Jedan

Jedan a csengő. Vigyáz a háló alatt sziesztázó kisnyulakra. A birkák lustán bámulnak rá, hiába ugat. A keverék kutya valamikor egy erdőkerülőé volt, aki anno a horvát seregben szolgált. Innen a név. A Jedan magyarul egyet jelent.

A magas háztól Szalóczi Géza egerszalóki telke leszalad az erdőhöz. Van rajta kemence, díszes punk kakas, tyúkok, minden, ami egy falusi portához kell. Csend, távol a domboldal teraszokra pakolta a sót, híres termálvízhez gyűltek ide a szállodák. Vendégházként működik a Szalóczi-porta is, a gazda és felesége, Nádasi Erika színésznő az alagsorban lakik, az emeleten turisták szállnak meg. A tulaj leül a kismacska mellé – még egy ketrecben él, sok a pocok, vadásznak nevelik fel –, aztán rágyújt. Rövidnadrág, póló, laza hatvanas.

Nemrég azzal került a hírekbe, hogy ő volt az országgyűlési választás egyetlen élő plakátja: az Együtt–PM jelöltjeként egy létra tetejéről korteskedett maga mellett az egri út mentén. A riválisával voltak tele a plakáthelyek, neki nem jutott kortestábla.

Utóbb beválasztották az Együtt–PM elnökségébe, „szolisként” (Szolidaritás) majdnem társelnök lett, de visszalépett, mondván: ő csak mezei tag, Székely Sándor „jobban reprezentálja a szervezetet”. Aztán megint írtak róla: a Színházi Dramaturgok Céhe szerint az ő darabja lett a legjobb új dráma az idei POSZT-on.

A kerti asztalon nyitva a laptop: van még papírmunka a Szeta egri alapítványának projektjével. Párjával városi lakásában civil színházat üzemeltetnek, ahol felesége és Szegvári Menyhért színész a többi között Parti Nagy- és Beckett-darabokat adnak elő. Szalóczi ott is besegít.

Politikus ő, vagy alapítványi munkatárs, ügyvéd, drámaíró, esetleg hivatásos vendéglátó?

Ez mind jedan.

Nagyapja a felvidéki Szalócon született, és jött Egerbe az első világháború előtt, anyja családja Bözödről származik, az erdélyi falurombolás idején elárasztott Újbözöd mellől.

Szalóczi Gézáék hárman voltak testvérek. Géza hol a Pál utcai fiúkhoz hasonlóan ütközetben védte meg iskoláját a rivális suli diákjaitól, hol hosszú hajával vívta ki az igazgató ellenszenvét. Virtigli lázadó volt, szülei elváltak, nevelőapja a ruhaipari szövetkezet vezetőjeként dolgozott, panelben éltek, de kijárt nekik a Balaton, és sercegett a lemezjátszó a szobában.

Jött a pécsi jogi egyetem, művésztársaság, első világháborús képeslapokból animációs filmet forgattak, a ’80-as amatőr filmszemlén – ahol Huszárik Zoltán volt a zsűrielnök – első díjat nyertek. Írt verseket is, de csak a diákújságig vitte őket. Politikával nem foglalkozott, ha az avantgárd március 15-i ünnepség megszervezését nem tekintjük annak: a szavalókórus egy szétdarabolt ünnepi beszédet olvasott fel, ami tele volt közhellyel, írógép adta hozzá a ritmust. Tűrt kategóriába tartozott a műsor – nem érte retorzió.

A diploma után következett a remeteélet: lovász lett Pomázon, aztán újsághirdetésre jelentkezett, és vasbetonszerelő segédmunkásként építette a paksi atomerőmű 2-es számú vízkivételi művét.

Még leírni is nehéz!

Elvonult a világtól, munkásszállókon lakott. Naplót írt, ott senki sem ismerte a másikat, a micisapkások kamu neveket találtak ki egymásnak. Még megvannak a régi munkásmondatok: „Engem hanyagolhat, meg a témát is, nem akartam az érzékeny pontodra apellálni.” Az olajszagú párbeszédet később beépítette a drámájába.

– Nő miatt bujdosott?
Bólint, de többet erről nem akar beszélni.

– A saját békémet kerestem – talál helyettesítő választ.
Fiúnevelő intézet volt a következő állomás, szerették az új nevelőtanárt a szellemileg visszamaradt gyerekek.

– Úgy fejezték ki a szeretetüket, hogy tőlem nem szöktek el – mosolyog.

Aztán házasság, három gyerek. Édesapja az egri dohánygyárnál dolgozott jogtanácsosként, odavitte a fiát. Újra rátalált az apjára, korábban nem volt igazi a kapcsolatuk.

– Ott helyrerázódtak a dolgok – mondja.
Az öreg a szomszéd irodában dolgozott, tanítgatta a szakmára fiát. A privatizáció egyik vezénylője már Szalóczi Géza lett. A közélet nem érdekelte, elapadt benne az irodalom. Helyette szép öltönyt húzott, aktatáskát vett.

A vadság, a bohóckodás azért megmaradt: volt, hogy cowboykalapban, lóháton integetett a gyárkapuban, máskor westernszerelésben állított be igazgatósági ülésre, mondván: „Mától szabadságon vagyok!”

Amikor megszűnt a gyár, az alapítvány, a projektvezetések és a tanácsadások ideje jött, aztán egyéni ügyvéd lett, ingatlan-adásvételek papírozásából élt. Az első Orbán-kormány idején az egerszalóki képviselő-testület tagjaként dolgozott.

Elvált, új párja lett, volt munkanélküli is, ette az ötvenesek „savanyú kenyerét”: nem vették fel sehova. Túl öreg, mondták. Poénból megpályázott egy igazgatási előadói állást: diplomás minimálbért kért, és lemondott minden más juttatásról, pótlékról, költségtérítésről. Persze hogy nem az övé lett a munka.

Lassan szembesülnie kellett azzal, hogy hol a „csókosok”, hol a fiatalok túrják ki. Gyűlt benne a harag, de nem „robbant” egészen addig, amíg az állam el nem vette tőle a magánnyugdíj-megtakarítását. Sokakkal együtt ő is azt hitte, a kormány valóban nyit majd egyéni számlákat, és ott majd elkönyvelik a pénzét. Nem így lett. Becsapottnak érezte magát.

Részt vett a Szolidaritás budapesti tüntetésein, és az egri demonstráción már ő is felszólalt. Nemrég megtalálta a szöveget, ma is ugyanazt mondaná. Egyre jobban bedolgozta magát a politikába. Nem akart szoci lenni, mert nem értett egyet a korábbi kormányzással sem. Az Együttben hitt, meg abban, hogy egyéni jelöltként győzhet az országgyűlési választásokon, hogy sikerre viszik a kormányváltók ügyét.

– De ez a választási szövetség nem volt hiteles, és azt sem hitték el a választók, hogy életképes – mondja.

Most lassan átformálják az Együtt–PM-szövetséget, apránként eltűnnek a platformok, és talán a jövő februári tisztújításra egységes párttá alakulnak. Tudják, így sebezhetők.

– Kónya Péter mégis úgy nyilatkozott, hogy külön pártot akar – vetem közbe.
– Hibázott.

Egyik fia, Szalóczi Dániel verseket ír, regényt, sőt egy színdarabot is. Apja úgy érezte, nem érti gyerekei nyelvét, más ez a mostani világ, mint amiben ő felnőtt. Hogy megértse és elmesélje a régit, írni kezdett megint: regényt, drámát, verseket.

– A parlamentbe akar majd jutni, vagy a Városházára?
– Még nem tudom, indulok-e az önkormányzati választásokon. Ha lesz nálam esélyesebb, akkor hátrébb lépek. Ha nem, beszállok. Amíg ilyen a világ, nem tudom csendesen figyelni. Úgy érzem, közbe kell lépnem, beavatkoznom. Lehet, hogy saját magam vagyok így az írói karrierem gátja, nem tudom. De az is biztos, hogy végül nem hatvanasoknak kell politikát csinálni. Én csak a saját békémért küzdök. Már megint.