Karafiáth Orsolya: Örökre függő maradok

„Több mint tizenegy éve egyetlen kortyot nem ittam. Néha még mindig nehéz ezt elfogadnom, mert imádom például a sör ízét, és sokszor vágyom arra, hogy én is üljek egy kerthelyiségben, és vidáman iszogassak meg beszélgessek a barátaimmal. Mégsem merem ezt megkockáztatni, mert tudom, beláthatatlan következményekkel járna” – mesélte Karafiáth Orsolya költő Csernus Imrének a Lelkifröccsben.

Az elismert művésznő élete legsötétebb időszakát is megosztotta. Azt mondta, az állandó alkoholizálás hatására már olyan állapotban volt, hogy az utcára se tudott kimenni. „Elhagyott az életem szerelme is, aki otthagyott egy üveg italt az asztalon, mondván, nekem fontosabb a pia, mint ő, majd rámcsapta az ajtót. Persze még én voltam megsértődve, egész éjjel sms-eket küldtem neki, mekkora szemét, de a piát persze megittam. 2008-at írtunk, amikor már se élni, se halni nem tudtam, csak vegetáltam, természetesen utáltam tükörbe nézni, egy püffedt arcú idegen nézett rám vissza.” Az írónő azt is elmesélte Csernus Imrének, mi lett a mélypontja ital terén.

„Elbarikádoztam magam borosüvegekkel, már reggel innom kellett. Így tört rám valósággal az egyik kedves barátnőm, aki kirúgtosta az ágyamban fekvő idegen trógert, engem pedig elzavart egy addiktológushoz. Nem rángatott el fizikálisan, hanem bejelentett a szakemberhez, akihez valahol örömmel mentem, mert éreztem, nem mehet ez így tovább, sőt nem is akartam így élni.”

Csernus Imre kérdésére Orsolya elmesélte, szomorú családi örökség náluk az alkoholizmus. „Szüleim egyaránt ittak, mondhatni, halálba itták magukat. De volt a családban morfiumfüggő, sőt szenvedélyes szerencsejátékos is. Kislányként folyamatosan fogadkoztam, hogy sose leszek olyan, mint ők: nem fogok egy kortyot se inni, nem fogok dülöngélni, kínosan viselkedni, vihorászni. Mégis tinédzserként az első adandó alkalommal a sárga földig leittam magam. A folytatás pedig már ismert. Menekültem az alkoholba az érzéseim, a nélkülözöttségem elől.” Csernus Imre elmondta, megfigyelte, legyen szó bármilyen függőségről is, az mindig a menekülést szimbolizálja, méghozzá menekülést a valóság elől. Orsolya megerősítette mindezt. „Már gyerekként is kívülállónak, elhanyagoltnak éreztem magam, holott valószínűleg ez nem is volt igaz. De én akkor úgy éreztem, hogy sokkal többet foglalkoznak a húgommal, és míg benn a lakásban hatalmas volt a társasági élet és a nevetés, én egyedül szomorkodtam a verandán. Azt hiszem, ezt hívják kínzó szeretetéhségnek.”

Az írónő azt is elmondta, sokat járt önsegítő csoportokba is, ahol a hasonló problémákkal küzdő szenvedélybetegek osztják meg egymással tapasztalataikat. „Először nem tudtam, mit keresek ott, hiszen az ottani függőkkel sem gondolkodásmódban, sem társadalmi helyzetben, sem semmiben nem volt bennünk közös. Mégis működik a dolog, kialakul ott valamiféle különleges kapcsolat a felépülni vágyók között, amely gyógyítja a lelket, valódi terápiás értékkel bír” – osztotta meg az írónő, aki azt is elárulta, bár az italt letette, más függőségekkel még harcban áll.

„Vásárlási mániában szenvedek, a járvány második hulláma idején eszelős módon jártam a plázákat, halomra vettem a cuccokat, körülbelül tíz percig tartott a kielégülés, majd jött a hatalmas bűntudat. Az így felhalmozott ruháimat zsákszámra szoktam elajándékozni a barátnőimnek, tavaly nyáron garázsvásárt is tartottam. De ugyanígy vagyok az evéssel is, néha kínzó falásrohamok törnek rám, aztán persze elemészt a bűntudat.” A pszichiáter rákérdezett, vajon kijelenthető-e Karafiáth Orsolyáról, hogy harmóniában és lelki békében él önmagával? A költőnő elmondta, számára betegesen fontos a külső megerősítés.

„Ha jól mennek a dolgaim, és minden összejön, akkor az élet királynőjének érzem magam. A minap befutott egy megkeresés, egy hatalmas rendezvényre kértek fel. Ekkor belenéztem a tükörbe, és azt éreztem: ez az, Orsi, tied a világ, mindent elérsz, amit akarsz. De másnap reggel belenéztem a tükörbe, és úgy éreztem, egy roncs vagyok, aki semmire se képes, semmit se ért el. Hát, ennyire illékony az én harmóniám, és művészként nem is tudom, hogy megvalósítható-e számomra a tartós kiegyensúlyozottság.”

Karafiáth Orsolya azt is elárulta, mik a távlati tervei. „Vettem magamnak egy pici házat valahol vidéken, egyszer oda szeretnék költözni. A terveim szerint gazdálkodni fogok, állatokat tartok majd, és magamnak termelem meg a zöldségeket. Együtt szeretnék lélegezni a természettel, ezzel az örök körforgással. Persze ez se lesz könnyű feladat számomra, mert imádom a fővárost, valósággal szerelmes vagyok Budapestbe, és az itteni zsongásba” – mesélte el terveit az ezerarcú költőnő Csernus Imrének.

(Kiemelt képünk: 168.hu | Merész Márton)