Hídnak kell lenni

Mint a mesében. A szerkesztőségünk fölött, túl a fonódásra váró villamossíneken, a foghíjtelkeken rögtönzött parkolókon és összegraffitizett kerítéseken áll egy ház, szinte már a hegyoldalban. Kicsit magányos. És nem koszos szürke, hanem piros! Előtte hatalmas fa.

Ki hitte volna, hogy épp itt lakik a Vecsei család? Sőt mostanában gyakran tanyázik erre a három hónapos puli, Bogyó, az ifjabb Miklós kutyája is, apró tócsákkal jelezve útját a lakásban.

Itt nőtt föl a hat testvér, Zoltán, Miklós, Kinga, Mária, József és Teréz, akiket mindenki csak Badónak, Hasinak, Zsebinek, Maréknak, Jocinak és Dodónak hív. Badó, a legidősebb, örökbe fogadott fiú harminc, a legfiatalabb, Dodó, tizennégy. Most Hasival (tehát Miklóssal) és Zsebivel (Kingával) meg Vecsei Miklóssal teázunk, de nemrég, a Szerdai gyerek bemutatóján összegyűlt az egész család. Tele volt a terem, eljött Sólyom László és Kozma Imre atya, akik a család jó barátai, meg a filmes és színházi szakma színe-java. Zsebi furcsán is érezte magát:

– A tömeg nagy részét nem ismertem, a baráti körben bujkáltam.
Egy facebookos fotója alapján szúrta ki őt a főszerepre a film rendezője, Horváth Lili. Amúgy a MOME-ra jár textil szakra, bőr kiegészítőket, táskákat, cipőket és szövött anyagokat tervez.

– Elsősorban anyuka szeretnék lenni, aztán tervező.
És továbbra sem akar színész lenni. Zsebi, noha már elmúlt 21, azt mondta, csak akkor fogadja el a felkérést, ha a família is rábólint.

– Bár Hasi miatt beleláttunk a színházi világba, nem vagyunk filmes-színházas család – indokol.
– Apa nem is szeret színházba járni, mindig attól fél, hogy elfelejtem a szöveget – mondja a bátyja.
– Izgulok a játszókért. Ha érzem, hogy nem működik valami, nekem van gyomorgörcsöm – így Miklós.
A Liliomfi premierje előtt Hasi sem aludt sokat.

– Sosem csináltunk korábban vígjátékot, a világ legnehezebb műfaja. Két hónapig senki nem nevet a vicceken, síri csendben játszunk. Ráadásul nem tarthattunk főpróbát nézőkkel, mert csütörtök este Budaörsön nyugdíjasdiszkó volt. Komolyan! Másnap délelőtt ült be a próbára a sarokba egy takarító néni. Csendben ült, majd a vége előtt kiment.

A Liliomfi siker lett. Emellett az ifjabb Miklós friss diplomásként máris szerződést kapott a Vígszínháztól, ahol most épp három darabban játszik. Sorra adja az interjúkat női magazinoknak, csili-vili divatújságoknak. Miközben az egyik oldalon tökéletesen sztájlingolt szerelésben Brad Pittet megszégyenítő tekintettel néz a kamerába, a másikon arról beszél, milyen volt a monori cigánytelepen a hétéves Rodrigóval találkozni és hogyan tanulta meg „a figyelmét odaadni az embereknek”. Szokatlan kombó.

– Rosszul is éreztem magam, amikor kiderült, hogy hetvenezer forintos inget adtak rám.

Látom, édesapjával nemegyszer megbeszélték már a témát.

– Seneca erkölcsi leveleit hamarabb adtam a kezébe, mint a Bibliát, nagyon élvezte – állítja az idősebb Vecsei. – Abban van ez a mondat: nem az az igazán nagy ember, aki a cserépedényt úgy tudja használni, mint ha ezüst lenne, hanem az, aki az ezüstöt használja cserépedényként. Hasi ilyenkor a híd. Olyasmiről beszél, olyanoknak, akikhez hasonló mondatok ritkán jutnak el.

Hasi meg Zsebi tudnak is miről sztorizni. Kiskorukban gyakran töltötték az időt a Miklós utcai hajléktalanszállón.

– A Rózsadomb tövében volt az otthonunk, de a szívünk mégis a szállón nőtt föl. Óriási buli volt. Otthon nem volt tévénk, a szállón meg igen. És imádtam sakkozni a lakókkal – emlékszik a fiú.
A polcon most is itt van Hasi néhány könyve, amit apja egyik hajléktalan barátja hagyott rá. Lajos alkoholista, magányos és időnként agresszív ember volt. Miklóst mégis bizalmába fogadta.

– Egyszer megkérdeztem: miért? Benyúlt a belső zsebébe, és elővett egy fotót: a három hónapos Hasit fogta a képen a karjában. Annyit mondott, sosem volt előtte gyerek a kezében. Imádta őt. Kicsit családtagnak számított nálunk, néha eljött hozzánk, s Kinga, a feleségem mindig olyasmit főzött neki, amit meg tudott enni, merthogy nem volt foga. Négy elemit végzett, de olyanokról vitatkoztunk, hogy ő nem bírja Szepes Máriát, mert szerinte plagizálja Hamvas Bélát. A gyerekek döbbenetes hatással voltak az alkoholista, nehezen kommunikáló emberekre.

– Emlékszem, mennyit játszottam, incselkedtem velük – mondja Zsebi. – Ma már tudjuk, milyen nagy ajándék, hogy így nőhettünk fel. Később nehezebb lett, mert rájöttünk, mások suli után nem hajléktalanszállón töltik az idejüket. Nem értettük, miért viszolyognak tőlük sokan.

– Nehezen látták be, hogy a legtöbb ember nem gonoszságból viselkedik így. Nem volt alkalmuk megérteni és megszeretni ezt a világot – így Miklós.
A családi élethez hozzátartozott a közös ima is. Minden este gyertyát gyújtottak, körbeülték az asztalt, s feleltek három kérdésre. Ki mit akar megköszönni? Miért kér bocsánatot? Kiért imádkozik?

– Szerintem mindannyian a mai napig így imádkozunk – mondja Zsebi.

Náluk nem volt vita rossz jegyből, iskolai gubancokból.

– Úgy álltunk hozzá: a legközelebbi iskolába járjanak, gyorsan érjenek haza, és gyerünk ki a zöldbe játszani. Persze nem bukdácsoltak, de hogy négyest vagy hármast hoztak, abból nem csináltunk gondot – mondja Miklós. – És mivel velünk élt Badó, soha nem kellett elmagyarázni nekik, az életük miért ajándék. A bátyjuk ölében nőttek fel, hiszen kerekes széket és babakocsit egyszerre nem tud tolni az ember.
Badó mozgássérült és középsúlyos értelmi fogyatékos. Pár éve karácsonykor Hasinak diktált egy levelet. Arról szólt, hogy ami a testvéreinek megadatott és természetes, arról ő csak álmodik.

Kinga, a gyerekek édesanyja a Pető intézetben tanult, ahonnan néha hazahozta Badót. Később úgy alakult, hogy a kisfiú vidékre került volna, ha nincs bejelentett budapesti lakcíme. Ezután lettek Miklósék nevelőszülők, a gyerekeiknek pedig természetessé vált, hogy velük él a testvér, akinek folyamatosan segíteni kell.

– Emlékszem, egyszer Hasi az egyik szobában játszott, Badó meg ült a másikban, a székében. Aztán irgalmatlan nyögést hallottunk: Hasi nyomta át a kerekesszéket egyik szobából a másikba a pelenkás popsijával, hogy együtt lehessenek.
Ma Badó a piros ház alatt, egy kis garzonban lakik. 17 éves volt, amikor először találkozott vér szerinti édesanyjával, aki olyan szegénységben élt, hogy a reménytelenségből végül állami gondozásban adta a fiát. Ő első levelében ezt írta neki: „Bada Zoltán vagyok, a kisfiad. Jó helyen vagyok, ne izgulj, nem haragszom.” Azóta két édesanyja van.

A Vecsei gyerekek sokáig nem tudták, hogy Badó cigány. Erről egyszerűen nem esett szó. Zsebinek igazi trauma volt, amikor rájött, mit jelent a cigányozás.

– Megértem a gyűlöletet, de legalább a sok lehetőséggel bíró embereknek tudni kell: ha a gyereket beíratod az angol-német-francia óvodába, aztán gimnáziumba és a Sorbonne-ra, tud mihez kezdeni az életével. Ha meg a lehetőségek helyett a nyomort örökli, akkor nem. Ha rajtam múlna, minden tanár félmilliót keresne, rengeteg pénzt fektetnék az oktatásba – mondja Hasi.
Badó ma már jórészt önellátó, masszőrtanfolyamot is végzett.

A történet mégsem ennyire kerek. Tíz évvel ezelőtt a gyerekek számára is kiderült: nincs tovább olyan, hogy apa és anya együtt. Miklós és felesége elváltak. A hat tesó ettől még inkább összekapaszkodott, és mindannyian úgy gondolják, ők, nyolcan, így is egy családot alkotnak.

Hasi párja szakmabeli, máshogy nehezen is képzelném. A fiú ragyog, ha színházról beszél.

Facebook-oldalán Pilinszky- és Dosztojevszkij-idézetek követik egymást a színházi és filmszerepek promói között. Míg a többség gyerekkora óta készül a színművészetire, ő az érettségi évében látta az Ünnepet a Pesti Színházban, és akkor döntötte el, színész lesz.

– Előtte biztos voltam benne, hogy apát követem a Máltában. Mert abban hiszek, hogy az embereknek beszélgetniük kell egymással. Ezért is vívok ádáz harcot az okostelefonok ellen.
Tényleg nincs neki.

– A film, a színház, a Facebook lehetőség arra, hogy együtt gondolkodjunk másokkal. Közösségeket kell létrehozni, mert az emberek magányosak. Zsebi bemutatóján is annyira kevés őszinte megnyilvánulás volt. Pedig én nem tudnék így játszani, iszonyatosan jó benne a Zsebi.
– Na, ez Hasitól nagyon nagy szó! – veti közbe az apja.
– Tényleg. Pillanatra sem volt civil a jelenléte.
A Szerdai gyerek tényleg erős. Zsebi Maját alakítja, az intézetben felnőtt fiatal lányt, akinek a kisfia ugyanúgy intézetben várja, hogy az anyja magához tudja venni. Maja egy mikrohitelnek köszönhetően lehetőséget is kap, mosodát nyit, de autófeltörésből élő barátja nem nézi jó szemmel a kitörési szándékot. Zsebi, a most mosolygós, apához bújós lány úgy hozza a bunkó, másoknak csak oda-odavakkantó Maját, hogy a film elején szavát is alig érteni.

– Mégis, a kritikák kegyetlenek – mondja a bátyja. – A színházban ugyanez megy. Huszonhárom éves vagyok, de a szakmánkban annyi gyűlölet halmozódik fel, hogy elmegyek egy premierre és a sírással küszködve jövök haza. A kritika jó dolog lehet, főleg ha nem puszta mocskolódás és cinizmus. Atival folytonos téma közöttünk a kritika minősége.

Ati ifjabb Vidnyánszky Attila, akivel ifjabb Vecsei Miklós színházi alkotócsoportot hozott létre. Miklós ír és játszik, társa rendez. A Liliomfi előtt az Athéni Timont. Amire nem kell jegyet venni. Akinek nincs rá pénze, odamegy, és találnak neki helyet. A következő terv pedig az, hogy mikrobuszt vesznek, és megutaztatják előadásaikat. Elviszik például Monorra, a cigánytelepre.

– Méhes László, az egyik kedvenc tanárunk mindig azt mondta: úgy kell játszani, mint egy kétéves a matchboxával. Száz százalék átéléssel, kizökkenthetetlenül. Iszonyúan hiszek a színházban.

Úgyhogy megy is próbálni. Zsebi pedig az egyetemre. Bogyó marad, újabb kis tócsa csillog a parkettán. Miklós feltörli, közben azt mondja, nehéz végignézni, mennyi fájdalom éri a gyerekeit.

– Atin is látom, milyen nehezen éli meg, amikor az apját támadják. Erősítem abban, hogy legyen türelme elviselni az őrült indulatokat. Nemrég Ferge Zsuzsa egy konferencián a szociálpolitika kettészakítottságáról beszélve azt mondta, talán egyetlen híd maradt: a Vecsei Miki meg a Málta. Engem így még nem dicsértek meg. Hídnak lenni nehéz misszió. Ezt a gyermekeimnek is mondogatom. Meg azt, hogy nem kell túl sokat tervezni. Az ember élje meg tisztességesen a napjait, tudjon hálás lenni – a többit meg úgysem lehet kiszámolni.