Kapolcsi csigamesék

Rolling Stones-dal dübörgött a kapolcsi kocsma udvarán. Talán ’94-et írtunk. Hobo alacsony deszkákon énekelt, óvodás lányom és a barátnője ritmusra ugráltak a szürkületben. Az ősrocker lelépett a színpadról, megpörgette őket, a torzonborz fickótól sírva fakadt mindkét gyerek.

– Megijedtek az angyalok az ördögtől – dünnyögte Hobo.
Nem messze, a mezőn színes cserépvirágokban égtek a mécsesek. Az illatos estében családok bolyongtak a tengernyi lobogó virág között.

Húsz évvel később ismét megnyit a csigalogós Művészetek Völgye, Hobo ott limonádézik a megnyitón, Márta István fesztiváligazgató gólyamesével kezd:
– Nincs hely már a kapolcsi villanypóznán, nagyra nőtt a gólyacsalád. Este az idős madarak az evangélikus templom tetejéről figyelik a régi fészekben maradt gyerekeiket.
Hobo nekem feliratoz: más ez a fesztivál, mint huszonnégy éve, most tömegek látogatják, nem lett rosszabb, csak változott az íze, a hangulata.

A kerámiás, pajtatárlatos, udvarpiacos, zenés sokadalom felett kolbászillat keveredik a langallóéval, MOL-os csigabusz hozza-viszi a falvak között útra kelő népet, szabad a telekomos wifi, szabad a tánc! Kalácsszerű borjúkötélbe ragad a szalonna, az üllőn forró fémszívet kalapál a kovács, mellette ékszer csorog le a sátorrúdról, és a fotó kedvéért telt szakácsnék fekete cicanadrágban ölelkeznek a zsíros sparhelt felett. No és édes a rozé (sajnos), ragad tőle a száj, a patakparti sátorban estig hűl a szerelem, Palya Bea és Harcsa Veronika egymásba karolva dúdol, a sátrak között táncos-zenészek verik a kannát, húzzák a hegedűt, zakatol a dzsessz, robban a Magashegyi Underground, a Kistehén zenekar Kemény Istvánt zümmög, aztán előhúzza Erdős Virág versét: „Ezt is elviszem magammal”.

De hogy is volt régen, angyalok tánca az ördöggel?

– A Cili néni kocsmájában történhetett – kutat emlékeiben Hobo, az „őskapolcsos”, akit anno Dorostya, a helyi főtűzoltó nevezett ki tiszteletbeli főcsővezetőnek. A tűzoltó neve nem kihagyható, Hobo figyelmeztet a történeti hűség fontosságára.
Aztán folytatja:
– Emlékszem, akkora volt a tömeg, hogy az udvari budi tetején is ültek. És az egyik szám közben beszakadt a vécétető...
Kinek ne lenne egy története Kapolcsról?

A tűzoltószertárban működött a Völgyfutár szerkesztősége. Ha arra tévedt egy újságíró, azonnal bekapcsolódott a munkába. Nem volt kérdés, ki jobbos, ki balos. Karácsony Ági, lapunk vezető szerkesztője doboznyi fotót hoz. A kapolcsi Muharay-udvarra beszitál a meleg, árnyékban szortírozzuk huszonnégy év képeit. Mögöttünk hegedű szól, Lili kutya piheg a fűben. Ági szerkesztette anno a fesztivállapot, találtak hozzá helyben klasszikus nyomdagépet, Kapolcson nyomták papírra a 168 Óra által támogatott újságot. Az egyik megsárgult hírben régi üzenet:
„Cseh Tamás! Mi van veled? Eltűntél szerdán hajnalban. Éjjel még biztosan megvoltál. Merre indultál? Árok, mező, lányok mind itt maradtak.”

Vajon milyen történet végződött így? Esőszagú mese, vagy napfényes?

Egy-két háznyira a tűzoltószertártól áll Csipcsiripp – Böbi nosztalgiaboltja. „Báj, báj, kedvesem”, énekli valaki a hangszórókból, a polcokon ABBA-lemezek, a fiókokban Schmoll paszta meg Nivea-dobozok, a falon csipkék, szőttesek, az asztalokon Ez a Divat, Magyar Ifjúság meg Pajtás – retro az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekből.

A bonyhádi nyugdíjas, Fehérvári Erzsébet viszi a boltot, fia, Tibor még hajnali fél négykor is mesediákat vetít a betérőknek.

– Beszélgetésre vágynak az emberek – magyarázzák, meg azt, hogy nekik ez a nyaralás, történeteket mondanak a tárgyaikról, a ruhákat ingyen, az értékesebbeket, mint például Tibor vendéglátóipari-iskolai versenyen nyert porcelántálát, pénzért adják tovább. Alkudni kötelező!
Erzsébet népművelő-könyvtár szakon végzett, de tanított matematikát is. Bonyhádon használtruha-boltot nyitott, ahol a vevők régi holmikkal, tárgyakkal is „fizethettek”, így lassan szép gyűjteménye lett.

– A lányomat hívtuk Böbének – meséli. – A Csipcsiripp az ő szavajárása, azt jelentette, „Szép az élet!” Böbike húszéves egyetemista volt, sokat járt Kapolcsra. Azt mondta: „Anyu, ez a falu a boldogság szigete!” A Kispál és a Borz volt a kedvence. Azon a napon éppen ide, Kapolcsra telefonált, szervezte a szállását, mikor összecsuklott: hirtelen halál. Összetörtem, újra meg kellett tanulnom beszélni, munkanélküli lettem, aztán takarítónő. 2002 óta járunk a fiammal Kapolcsra, Böbikére emlékezünk.
Kinn az utcán belebotlunk Kühn Diánába. Férjével Budapestről járnak ide ’94 óta, ő könyvelőirodában dolgozik, párja laboráns. Imádták a fesztivált, a falut, ezért születendő fiuknak a település nevét szánták. Utánanéztek, és kiderült: Kapolcs régi magyar személynév, török eredetű, jelentése: kun férfi. Kovács Előd Kapolcs ma már 17 éves, konzervatóriumba jár, ötéves kora óta fuvolázik, és most ő is itt van. Fellép a fesztiválon, a helyi katolikus templomban barokk muzsikával hűsítenek.

– Régi zene, a kedvencem, a korszak szellemisége fogott meg. Tavaly léptem itt fel először, egyetemre szeretnék menni, meg koncertezni.
Kinek ne lenne egy története Kapolcsról? Oszkó Péter több sztorit is hozott. Talán Kapolcs része lesz mind.

– Sok furcsa dolog van a völgyben, érdemes őket kipróbálni – mondja. A Design Terminál udvarban feltörekvő magyar cégek újításait mutatják be: az egyik az Angl mobilalkalmazás, amelynek révén bárki videotudósítóvá válhat, a másik meg egy lánc nélküli bicikli.
A volt pénzügyminiszter a Palya udvarnál a telefonomra tölti le a programot, aztán videózni kezd, az eredményt az egész falu látja a mögötte álló kivetítőn. Az alkalmazással hamar lesz néhány új mobilmesém: egyiken koncertet nézek, a másikon az utcákat járom.

Közben lesznek más történeteim is, az egyik éppen Navracsics Tibor külgazdasági miniszterről szól.

– A 168 Óra mellé ülök, mert eddig mindig csak szemben álltam velük – így telepedik mellém a leendő uniós biztos egy kreatívipari beszélgetésen.
A szpíker asszociációs játékra buzdítja a résztvevőket:
– Egymásból tudunk csak inspirálódni – mondja.
Valahogy mégsem kerülünk egy párba a miniszterrel, elfordul a rajtnál, hallom, alkalmi padtársával milyen megkapó ügyességgel láncolják össze a falut a tehénbőgéssel és a hűtőfolyadékkal.

Van történetem a 250 kapolcsiról, akik udvarukat, pajtájukat, házukat adják bérbe a vásározóknak, zenekaroknak, művészeknek, ebédet főznek nekik – lecsó most a divat –, behúzódnak a pincébe, alagsorba, amíg tart a fesztivál, hogy aztán a bevételből télre legyen tüzelő, a gyereknek meg ruha.

De van mesém a sírós hangú boltosról, akit úgy büntetett meg a NAV embere, hogy közben megértőn a karját simogatta, sőt meg is védte a jegyzőkönyvben: a bedöglött pénztárgépes eladó „elsőbálozó”.

És van történetem a vécésnéniről is. Ő a kocsmában az asztalra könyököl, mellette embere fröccsözik. Mögötte Kapolcs fotója, a sarokban műanyag vödör, felmosófa. A nő épp szabadságon, itt fizetéskiegészítésre hajt. Meleg van, fülledt meleg: de ő nem panaszkodik, hiszen munkahelyén sincs légkondi, ott is meg lehet kukulni. Hogy hol dolgozik amúgy? Hát a ventillátorgyárban!

És már van egy Harcsa Veronika-dalom, egy Bereményi-könyvem, amit a kocsma udvarán olvastam, miközben mögöttem fiúk csapták a szelet a vásározó lányoknak, távolban a szájharmonikás Oszkó Péter jammelt az erre az alkalomra összeverődött bluesbandával.

Becsuktam a könyvet, mosolyogtam a szomszéd asztalnál hallott történeteken. Sok még a megíratlan. Képes és képtelen.

Most ezt is, azt is elviszem magammal.