Jóindulatú, de nyomja a látóideget

„Kof-fe-in-es-ká-vé-va-gyok.” „Kof-fe-in-men-tes-ká-vé-va-gyok” – válaszolnak gombnyomásra géphangon az üvegek.

– A hűtőn is van egy szerkezet, azon üzenetet lehet hagyni – mutatja kütyüit a házigazda, amint itallal kínál.

Ásványvizet tölt. Ha tele a pohár, a szélére helyezett szintmérő füttyszóval jelez.

– Ezekkel akartam elkápráztatni magukat.

Csörren a telefon, bariton darálja a hívó nevét. A túlvégen Tábor úr könyvelője diktálja az év végi zárás eredményét.

– A gross sales? Jaj, akkor 69 milliós a gross marginunk? De ugye a trade és a cash diszkont nélkül? És hárommilliárd fölött vagyunk. Köszönöm.

Elégedett a nagyfőnök. Közben menyasszonya, Merész Ágota toppan be.

– Szia, kicsim, gyere, bemutatlak. Joinolsz bennünket?

Filigrán, talpraesett asszony nyújt kezet.

Ha úgy érzitek, maradok

Tábor úr Kazanyban született. Anyja földrajz, apja testnevelés szakos tanárként kapott ösztöndíjat a Szovjetunióba. Pityu pár hónapos volt, amikor visszajöttek. Ambiciózus szülei az Eötvösbe járatták. Apja a vívószövetség főtitkáraként levitte öccsével a vívóterembe.

– Azt mondta, gyerekek, egy évig az én kedvemért vívtok, aztán ha úgy érzitek, maradtok.

Maradtak. További harminc évig. Az öcs, Sándor Európa-bajnok lett, ma a spanyol kardválogatott kapitánya és mesteredzője. A báty csapatban junior- és ifjúsági magyar bajnokságig vitte.

– Onnan a versenyszellem. Első akartam lenni mindenben.

A leckét reggel a buszon tanulta, mégis éltanuló volt, főleg a kémia kötötte le.

– A természet rendszeressége vonzott, az, hogy matematikával és fizikával minden leírható. Szükségem volt rá, hogy biztos rendszerekben higgyek.

A Műegyetem szervező–vegyészmérnök karára jelentkezett, Merész Ágival csoporttársak voltak.

– Egyszerre érdekelt a szakma és a menedzsment. Hibrid állat vagyok, pedig el kell dönteni, hús-e, vagy hal, tudós vagy menedzser az ember.

A kettő együtt nem megy.
De Tábor urat nem kell félteni. Neki ment.

– Mert aki vívóteremből jön, abban mindig van egy rakás csibészség. Megtanul veszíteni, s felállni akkor is, amikor azt hiszi, végképp a padlón van. Az élet nyolcvan százalékban olyan, amilyenné tesszük.

„It’s seven o’clock pm. Temperature one point one degree” – szól a géphangú konyhai óra. Este 7, 1,1 fok.

– Kis bigyó, Londonból hoztuk Ágikámmal.

Tábor úr diploma után, 1975-ben gazdaságelemző céghez ment, KGST-tanulmányokat készített. Majd az egyik szocialista nagyvállalathoz, a TVK-hoz került piackutatónak.
Nyolc évig maradt a cégnél. Szakszervezeti főbizalmiként kezdte, marketingigazgatóként végezte. Közben összejött évek óta nem látott gimnáziumi szerelmével, Luluval.

– Felhívtam: mi a francot képzel, hogy ilyen sokáig felém se néz?

Tábor úr 1979-ben egy hónapra kiment Londonba nyelvet tanulni.

– Amikor a születésnapomon felhívtam Lulut, közölte, babánk lesz.

Hét hónaposan állt a menyasszony az oltár elé. Tizenhárom évig éltek együtt, két gyerekük született, Iván és Luca.
Tábor úr a TVK-nál megírta a doktoriját, nem csoda, hogy ’89-ben „megfejvadászták”. A rendszerváltáskor Európa öt legnagyobb műanyagprofilú, holland vállalatának egyike érkezett Magyarországra. Menedzsereket keresett.

– A zárt gondolkodású magyarok után nyitott szellemiségű hollandok közé kerültem. Megtanultam, hogy amiért valaki kapitalista, attól még emberi is lehet.

Életkörülményei is megváltoztak.

– Leírhatatlan érzés, amikor Zsiguliból először ültem át a céges Ford Sierrába. Beindítottam a motort, és csak hallgattam meg néztem, ahogy a műszerfal világít.

Nulláról pörgette fel a bizniszt. Főként a „kétoldalú diplomáciát” élvezte.

– Ha egy holland gyárban az egyik terem villanyszerelője nincs ott, megáll az élet. Itt Lajos bácsi megpatkolja a biztosítékot, és megy az üzem.

Pár év után úgy látta, cége nem akar terjeszkedni.

– Nyugdíjaskoromig ellébecolhattam volna, de az nem nekem való, ezért váltottam.

1994 óta a világ legnagyobb nyomdafestékgyártó és -forgalmazó vállalat magyar cégének ügyvezetője.

Nem foglalkozott a látásával

A látásával hosszú ideje gondok voltak, de nem foglalkozott vele. Aztán tavaly májusban, amikor a bal szemével már csak egy keskeny sarlót látott, végre orvoshoz fordult.

– Egyik konferencián nekimentem egy üvegajtónak, és legszívesebben sírva fakadtam volna.

A diagnózis: daganat a koponyában. Jóindulatú, de nyomja a látóideget.

– Briliáns agysebész vállalta, hogy kiveszi a kavicsot. Már fente a szikét, amikor véletlenül kiderült, a napokban Aspirint szedtem, ami vérzékenységet okozhat. Bele is halhattam volna.

Hazaküldték, egy hét múlva újra bent feküdt. A műtét előtt papírt írt alá, vállalja az esetleges következményeket: teljes tudatvesztést, halált, bénulást, vakságot, beszédképtelenséget.

– Kérdeztem: ebből kell választani? Elmikroszkópoztak a fejemben úgy nyolc órát, tojásnyi daganatot szedtek ki grammonként, az fogta körbe az agyi főütőeret. Az erek egy része az operáció alatt nem kapott vért, és utána sem. Amikor kinyitottam a szemem, nem láttam.

Azóta vak.
Amikor hazaért, az álmos „vénlány”, 14 éves Fanni kutya fogadta.

– Depressziós lett, meg akart halni, de nem engedtem neki. Hű társ volt a nagy vadászatokon.

Mert Tábor úr azt is profin űzte.

– Attól, hogy most nem lövök, még ízig-vérig vadász maradok.

Biztosan tudja, hamarosan újra látni fog.

– Ez a tudat és Luca lányom önfeláldozása segített át az elmúlt másfél éven. Meg az, hogy nem engedtem el a munkát. Az operáció utáni napokban a kórházi ágyon a kollégákkal már a cég üzleti tervét készítettük.

Azért sem adta fel.

– Úgy éreztem magam, mint amikor a légtornász belezuhan a trapézról a hálóba, ahol minden szálat egy ember tart: egy barát, egy testvér, egy szülő, egy szerelem, egy jóakaró. Így nem lehet rosszul esni, és nincs vége semminek.
Sőt.

Harmincéves évfolyam-találkozóján Tábor úr kétszáz egykori diáktárs előtt mondta el történetét. Pár nap múlva e-mailt kapott az egykori csoporttárstól, Ágitól: segítene, ha tud.

Somolyog az asszony:

– Gondoltam, felolvasok neki, elmegyünk színházba. Ilyesmi.

Attól kezdve éjszakákat beszélgettek át telefonon. Egy idő után Pityu felugrott hozzá.

– Ági megkínált egy pohár vízzel, és kaptam három pogácsát. Adtam neki egy puszit, utána percekig csókolóztunk, nem bírtam elengedni. Úgy éreztem, mint a régi orosz filmekben, mikor a hős hazatér a frontról. Halál szerelmes lettem belé, tudtam, megérkeztem végre.

Időközben ugyanis elvált, jó pár nő megfordult az életében. Az egyik élettársától kislány is született, Zsófi.
Ágival testileg-lelkileg egymásra találtak.

– Ismerjük egymást harmincöt éve, ebből harmincnégyet kihagytunk, most a menyasszonyom.

Látni utoljára harminc éve látta.

– De tudom, milyen.

– Milyen? – kérdezzük félve.

– ...Jó, elmondom. A haja hosszú, vállig érő, sötétbarna és göndör. Barna a szeme, örökké mosolyog. Sármos az arca, a szája szélén ott a kis gödör, olyan szép formája van. Kreol a bőre, és borzasztóan passzolunk egymáshoz.

„Szer-kesz-tő-me-ző.” „En-ter.” „El-fe-lej-tet-te-a-jel-sza-vát?” – szól a számítógép képernyőolvasó programja, amint Tábor úr indítja a rendszert. „Es-cape-es-cape.”

– Megmutatnám a videofelvételt, amelyiken síelek. Gondoltam, akkor is lecsúszom a libalegelőn, ha összetöröm magam.

És lecsúszott.

– Egy kukásmellény hátára nagy betűkkel ráírtuk: Blind skiing, vagyis vak síelő. Walki-talkit vettünk fel, egy fejhallgató rajtam, egy a kísérőmön, aki mögöttem jön. Legutóbb Ági navigált: jobbra, balra, állj, hóeke.

S már látjuk a képeken, amint a piros pályán siklik, teljes biztonsággal.

– Hetente kétszer úszom is, a szalag mellett. 1500-at negyvenöt perc alatt.

Más vakok hogyan élnek?

Sokszor gondolkodik azon, más vakok vajon hogyan élnek.

– El sem tudom képzelni. Annyira nincs közöm hozzájuk, hogy szörnyű. Kívülállóként kezelem a helyzetet, és mindig meglepődöm, hogy rólam is szó van. Az üzleti tárgyalások első pár percében elkezdenek sajnálni. Ilyenkor mondok pár viccet, és el is felejtik az állapotomat. Aztán amikor elém teszik a kávét, megint megdöbbennek, ha nem találom a csészét... A legnehezebb, hogy másokkal elfogadtassam, ne vegyék túl komolyan a bajomat. Hisz bármiből lehet tragédiát csinálni. Azt is el lehet siratni, hogy az embernek leesett a szemüvege. Mert átbújtam a tű fokán. Volt egy másik ajtó is a műtőben, de én nem arra mentem. Az, hogy nem látok, ahhoz képest piti ügy.

A vitrinben gitár. Illetve most már kézben a hangszer, Tábor úr játszik. Diktafonról hallgatja az akkordokat, egyik barátja mondta fel, melyik ujj hová való az E-dúrhoz meg a d-mollhoz.

„Szól a szellő, szól a víz, / elpirulsz, ha megérted. / Szól a szem és szól a szív, / folyamodnak teérted. / Dom, dom, dom-dana dom... / Én is írom énekem: / ha már szeretlek téged, / tedd könnyűvé énnekem / ezt a nehéz hűséget. / Dom, dom, dom-dana dom...”