Hivatalos úton Törökországban
„Áll az idő Európa beteg embere körül” – írták hajdan Törökországról, amely most különös útkeresésével kelt izgalmakat. Van, aki iráni irányról beszél, más az Atatürk-kultusz alkonyáról. Az országgal való ismerkedéséről szól a közéleti vendégszereplő, BOKOR LÁSZLÓ emlékriportja.
Máig belezsibbadok az emlékébe azoknak a különképzéssel telt heteknek-hónapoknak, amelyek, túl az ötvenen, hivatalból rám telepedtek. Inkább követ török – gondoltam –, mint hogy a török követ vizsgáztasson hazája viszonyairól.
– Márpedig az excellenciás úr elvár téged egy bemutatkozásra – látott bele gondolataimba Barcs Sándor, az Interparlamentáris Unió (IPU) akkori magyar elnöke. – Itt a rezidenciája, pár háznyira az MTI-től.
Csak bólogattam, és szinte válaszolni se tudtam, annyi minden kavargott akkor körülöttem, még a T. Házban is, ahol húsz évi, sajtópáholyban ülésből másfél méterrel kerültem előbbre, immár a képviselői sorba.
– Ilyen tempóban – jósolták a kollégák – eljuthatsz az első sorba is, csak kétszáz évet kell élned hozzá.
Gond nélküli terep
Ezek az előzmények az „átkos” utolsó parlamentjének első napjához fűződtek. Akkor csapott le rám Barcs Sándor, és közölte, hogy az IPU török szekcióját fogom vezetni. Ez hát a rövid története annak, miként fogott törököt velem a világnak ez a fapados rendszere. Jól tudtam én, hogy a nemzetközi kapcsolatok hideg vagy meleg levegőjét a kormányzatok fújják a diplomácia csatornáiba, de hát a szereposztásba ezúttal az IPU is belefért, 1889-es megalakulása századik évfordulója előtt.
Gond nélküli terep – okítottak a dörzsölt külügyesek. Se közös határ, se emigráció, se tartozás, se követelés, elég jó ott az ázsiónk – magyarázták, de azért betessékeltek egy Bem rakparti irodába, és teliraktak egy asztalt iratokkal, eseménynaplókkal, követségi jelentésekkel, cikkgyűjteményekkel. Akkorra már kitűzték az időpontját annak az Atatürk-ünnepséggel feltupírozott konferenciának, amelyen én képviselném a Magyar Országgyűlést. Odautaztam, és a repülés bódulatában is egyetlen montázs volt a fejem. Benne Stambul és Isztambul, Nándorfehérvár, Eger és Musza Dag, az Ararát és a Dardanellák, Nazim Hikmet és a Midnight Express, a Topkapi szeráj, Szulejmán és a török flotta, amely a spanyol partokat lövi az autodafék idején.
Aztán mindez egybeolvadt a szálló portáljára szerelt óriási Atatürk-portrét látva. „Minden törökök atyja”, a hajdani Kemál pasa, aki 1923-ban egy világi államban tudta egyesíteni az európai megszállás elleni vallásos tiltakozást a török nacionalizmussal. Illett hozzátenni ehhez, hogy nemcsak a szekularizációról és a latin abécé bevezetéséről volt szó, hanem „az arab gúzsba kötésből megszabaduló török szellemről” is.
A száznégy IPU-tagállam fele küldött képviselőket, lett is belőlük – belőlünk – egy hétre jól tartott vendég efendi. Folyt az ismerkedés, a névjegycsere, megannyi röpke szóváltás, s a közös rácsodálkozás egy cipőfényesítő boyra, amint kezet csókol katonatiszt kuncsaftjának.
– Lám, az országos politika kicsiben – magyarázta a Washington Post embere. – Nálunk ugyanis az alapító atyák csak elválasztották a vallást az államtól, de itt kormányellenőrzés alá is vonták az imámokat és a mecseteket. A hadsereget pedig valami glória övezi, holott már négy kormányt buktatott meg két emberöltő alatt.
Vigyázó tábornokok
Néztem jómagam is másnap az ankarai Nagy Nemzetgyűlést, ahova bemutatni vittek minket. Itt okosan és logikusan nem a képviselők élén ültek a miniszterek, hanem szemben velük. Vagyis látványosan is két kapura ment a játék. Hallgatag bírákként a proszcéniumpáholyból a haderőnemek vezénylő tábornokai rajta tartották szemüket az üléstermen. Fürkész tekintetük és rövid tapsuk kísérte valamennyiünk bemutatását.
Később hallottuk: valahányszor idő előtt eltávoznak az egyenruhások, látható idegesség fut végig a padsorokon. Ilyenkor jutnak szerephez az apró zsebrádiók, azt figyelve, folytatódik-e a műsor, vagy már megszakadt az adás, és katonai indulókat játszanak.
Szünetben ismerkedtem meg egy népszerű pártvezérrel, Inönü úrral, akiről tudtam, hogy felmenője volt Atatürk vezérkari főnöke, és egy győztes csatát vezetett a görögök ellen Inönünél. Ennek elismeréseként vehette fel családja a csatatér nevét. Mint Monty Alameinét. Meglepte, hogy ismerem ezt az államelnökségig vezető karriertörténetet, azon meg kimondottan derült, hogy nálunk idehaza, ha szópókert játszunk, az i betűnél legtöbbször az ő nevével jeleskedünk.
Egyébként érdekes volt tapasztalni, hogy politikusaikat nem hevítette sem az EU-hoz, még kevésbé a harcos iszlámhoz való közeledés, de a NATO-ra is épp csak azért haragudtak, mert hagyta ölre menni két tagállamát Ciprus ügyében. (A sziget török bábállamát azóta se ismerte el senki.) A protokollokon átívelő, félhivatalos vagy magánbeszélgetéseken érdekes volt hallani Atilla oldalági rokonságát, amely jószerivel minket érint. Sok valóságalapja aligha van a feltevésnek, ám a húszas-harmincas években Bartók többször is nekirugaszkodott az anatóliai hegyi falvaknak, és gyűjtései során ki is mutatott némi közös hangzást a két nép dalainak ősi pentatóniájában.
Kerestem egyik nap nagykövetünket, hogy konzultáljak vele néhány kérdésben, de kiderült, kórházban van. Addig-addig bütykölte kocsiját, amíg az elszabadult és elütötte. Kaptam viszont időpontot, mint minden delegátus, egy audienciára Turgut Özalhoz. A későbbi köztársasági elnök akkor kormányfőként készült minden beszélgetésére. Alig várta, hogy Gül baba türbéje és a vízivárosi fürdők felújításáról adott beszámolóm közben levegőt vegyek, máris rázendített, hogy miért nevezzük/tanítjuk mi hódoltságnak másfél százados magyarországi tartózkodásukat, amikor építészetben – különösen fürdőépítésben –, hadászatban, élelmezési és testkultúrában sokat tanulhattunk tőlük. Amikor pedig az újjávarázsolt pécsi mecset képsorával hozakodtam elő, újra kész volt az ellenérvekkel:
– Éppenséggel a vallási tolerancia is megvolt eleinkben – mondta –, hiszen senkit sem kényszerítettünk áttérni az iszlám hitre, holott a nagyhatalmak szeretik, ha a szatellitlakosság szellemiekben is igazodik hozzájuk – mondta, és figyelmeztetően emelte fel mutatóujját.
Kétszáz kópia
Tartogatott még néhány evidenciapatront kapcsolatainkról. Rodostóról, majd az első világháborúról, amely a központi hatalmak zászlaja alá sodort mindkettőnket, a második kapcsán pedig Ankarára utalt, titkos helyszínére különbéke-tapogatózásainknak.
Ittuk a török kávét, s ő megpöccintette a csésze oldalát, mintegy annak jelzésére, hogy e nedű, a feketeleves se lenne ismert tájainkon nélkülük. Amikor kikísért, még hozzátette:
– Tudja, hányan lakják Isztambult? Épp annyian, mint egész Magyarországot. De nálunk van már Magyar testvériség útja, maguknál pedig – ha jól tudom – csak Törökvészi út létezik. (Amikor erről a parlament külügyi bizottságának beszámoltam, valaki még hozzá is tette: „Még jó, hogy a Török utca átkereszteléséről nem tudott.”)
Azóta hivatali úton nem, csak turistaként voltam „Törökben”, rácsodálkozva egyrészt arra, hogy a hadsereg most lábhoz tett fegyverrel asszisztál a fejkendővel kezdődött, de látszólag a kemény iszlám kurzus felé tartó politikának.
S ami még különösebb: nyilván a választási eredmények sugallatára, de folyik bizonyos deheroizálási hullám az eddig félistenként tisztelt honalapító kontójára. Még film is készült róla, halálának hetvenedik évfordulóján kétszáz kópiával zajlott az egyidejű premier. Ilyesmi pedig állami rábólintás nélkül elképzelhetetlen. Can Dündar Musztafa című alkotásában egy ledér nőket és férfiakat hajkurászó, italozó, megkeseredett figura néz le a vászonról. Így (is) látják korunkban Atatürköt.
De hogy egy új (vagy régi) útra térő Törökország – az Európát elárasztó kivándorlók és vendégmunkások százezrei mellett – az EU szimpátiájának milyen fokára lép majd, azt csak korunk hivatalos útra kelő tisztségviselői fogják megérezni.
