Hivatásos kormányfőjelölt – Lattmann Tamás nem fél a politikai buktáktól

1976. augusztus 11-én Kelet-Berlinben elhunyt Martin Lattmann. A Wehrmacht egykori vezérőrnagya 1943-ban egy harckocsihadosztály parancsnokaként vett részt Sztálingrád ostromában, az általa irányított egység tartott ki a legtovább. Aztán szovjet hadifogságba esett, és csak évekkel később, már a kommunista eszmék követőjeként térhetett vissza Németországba. Az NDK-ban utóbb jelentős karriert futott be az államigazgatásban. Egy nappal a halála után, 1976. augusztus 12-én Budapesten megszületett Lattmann Tamás.

– Ha van lélekvándorlás, akkor ez az – mondja az ismert nemzetközi jogász. A néhai német vezérőrnagy – akinek Lattmann az oldalági leszármazottja – persze nem a náci Németországnak tett szolgálatai miatt lett szimpatikus a magyar rokonnak, hanem azért, mert ízig-vérig katona volt.

– Én is mindig rajongtam a hadi tudományokért, a háborús jogért. Csapatjátékos vagyok. Szeretem, ha az emberek összefognak egy cél érdekében, és képesek hatékonyan együttműködni érte. Fiatalkoromban imádtam a számítógépes harci játékokat. Évtizedek óta rajongok a Star Warsért, amit szerintem igazán csak az érthet meg, aki konyít valamit a hadviseléshez, a háború stratégiájához. Ezenkívül fegyelmezett, rendszerető ember vagyok.

Ha az íróasztalára pillantunk, ebből nem sok látszik. Persze, mert az asztalon folyamatban lévő ügyek aktái sorakoznak, magyarázza. De amit lezárt, azt iktatja és elpakolja. Még a közüzemi számláit sem dobja ki, évtizedekre visszamenőleg mindent archivál. Hogy miért nem lett belőle mégsem katona?

Fotó: 168 Óra archív

– Egyetlen dolog tartott vissza: a szabadságvágy. A legszigorúbb szabályokat is képes vagyok betartani, ha azokat én szabom meg a magam számára. Azt viszont rosszul viselem, ha mások próbálnak meg korlátok közé szorítani. A nemzetvédelmi, majd a közszolgálati egyetemen katona kollégáim többször megpróbáltak már egyenruhába bújtatni, mindig ellenálltam.

Bár a családnak oldalágon vannak német rokoni kapcsolatai, a szülők echte magyarok. Szimpla véletlen, hogy mégis az NDK-ban ismerkedtek meg: a hetvenes években mindketten Erfurtban dolgoztak, édesapja esztergályosként, édesanyja adminisztrátorként. Összeházasodtak, és azt tervezték, még hosszú évekig kint maradnak. Ám anyukája váratlanul teherbe esett.

– Honecker bosszúja, tréfásan csak így emlegették a szüleim, hogy hiába védekeztek, valami gond lehetett a német antibébi-tablettával. Baleset történt, de az abortusz egy percig sem került szóba. Összepakoltak és hazajöttek, azt akarták, hogy a gyermekük itthon nőjön fel.

A két Lattmann fiú Budapesten született, az öcs, Péter hat évvel Tamás után. A család albérletben kezdte, aztán sikerült venni egy másfél szobás, ötven négyzetméteres lakást egy budai társasházban. A szülők első generációs értelmiségit akartak faragni a fiúkból, mindent alárendeltek a taníttatásuknak. Tamást hatéves korától magántanárhoz járatták, nyolcadik végére tökéletesen beszélt angolul. Középiskolába a városmajori elitgimnázium angol nyelvi tagozatára járt, érettségire az angol felsőfokú mellett már középfokú német nyelvvizsgája is volt. Elsőre felvették az ELTE jogi karára. Gyerekként is tudatos volt, sokáig építészmérnök akart lenni, gimnazista korától pedig jogász. Egy konkrét ügy miatt.

Az Új Magyar Köztársaság rendezvényén 2015. október 23-án

1993 decemberében koholt vádak alapján Bánó Andrást és az Esti Egyenleg stábját kirúgták a köztévétől, mire a tévés szerkesztő-riporter munkaügyi pert indított. A gimnazista fiút megbolondította az ügy, elkéredzkedett a tanáraitól, hogy minden tárgyaláson részt vehessen. Osztályfőnöke csak úgy engedte el, ha részletesen beszámol neki a fejleményekről. Utólag Lattmann úgy emlékszik, nem is a tárgyalóterem hangulata fogta meg, hanem az a kiállás, ahogy Bánóék az igazuk védelmében szembeszálltak a hatalommal. Akkor és ott megérezte, a jog az igazság fegyvere lehet.

– Politikáról egyébként már a rendszerváltozás előtt is sok szó esett odahaza, a szüleink mindig őszintén beszéltek velünk a rendszerről, hogy mennyire korrupt és képmutató. De a személyes élménynél nincs meghatározóbb. Nyolcvanhétben három hétig úttörőtáborban jártam Moszkvában. Nyolc kilót fogytam, pedig az anyámtól kaptam 150 rubel zsebpénzt, ami odakint akkoriban egyhavi fizetésnek számított. Ám nem volt mire elkölteni. Miközben az otthonról kivitt golyórágóért valósággal megőrültek a szovjet pajtások. Tizenegy éves voltam, nem értettem, hogy mi folyik, de azt igen, hogy valami nagyon nincs rendben.

Lattmann Tamás izgága fiú volt. Igyekezett mindig a középpontban lenni, imádta a közösségi munkát, kiváló úttörő, rajtitkár is volt. Másrészt rebellis típus, megmondóember, állandóan konfliktusba került a tanárokkal, tele volt intőkkel az ellenőrzője.

– Kiskorom óta önállóságra neveltek a szüleim, ami elég jól sikerült. Édesapám a rendszerváltás idején kialakított egy kis esztergályosműhelyt a garázsban, ahol rengeteget dolgoztam mellette. Teljesítménybérben fizetett, igyekeztem minél többet keresni. Tulajdonképpen így lettem liberálissá, azt tanultam meg otthon, hogy a szabad verseny jó dolog, a teljesítmény érték, és törekedni kell a benned lévő képességek kibontakoztatására.

Egyetemistaként ügyvédi irodákban dolgozott, jól keresett. Aztán megfertőzte a nemzetközi jog. Szerencséje is volt: Magyarország 1993-ban a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult a Duna szlovákiai elterelése miatt, ezért akkoriban ismert külföldi jogászok állomásoztak Budapesten, előadásokat is tartottak az egyetemen. Lattmann lelkes látogatója lett az angol nyelvű kurzusoknak, szép lassan elkötelezte magát a nemzetközi jog mellett. Eredetileg nem készült egyetemi oktatónak, de óraadóként már a diplomaszerzés évében felkérést kapott a nemzetvédelmi egyetemtől, 18 éve ott oktat. Tanított más felsőoktatási intézményekben is, de otthonának a jogutód Nemzeti Közszolgálati Egyetemet tekinti, ahol ma már docensként dolgozik. Idén lesz 42 éves, a családalapítással nem siet.

Metallica és Eintracht Frankfurt

Lattmann Tamás kétlaki életet él. A cseh fővárosban is van lakása, miután 2016 februárja óta a prágai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében lett vezető kutató. Bár rengeteget dolgozik, hű maradt a hobbijaihoz. Ha valamit megkedvel, azért évtizedekig képes rajongani. Például az Eintracht Frankfurtért. Nem akkor vált törzsszurkolóvá, amikor Détári Lajos német kupagyőzelemre vezette a piros-feketéket, hanem később, a kilencvenes évek elején. Amikor Okocha, Yeboah, Köpke meg Gaudino focizott a gárdában. Tetszik neki, hogy a Frankfurt liberális szellemiségű csapat, nem vásárolta föl egyetlen keleti befektető sem, nem költ milliárdokat sztárjátékosokra. Van miért drukkolni, 1959 óta nem nyertek bajnokságot, idén sem fognak, de legalább az élmezőnyben tanyáznak. Időközönként élőben is megnézi a csapatot, az április végi, Hertha elleni hazai bajnokira például már megvette a jegyeket.

Rajong a metálzenéért is. Szerinte a legtehetségesebb zenészek ebben a stílusban nyomják. Nincs egyetlen kedvenc, de akadnak megkerülhetetlen formációk, mint például a Dream Theater, a Metallica, a Nightwish, a Powerwolf, a Suicidal Tendencies vagy a Laibach. A magyar bandák közül a Tankcsapdát kedveli, de igyekszik figyelemmel kísérni a stílus hazai friss arcait, utoljára például az Ozone Mama lemezbemutató koncertjére ment el az A38 Hajóra, s a nyári fesztiválokon is járja a metálszínpadokat.

Nemzetközi jogászként kezdettől fogva kereste a nyilvánosságot, a közéleti szerepléseket, eleinte mindenféle politikai szándék nélkül. A kétezres évek elején a Fix.tv elnevezésű kábelcsatornán bukkant föl jogi elemzőként, később, különösen a 2003-as iraki háború időszakában az országos adóknak is kedvenc szakértőjévé vált. Idővel szakmai megnyilatkozásai – a Nemzeti Együttműködés Rendszerében – automatikusan politikai állásfoglalássá is váltak. 2010 őszén például nyílt levélben intézett heves támadást az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálása ellen, szakmainak szánt megnyilatkozása azonban akaratán kívül beterelte a politikai térbe. Úgy érzi, valójában 2015 tavaszán vállalt először tudatosan politikai szerepet.

– A szakmájához nagyon ért, de a politika nem az ő világa – mondja róla egy ismert szocialista politikus. – Nem tájékozódik jól, a vele szemben ülőről mindig a legjobbat feltételezi, csak későn veszi észre, ha megvezetik, kihasználják. Remek háttérember, de folyton főszerepre vágyik. El kellene gondolkodnia azon, mi lehet az oka, hogy eddig egyetlen politikai akciója sem volt sikeres.

Újra fel akarja tenni a térképre a kisgazdákat

Pedig az első politikai manőverbe nagy reményekkel vágott bele. Ő volt az egyik alapítója az Új Magyar Köztársaság Egyesületnek, amely 2015. március 15-én meghirdette az úgynevezett rendszerbontó népszavazást. A tervek szerint 19 plusz 9 kérdésben tartottak volna referendumot, végül csak négy kérdésben jutottak el az aláírásgyűjtésig, ám egyikben sem sikerült összegyűjteni százezer szignót, így a népszavazási kérdések még az Országgyűlés elé sem kerülhettek. Nem volt egy sikertörténet.

– Én másképp látom. Még el sem kezdtük az aláírásgyűjtést, kormányzati politikusok megsúgták, hogy ha bármelyikben ki kellene írni a referendumot, törvénymódosítással akadályoznák meg, hogy az emberek valóban voksoljanak. Az igazi cél tehát a közbeszéd tematizálása volt. Azt tartom fontosnak, hogy a 28 kérdés idővel beépült az ellenzéki pártok programjába, vagyis a problémák megoldása továbbra is napirenden van.

Egy évvel később a majdani kormányváltást előkészítő értelmiségi csapat, az Alternatíva Kör alapítói között bukkant fel a neve szóvivőként. Illusztris társaságban. Mások mellett Bojár Gábor, Bozóki András, Kincses Gyula, Nahalka István, Palócz Éva fogott össze, hogy a „Magyarországot foglalkoztató legsúlyosabb kérdésekről” fejtsék ki véleményüket, és kormányzati ciklusokon átívelő stratégiát készítsenek az egészségügy, az oktatás és a nyugdíjrendszer jövőjéről.

Lattmann némileg váratlanul tavaly januárban bukkant föl ismét a politika első vonalában. Nem is akárhogyan. Az Indexnek elmondta, több ellenzéki párt is azzal kereste meg, hogy legyen a közös miniszterelnök-jelöltjük. Úgy fogalmazott: „a szavazókat inkább meg tudná nyerni egy olyan, politikán kívülről érkező kormányfőjelölt, aki nem pártpolitikus, nem akar pártcsatákat vívni, nem akar igazságot tenni a versengő pártok és ideológiák között, hanem egy szakemberek által kidolgozott, konszenzusos programot szeretne végrehajtani” az érintett pártok támogatásával. Lattmann „coming outja” nem rázta meg a hazai közéletet, akkoriban mindenki Botka Lászlóra figyelt, aki alig egy hónappal korábban jelentette be, elvállalja az MSZP miniszterelnök-jelöltségét.

Ősszel aztán egy ideig minden szem Lattmannra szegeződött: bejelentette, hogy 2016-ban, Botka felbukkanása előtt négy baloldali párt – az MSZP, a DK, az Együtt és a Párbeszéd – együttműködésével tárgyaltak a közös ellenzéki kormányfőjelöltség lehetőségéről, de a szegedi polgármester ringbe szállása után háttérbe vonult. Mivel azonban Botka a szakadék felé viszi a pártját, vele együtt pedig a kormányváltás lehetőségét, muszáj megfékezni. Ezt már egy vadonatúj csapat, a Magyar Progresszív Mozgalom egyik alapítójaként jelentette be Tarjányi Péter és Bodnár Zoltán társaságában. A mozgalom célja az volt, hogy Botkát meghátrálásra kényszerítse, egyúttal segítsen megtalálni egy új, az egész ellenzéki oldal által támogatható miniszterelnök-jelöltet. A célok csak részben teljesültek: Botka kiszállt ugyan a buliból, az MSZP azonban nem egy civilre, hanem Karácsony Gergelyre cserélte a kormányfőjelöltjét. A Magyar Progresszív Mozgalom így mára dolgavégezetlenül szét is porladt.

A főnixként feltámadó Lattmann Tamás idén február közepén jelentkezett egy újabb meglepetéssel: bejelentette, hogy ismét miniszterelnök-jelölt lett belőle, ezúttal egy pártszövetség (az FKGP, a Változást Akaró Szavazók Pártja és a Színes Magyarország Párt) látta meg benne az ideális kormányfőt.

Lattmannt gyakran éri az a vád, hogy az ellenzéki oldalon tett politikai manővereivel akaratlanul is a Fidesz kezére játszik. Szerinte ez butaság, soha nem ő jelentkezett pozícióért, és nem tett semmi olyat, amivel ártott volna a demokratikus oldalnak. Sokan kérdezik tőle azt is, hogyan tud együttműködni a közszolgálati egyetem rektorával, a Nemzeti Választási Bizottság elnökével, a kormánybarát Patyi Andrással.

– Tréfásan azt szoktam mondani az egyetemi vezetőknek: régebb óta vagyok itt, mint ti, és tovább is maradok nálatok. Munkavállalóként egyébként lojális vagyok az egyetemhez, meg lehet nézni, a rektor egyetemvezetői tevékenységét egyetlen alkalommal sem bíráltam a nyilvánosság előtt. Az NVB elnökeként viszont közszereplő, miért ne kritizálhatnám a munkáját?

Erről tavaly óta papírja is van. Az egyetem etikai bizottsága hivatalból etikai eljárást kezdeményezett ellene, miután 2017 januárjában bejelentette, szívesen lenne ellenzéki miniszterelnök-jelölt. A vizsgálat nem állapított meg etikai vétséget, a határozat szerint Lattmann Tamás az intézményben nem folytatott pártpolitikai tevékenységet, illetve médiaszerepléseivel semmilyen kárt nem okozott az egyetemnek.

– Sokan valamiféle kormányzati fészeknek tekintik a közszolgálati egyetemet, holott engem például a kollégák 2015-ben szavaztak be a kari tanácsba és az intézmény szenátusába, amikor a rendszerbontó népszavazás miatt már köztudott volt, mi a véleményem a NER-ről.

Azt mondja, egy percig sem gondolja komolyan, hogy esélye lenne kisgazda színekben a kormányfői posztra. De akkor miért égeti magát?

– Az új formációval egyetlen voksot sem veszek el a baloldaltól, de a Fidesz térfelén zavart okozhatok. Vannak még megszólítható szavazók, mégpedig vidéken és jobbközépen, olyanok, akik a Fideszből kiábrándultak, a Jobbiktól viszolyognak, de soha nem szavaznának balra. Másfelől az ismertségem újra felhelyezheti a térképre a kisgazdákat, akik esetleg ismét állami támogatáshoz juthatnak, újra tudják építeni ezt a nagy hagyományokkal bíró jobbközép pártot. Ha bukta lesz, az legfeljebb presztízsveszteséget okoz. / Cseri Péter