Hirtelen szívhalál: a karjaimban halt meg a társam

2009. szeptember 19. 11:07 , Legutóbb frissítve: 2009. szeptember 19. 11:28 Fenyő Gábor
Májusban mászott először hegyet a 41 éves kaposvári Palkó Sándor, nemrég pedig Európa legmagasabb pontjára, a Mont Blanc-ra is feljutott.

– Palkó Sándor neve egybeforrt a somogyi kosárlabdával; az elmúlt három évtizedben volt játékos, edző, játékvezető és csapatvezető is. Nemrég teljesen új oldaláról ismerhettük meg.
– Túl a negyvenen szép lassan kezdtem „kimenni” a kosárlabdából. Sport nélkül viszont képtelen lennék élni, így aztán új kihívást kerestem és találtam magamnak – mondta Palkó Sándor.

– Ez eddig rendben is volna. De miért pont a hegymászás váltotta a kosárlabdát?
– Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik volt tanítványom – aki családi vállalkozásban üzemeltet Ausztriában egy fogadót – meghívott bennünket még májusban. A fogadójuk a 2200 méter magas Grubereknél, mintegy ezer méter magasan található. A házigazdák javasolták, hogy a tantestület csak úgy heccből mássza meg a hegyet. Jó tréfának indult a dolog, bennem azonban megindult az a bizonyos vezérhangya. Szóval másnap elindultam az egyik ottani emberrel, s két és negyed óra alatt sikerült felérnünk a csúcsra. Hatalmas élmény volt.
Palkó Sándor meghódította Ausztria legmagasabb hegyét Palkó Sándor meghódította Ausztria legmagasabb hegyét

– Vagyis ide nekem az oroszlánt is...
– Valahogy úgy. Július utolsó napjaiban egy hétfős csapat tagjaként a legismertebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt vezetésével meghódítottuk Ausztria legmagasabb csúcsát, a 3798 méter magas Grossglocknert. Az éjszakát a 2800 méter magasan fekvő menedékházban töltöttük – itt futottunk össze a kaposvári Zöldpont Fodor Péter vezette csapatával –, másnap pedig már nagyon korán útnak indultunk. Jó tempóban haladtunk, hiszen az előírt szintidő hatvan százaléka alatt értünk fel Ausztria legmagasabb pontjára.

– A felfelé vagy pedig a visszafelé vezető út a nehezebb?
– Egyértelműen az utóbbi. A visszaút sokkal veszélyesebb, hiszen az ember fáradt, kellően le van már merülve. A balesetek hetven százaléka is ekkor történik.

Nagyobb térképre váltás

– Augusztus végén aztán újabb, az eddigi legnagyobb, legveszélyesebb – és egyben legszomorúbb – túra következett.
– Amolyan ráhangolódásként Erőss Zsolt irányításával – háromszor háromfős csapatokban – újra megmásztuk a Grossglocknert, ám egy sokkal nehezebb, nevezetesen a klasszikus stüdlgrati útvonalon. Az akklimatizálódás miatt majd 3500 méter magasan aludtunk, másnap pedig jó 800 kilométert autóztunk Franciaországba, Chamonix-ba. Ismét 3500 méter magasan éjszakáztunk, ezúttal sátrakban, majd pontban 0 órakor elindultunk fejlámpákkal.

– Vaksötétben!?
– Talán így jobb is. Nem látod az előtted meredező hatalmas sziklákat, a több száz méter mély szakadékokat... Soha nem felejtem azt a pillanatot, amikor felértünk Európa legmagasabb csúcsára, a 4807 méter magas Mont Blanc-ra. Alattunk a felhők, majd egyszer csak azt veszed észre, hogy feljött a nap.

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Sajnos más miatt is emlékezetes marad ez a túra.
– Visszamentünk az alaptáborba, majd elkezdtünk szedelőzködni. Mivel nekem és az 52 éves solymári társamnak, az amúgy karateedző Csáky Lászlónak volt a legkevesebb tapasztalatunk – vagyis mi voltunk a csapat tagjai közül a legfáradtabbak –, felmentést kaptunk a sátrak szétszedése alól. Amikor elindultunk a felvonó felé, már szólt Csáky László, hogy nagyon fáradt, úgy érzi, nem fog eljutni a felvonóhoz. Lecsatoltuk róla a hátizsákját, s biztattuk, hogy tartson ki. Nem sokkal később – talán ha 8-10 méterre lehettünk a felvonóhoz – megállt, rám nézett, s csak annyit mondott: lemerültem. Próbáltam átkarolni, de az élettelen teste kicsúszott a kezem közül. Mindent megpróbáltunk, ám sajnos nem lehetett már rajta segíteni. Később tudtuk meg, hogy az úgynevezett hirtelen szívhalál végzett vele...