „bikavonatát”. Azt hiszem, erre a becenévre vonatkozott azon kérdéseim egyike, amelyekre később sem kaptam kielégítő magyarázatot.

A másik meg arra, hogy miért indulnak nyugat felé a Keleti pályaudvar szerelvényei, napkeletnek pedig a Nyugati vonatai. Kocsirendezésről, forgatókorongról, csatlakozási lehetőségekről magyarázott, amire bizony már nem emlékszem.

Engem, a hajdani kiskamaszt elvarázsolt a pályaudvari atmoszféra. Mint aki filmet néz, úgy bámultam az étkezőkocsiból egy nyújtózkodás erejéig peronra lépő elegáns urakat, a hálókocsi ablakában cigarettázó és sminkelő hölgyeket. Néztem a hotelcímkékkel teleragasztott bőröndökkel taxira leső hordárokat meg kapaszkodóit a 46-os villamosnak, amely a két főpályaudvar között csörömpölt napestig. Mivel családunk fele budai lakos volt, a másik meg pesti, bizony sokat „viliztem”, ideszámítva a lépcsőzést, lógást is, legfeljebb a „tujázást” (az ütközőn utazást) nem mertem kipróbálni.

Voltak aztán különös közjátékok. Már a háború idején történt, a negyvenes évek elején, hogy egyszerre csak eltűnt a Vilma királynő úton és a Király utcában csilingelő 10-es villamos, és helyébe sínautóbuszok álltak be. Károly bácsi szerint ki kellett használni e buszokat, amelyekre az elkopott gumiabroncsok helyett csak vasból valóra tellett, de hogy benzinszükségletüket honnan fedezték, az rejtély, hiszen akkoriban még a taxik is gázpalackot vittek a tetejükön. A sajtókommunikáció erről is hallgatott. Én viszont megrökönyödve láttam minden alkalommal, amint a gyorsvonat keresztezi Zugló 44-es villamosának vágányát, amely mellett éppen csak egy sorompót engedtek le. Volt is jó néhány baleset. Az Aréna úti felüljáró már állt, az utca felől tábla hirdette, hogy „a kocsik csak 5 méteres rakománnyal közlekedhetnek”. Károly bácsi meg is kérdezte az ott posztoló rendőrt: „És mi van, kérem, ha csak 4,80 a rakomány?” A biztos úr nem értette a „legfeljebb” szó hiányát.

Novák Károly sok nyelven beszélő vasúti mérnök volt. Hónapokat töltött a párizsi vagongyárban, Londonban Stephenson gőzösével ismerkedett, berlini tanulmányútján részt vett az Ezeregyéjszakának nevezett iraki vasút tervezésében, sőt az első mozdony bagdadi összeszerelésében is. 1912-t írtak akkor. Ebben az időben nagy megtiszteltetés érte Bécsben: császári és királyi udvari szállító lett. Volt ugyanis Ferenc Józsefnek egy szalonkocsikból álló, csak magyarországi utakra használt különvonata, amelyre most ő kapott megbízást mint Lokführer-Inspektor, magyarán felvigyázója a két masinisztának, ki a gőzöst, ki a gőzöst Pest-Budára igazgatta. Egyszer meg is állíttatta a szerelvényt a nyílt pályán, mert valami fénylett a sínen. Éberségének elismeréseként őfelsége oda is intette leeresztett ablaka alá: „Mondja, Novák mérnök, maga Bohémia melyik tájáról való?” „Én, Majestät, magyar vagyok, jelentem tisztelettel, várpalotai.” „Nahát, Várpalota – derült Ferenc József –, én is egy várpalotában lakom, a Hofburg nevűben.” (A diskurzus alighanem vegyes nyelven folyt, a király és császár ugyanis büszke volt arra, hogy tud egy kicsit magyarul.)

A háború alatt Przemyślnél egy utászrajjal és néhány ágyúvontató lóval egész kórházvonatra való vagonsort állíttatott össze, amellyel ezer embert mentett haza. Voltak egyéb érdemei is, ám milyen a bürokrácia: Hungária véres forgószínpada a Habsburg-képről már az első köztársaságéra fordult, amikor megkapta MÁV-főtanácsosi kinevezését. Később a faji alapon történt felmondását viszont gyorsabban eljuttatta hozzá a hivatal. A kis Görgey Artúr utcai házban (ma Varsányi Irén utca) egy apró műhelyt épített magának, amelyben háztartási gázgyújtókat fabrikált, Párizsból hazahívott, repatriált felesége pedig nyelvórákat adott. Idejárt hetente barátnői diskurzusra Radnóti Fifike is, aki századik születésnapján is jól emlékezett még Madame Novákra.

A második háború után – látva a szétzilált vasútpályákat – szerette volna magát reaktiváltatni, de már túl volt a hetvenen is. Rangját visszakapta, a Déliben tisztelet övezte, valahányszor kiballagott, ámbár leginkább azért járt oda, hogy a késéseket feljegyezze magának. Egyetlen hivatalos megbízás várta még: őt is meghívták az amerikaiaktól dömpingáron vásárolt „Truman”-mozdonyok bemutatójára. Ez abból a kontingensből volt, amelyet Normandiába hoztak át a partraszállás után, ám visszavinni már nem akarták. Károly bácsi beügyeskedte magát a kiglancolt mozdony alá, a sublerével méricskélt valamit, de kimászni már nagyon nehezen tudott.

Este jött az infarktus. Hamar végzett vele, úgy mondhatnók, gyorsvonati tempóban. Bibliás ember – mondta a mentőorvos, aki a könyvet akarta kivenni a holtában is görcsösen feszített ujjai közül. Aztán csalódva látta, hogy nem más, csak egy menetrend.