Hol vannak az orvosok?

– Úgy tűnik, megtalálták az új egészségügyi államtitkárt: Ónodi-Szűcs Zoltán válthatja Zombor Gábort, aki néhány hete lemondott. Ónodi-Szűcs eddig az Állami Egészségügyi Ellátó Központ főigazgatója volt. Megfelelő személy kerül az államtitkári posztra?

Komáromi Zoltán: Az elmúlt pár hétben nem volt politikai gazdája az egészségügynek, s ugyanúgy nem működött, mint államtitkárral. Az egészségügy politikusainak itthon az az egyetlen szerencséje, hogy a lakosságnak megvan a józan paraszti esze a túléléshez.

– Én azt várom, hogy a politikusoknak jöjjön meg az eszük. Ők hozták olyan helyzetbe az egészségügyet, hogy jelenleg például 250 háziorvosi praxis betöltetlen.

K. Z.: És csupán 8-10 jelentkező volt a 250 helyre. Az Országos Alapellátási Intézet speciális programként kitalálta: ha egy orvosnak tízmillió forintot adnak kedvező adózással, az illető a világ végére is elmegy háziorvosnak. Még nyolcszáz fős faluba is. Kétségtelen: amíg tart a program, három-öt évig garantáltan megkapja a közalkalmazotti fizetését. De aztán a praxis finanszírozása nagyjából 800 ezer forint havonta; fizetni kell belőle a rezsit, a nővért, a tb-t, az adót, a költségeket, s a megígért tízmillió forint pillanatok alatt eltűnik. Úgyhogy, miután lejár a praxisszerződés, az orvos azonnal elmenekül a faluból, hiába adott neki az állam tízmilliót.

– Miért fog távozni?

Lavicska Enikő: Egy városi, 1500-1800 fős praxisért, ahol kevesebb munkával több pénzt tud keresni.

– Csakhogy a vidéki, a tanyán, kistelepülésen élő embernek is joga van az egészségéhez. Őt ki fogja ápolni, megmenteni?

K. Z.: Amikor a kilencvenes évek elején Magyarországon kitalálták, hogy a körzeti orvosi rendszert átalakítják családorvosi, háziorvosi rendszerré, a politikacsinálóknak volt egy ideájuk: az állami funkciókat „le kell osztani” a települési önkormányzatoknak. Abból indultak ki: a döntések helyben jobban igazodnak az élethez, mint a minisztériumi íróasztalnál.

– És ebben van is logika.

K. Z.: Meg illúzió is. Képzeljen csak el egy hatszázas lélekszámú községet – három-öt tagú képviselő-testülettel. A polgármesternek, mondjuk, érettségije van, a jegyzőnek talán főiskolai diplomája. És ez a laikus testület eldöntheti, mikor rendeljen az orvos, legyen-e mellette ápolónő. Vagyis az orvos feje fölött határoz az önkormányzat az orvos működéséről.

L. E.: De a háziorvos nem csak ezért kiszolgáltatott. Ő önállóan dolgozik. Nincs mögötte kórházi, laboratóriumi háttér. Vidéken egyáltalán nincs. Az érzékszerveire hagyatkozik, ami óriási felelősség.

– Szerintem ez a nagyvárosokban is így van!

K. Z.: Csakhogy nem mindegy, miben tudok segítséget kérni, amikor megakadok; nem mindegy, hogy tőlem 300 méterre van-e a kórház, vagy 30 kilométerre.

– Azaz: a kisközségben praktizáló orvosnak nemcsak a pénze kevés, de még a felszereltsége is gyengébb.

K. Z.: Egy 700 fős falu önkormányzata hogyan is tudna segíteni például egy EKG vásárlásával? De hogy más számokat is mondjak: ma egy átlagos, 1600-1800 fős praxisban dolgozó szakorvos – aki lehet akár 20-25-30 éve a szakmában – nettó 150 ezer forintnál többet nem tud magának kifizetni...

– A hálapénzzel együtt?

K. Z.: Hol van hálapénz ma Magyarországon?

– Sokak szerint éppen a háziorvosoknál.

K. Z.: Ugyan! Csokoládék vannak, kávék, bonbonok, virágok.

L. E.: Orvos barátaim – akiknek valamikor eszük ágában sem volt elmenni innen – tíz éve Angliában dolgoznak, és az itthonihoz képest hét-nyolcszoros fizetést kapnak. Nyilván ott a munkafeltételek is kedvezőbbek, az életpálya kiszámíthatóbb. Azt, hogy az egészségügyben dolgozók itthon a képzettségükhöz és felelősségükhöz képest méltatlan fizetést kapnak, tudjuk. Azt is sokszor halljuk: az ország gazdasági helyzete nem teszi lehetővé a bérek emelését...

– Önök ezt elhiszik?

K. Z.: Én öregebb vagyok, én már nem. A költségvetés arra ad pénzt, amire akar. Ha százmilliárd forintot három évig ki lehetett venni az egészségügyi költségvetésből, akkor ugyanennyit vissza is lehet oda rakni, és akkor most háromszázmilliárddal több lenne a büdzsé. Abból pedig simán finanszírozhatnák az összes dolgozó bérigényét.

– Azt állítja: háromszázmilliárd forintból rendbe hozható a magyar egészségügy?

K. Z.: Igen.

– Ön is stadionban számol?

K. Z.: Én Quaestorban számolok, meg termőföldben. Szabad rablás folyik az országban. Az egészségügy nem számít értéknek. Sajnos magukat a betegeket sem érdekli a szakma sorsa.

– Ezt hogy érti?

K. Z.: Sándor Mária, a „fekete ruhás nővér” nagyon jól megfogalmazta a problémáját, és ezrek támogatták őt a Facebookon. Amikor a kamara elindította ellene azt a nagyon méltatlan etikai eljárást, szimpátiatüntetés is szerveződött a Szabadság téren, hogy védjük meg Sándor Máriát. Hatvanan voltunk, főként Sándor Mária kollégái jöttek el, meg a magamfajta kalandvágyó orvosok. Körbenéztem a téren, és arra jutottam: minden egészségügyi dolgozónak meg kell gondolnia, megéri-e a személyes egzisztenciáját kockáztatni, hogy kiáll a többiekért, kiáll a betegekért. Mert csak a Facebookon like-okban kapjuk meg a társadalmi támogatást. A valóság más. A valóságban minden beteg elhiszi, hogy egy-egy borítékkal megoldják az ő problémáit. Csak az a gond, már zsebek sincsenek, ahova a borítékot tehetnék. Nincs kapacitás, nincs szakember.

– 2015 első felében 900 magyar orvos vándorolt külföldre.

K. Z.: Hozzáteszem: és ezernél kevesebben kaptak orvosi diplomát idén. Egy kollégám mondta találóan: évek óta hadi egészségügyre vagyunk berendezkedve. A betegek észre sem veszik, milyen heroikus küzdelem folyik azért, hogy egyáltalán működésben tartsák ezt a rendszert az orvosok, ápolók.

– De mi, betegek, mit tehetnénk azért, hogy az egészségügyet többre becsülje a politika?

L. E.: Az emberekben ma is él egy mítosz a magas színvonalú, ingyenes, könnyen hozzáférhető egészségügyről. De az ellátórendszer nem tartható ilyen finanszírozással azon a színvonalon, amilyet az emberek elvárnak. Tisztázni kellene, mi az, ami a páciensnek a befizetett járulékért jár az ingyenes egészségügyben.

– És ki győzheti meg az állampolgárokat arról, mi az, ami az alapellátásban mindenkinek jár, és mi az, amiért már fizetni kell? A 300 forintos vizitdíjba belebukott egy kormány. A politika úgy gondolkodik: az egészségüggyel nem lehet választást nyerni.

K. Z.: Igen, de amikor végeznek egy lakossági felmérést a prioritásokról – egészségügy, közlekedés, oktatás, mezőgazdaság, ipar stb. –, az egészségügy az első két hely valamelyikén van. És amikor az újságírók kicsit megszorongatják a politikusokat, mindig azzal védekeznek: ötezermilliárdot költöttünk kórházfejlesztésre. Valóban: betonra, csőre, villanyszerelési anyagokra. És hol vannak a nővérek, a szakorvosok?

L. E.: Én még nem hallottam beteget reklamálni, hogy őt miért nem a legkorszerűbb röntgenkészülékkel világították át. Viszont arról már hallottam panaszkodni beteget: nem volt orvos, nem tudta időben megkapni a leletét, nem magyarázták el, mi a baja.

K. Z.: Akinek nincs pénze, hogy azonnal fizessen egy képalkotó eljárásért – akár hasi ultrahangért, akár gerinc-MRI-ért, ami esetenként 20-30-40 ezer forint –, az 2-3 hónapot is várakozik.

– Akkor most mégis számít az egészségügyi infrastruktúra, hogy milyen felszereltségű a rendelőintézet, kórház?

K. Z.: Már bocsánat, de ott van a rendelőintézetben, a kórházban a műszer! Csak az előző államtitkár megtiltotta, hogy az OEP által finanszírozott intézmények a szabad piacon értékesítsék szabad kapacitásaikat. Pedig akkor nem kellene borítékot dugdosni az orvos zsebébe, hogy a páciens hamarabb bejusson hasi ultrahangra. Az OEP délután kettőig fizethetné az ultrahangkészüléket meg mellé a szakszemélyzet bérét, kettőtől négyig pedig a kórház piaci alapon működtethetné a diagnosztikát. És bevételt termelne. Ez volt a nagyon hatékony Uzsoki-modell, ott vezették be ugyanis annak idején, és ezt söpörte le aztán a politika.

– Én azt látom: egyre több pénzt vonnak ki az egészségügyből, egyre szűkebb a mozgástere a szakembereknek, de a kórházak még működnek, a rendelőintézetek nyitva vannak. És mintha ezzel visszaélne a politika, nem gondolják?

K. Z.: Egyetértek. Az egész rendszer rosszul működik. Amikor valami nagy baj van, gyorsan odanyomnak hatmilliárdot. Csak éppen ebből kimarad az alapellátás, a mentőszolgálat vonuló állománya, kimaradnak a kisvárosi rendelőintézetekben dolgozó, többnyire nyugdíjaskorú orvosok és a nővérek, holott ők viszik igazán a terheket.

– Ráadásul a vidéki háziorvosok több mint negyven százaléka hatvan év feletti!

K.Z.: Ha ők kiszállnak ebből a mókuskerékből, akkor lesz csak igazán nagy baj. De én azt nem szeretném megélni.

– Önök mégis mindketten azt mondják: ugyanennyi pénzből jobb egészségügyet is lehetne csinálni.

L. E.: Szerintem az alapellátásban is lehet spórolni. Például a háziorvosok és a járóbeteg-ellátás közös informatikai rendszerével. Akkor nem fordulhatna elő – ami ma gyakori –, hogy a betegnek egy hónapon belül három teljes laboratóriumi vizsgálata van három különböző intézményben.

K. Z.: Hadd legyek az ördög ügyvédje! Egy ilyen informatikai rendszer bevezetése minimum egy év és 40-50 milliárd forint. Ám ha nem tesszük bele ezt az összeget, soha nem fog létrejönni. Sajnos azt látom, kontraszelekció működik az egészségügyben is: csak az lehet egészségpolitikus, aki nem ért hozzá. Szócska Miklós mögött olyan szakértők sorakoztak föl, mint Sinkó Eszter közgazdász: nála tárgyszerűbben senki nem fogalmazta meg az utóbbi tíz évben az egészségügy strukturális problémáit. És láttam Eszter előadásain, hogy egyre kisebb lelkesedéssel beszél már.

– Merthogy?

K. Z.: Közelről tapasztalta: reménytelen a helyzet; a kormány azzal, hogy államtitkárságot csinált egy minisztériumból, leírta az egészségügyet. A politikusokat pedig az az illúzió élteti, hogy kapcsolatrendszerük révén a családjuk úgyis megfelelő egészségügyi ellátáshoz jut. Én meg azt mondom, a politika jóvátehetetlen kárt csinált, miközben arra idomították a lakosságot és az egészségügyi dolgozókat is: majd lesz valahogy, bírd ki, ne szólalj meg, abból csak bajod származhat.

A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg.