Indoklás nélkül

- Államtitkár úr! Az általunk megkeresett államjogász szerint a kormány-tisztviselői törvény sérti az Európai Unió Alapjogi Chartáját. A 30. cikke kimondja: „A közösségi joggal, a nemzeti törvényekkel és gyakorlattal összhangban minden dolgozónak joga van az indokolatlan elbocsátással szembeni védelemhez.” Ez szerinte nyilvánvalóan vonatkozik a kormányhivatalnokokra is.

– Engedje meg, hogy a kölcsönös pontosság kedvéért én is idézzek, méghozzá a zárószavazás előtti módosító indítványom indoklásából. Az felel erre az álláspontra. „Az E- munkajogi tárgyú irányelveinek hatálya általában nem terjed ki a közigazgatásra. [...] A munkajog közjogi szabályainak megalkotása – néhány általános elvi szintű elvárástól, valamint foglalkoztatási követelménytől eltekintve – tagállami jogalkotási hatáskörbe tartozik. [...] Európában a közszolgálati alkalmazás kondícióinak meghatározása tradicionálisan nemzeti belügy.”

- Sajnos egy interjúban hosszú idézetek beillesztésére nincsen mód, de ígérem, hogy a folytatást majd egy külön kis keretben az interjú mellé tesszük.

– Szükség is van alaposságra: amiről itt szó van, igen bonyolult jogi kérdés.

- Ha bonyolult is, az államjogász az ön teljes érvelésének ismeretében sem lát semmiféle okot arra, hogy az Alapjogi Charta hatálya alól kizárják a kormánytisztviselőt mint munkavállalót. Az alapjog lényege ugyanis, hogy mindenkire vonatkozik.

– Szerintünk pedig az uniós jog ebben a tekintetben egyáltalán nem ír elő kötelező szabályt a közigazgatásban dolgozókra. A közszolgálatban speciális a dolgozók jogviszonya. Elég, ha arra utalok, hogy egy köztisztviselővel nem szerződést kötnek, hanem kinevezik őt, jogviszonya felmentéssel ér véget, így a munkavállalókra általában vonatkozó szabályok automatikus munkajogi megfeleltetése az ő esetükben nem helytálló.

- A szakszervezetek mindenesetre az Alkotmánybíróság állásfoglalását kérik, az elbocsátott köztisztviselők pedig hazai bírósághoz, majd az Európai Unió bíróságához fordulhatnak. Ha ott nyernek, megtörténhet, hogy a magyar államnak sok száz millió forintos kártérítést kell majd kifizetnie.

– Nem tudom, ki és honnan veszi, hogy tömeges, indoklás nélküli felmondások lesznek. Hatvanötezer kormánytisztviselő van, ennyit emelt ki ez a törvény a köztisztviselők köréből. Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a központi közigazgatásból ilyen nagyságrendben lehetne elküldeni embereket? Akkor egyszerűen összeomlana az államigazgatás.

- A szakszervezetek több ezer fős hivatalnokcserét valószínűsítenek. Szerintük a vezető állások betöltőit várhatóan menesztik. Tévednek?

– Először is: szerintem a vezető állásokat érdemes külön kezelni, hiszen 2007-ig, a rendszerváltás után több mint másfél évtizeden át az volt a szabály, hogy a vezetői megbízatás bármikor indoklás nélkül visszavonható. A vezetői megbízás ugyanis nem érintette a köztisztviselők alapvető jogviszonyát. A mostani kormány-tisztviselői törvény visszaállítja ezt a szabályt. A szakszervezetek tévednek, amikor azt állítják, hogy a vezetők ki lesznek rúgva. Nem lesznek kirúgva, ám lehet, hogy elveszítik a posztjukat. Az viszont tény, hogy az eddiginél hatékonyabb munkára van szükség: az az álláspontunk, hogy az eddiginél kevesebb ember is tud a mainál eredményesebb munkát végezni.

- Tehát mégis sor kerülhet több ezer ember elbocsátására – indokolás nélkül.

– Nézze, takarékossági okokból ez előfordulhat. Körül kell nézni Európában, hogy éppen most milyen megszorító csomagokat visznek végig a közigazgatásban. Ha a kormány meg tudja szervezni azt, hogy tizenöt minisztérium helyett nyolc lássa el a feladatokat, akkor igenis csökkenthető az egész bürokrácia.

- Jogos. Ám akkor nyugodtan lehetne indokolni az elbocsátásokat, például azzal, hogy megszűnnek egyes munkakörök. De hadd mondjam el, hogy mi az, amit a szakszervezetek még kifogásolnak.

– Azt, hogy nem egyeztettünk velük.

- Igen. Ráadásul nehezményezik, hogy a fideszes vezetés annyira figyelmen kívül hagyta őket, hogy amikor az egyeztetés hiányáról hat szakszervezet levelet írt Schmitt Pál parlamenti elnök úrnak, válaszra sem méltatta őket.

– Én mint a törvénytervezet egyik előterjesztője minden olyan kötelezettségemnek eleget tettem, ami rám országgyűlési képviselőként vonatkozik. A törvény házszabályszerűen és alkotmányosan született meg.

- Persze, hiszen sok más törvénytervezet mellett ezt is egyéni képviselői indítványként nyújtották be. Ilyenkor pedig nem érvényesek a kormányra egyébként kötelező egyeztetési szabályok.

– És akkor most mit csináljak? A törvényt két héttel a kormány megalakulása előtt nyújtottuk be. Tudni érdemes azt is, hogy amikor a jogalkotási törvény előírja az egyeztetési kötelezettséget, arról nem intézkedik, hogy az előterjesztő vegye is figyelembe a kifogásokat. Számtalanszor előfordul, hogy csak süketek párbeszéde az egész egyeztetés. Valójában a szakszervezetek saját fontosságukat szeretnék azzal alátámasztani, hogy újra és újra az egyeztetési kötelezettségre hivatkoznak. Pedig tény: bár nem hívják egyeztetésnek, az országgyűlési bizottságokban a törvény tárgyalása során a szakszervezetek kifejthették véleményüket. Sőt, javaslataik egy részét az előterjesztők el is fogadták. Munkajogi védettségeket korrigáltunk a törvényben, például a táppénzes állományban lévők vagy a gyermekvállalás miatt hiányzók esetében. Annyira nem igaz tehát, hogy nem volt egyeztetés, hogy az észrevételeik egy része beépült a törvénybe.

- Számukra nagyon fontos a formális egyeztetés, hiszen igen kevés olyan jogosítványuk van, amely a munkavállalók számára igazolja, hogy miért is érdemes odafigyelni az érdekvédőkre. A keveset tehát tűzzel-vassal védenék. De mit szól ahhoz az érveléshez, hogy a versenyvizsga és a pályáztatás eltörlésére önöknek azért van szükségük, mert pártkatonákat akarnak a rendszerbe küldeni? Hogy a szakmai logikát az államapparátusban felülírhatja a hatalmi logika?

– Nem is értem ezt a felvetést, mert a versenyvizsgát csak egy éve vezették be. Ez azt jelentené, hogy az elmúlt tizennyolc évben csak pártkatonákból állt a közszolgálat? A versenyvizsga vadonatúj intézmény, csak néhány száz ember tette le...

- A vizsgát a szakszervezetek fontos vívmánynak tekintik.

– A kötelező versenyvizsga nagyon ellentmondásos szabály volt, hiszen azokkal tetették le, akik még nem is voltak köztisztviselők, tehát saját pénzükből meg kellett előlegezniük a vizsgaköltséget. Mi visszaállítottuk a korábbi szabályt: ha valakit felvettek köztisztviselőnek, akkor bizonyos időn belül közigazgatási alapvizsgát kell tennie, majd utána közigazgatási szakvizsgát is tehet. Ezekhez a vizsgákhoz pedig magasabb bérek társulnak. Tehát a közigazgatás minőségét akarjuk javítani a vizsgarendszerrel, és nem a beléptetést akarjuk megszűrni úgynevezett versenyvizsgával. Amit egyébként nem töröltünk el, de mostantól nem kötelező.

- Mint ahogy a pályáztatás sem lesz kötelező.

– Egyes munkakörökben tényleg nem lesz kötelező. Ez így van.

- Tehát ön indokolatlannak tartja a félelmet, hogy a közszolgálatban a hatalmi logika felülírhatja a szakmai logikát?

– Nézze, törvény szabályozza, hogy milyen munkakörben melyek a képesítési előírások. Garancia a szakmai logikára, hogy a jogszabály előírja: vezető beosztásba csak felsőfokú szakirányú képzettséggel rendelkező ember nevezhető ki.

- Hallottam olyan kifakadást, hogy a köztisztviselő, aki eddig a törvényeknek felelt, eztán csak a főnökének akar majd megfelelni, hiszen bármikor indoklás nélkül kirúghatják. Így a rendszer önkorrekciós képessége is sérül.

– Most már három hete gyakorló államtitkárként mondom, hogy ez blődség. A vezetőknek pontosan az az érdekük, hogy tudják: milyen szakmai érvek, kritikák vethetők fel egyes előterjesztésekkel kapcsolatban. Az a vezető, aki nem tart igényt arra, hogy jelezzék neki a lehetséges hibákat, inkább előbb, mint utóbb bele fog bukni a munkájába.