Házi világ

– A gasztronómia, a kultúra, az értelmiségi lét összekapcsolódik ezekben a klubokban – mondja Fabricius Gábor, egy reklámügynökség innovációs igazgatója, író, médiaszakember.

Cégük a napokban workshopokra, tudásmegosztásra szakosodott központot hozott létre Pesten. Négy lakást nyitottak össze: terveik szerint vizualitással, filmnyelvvel, kommunikációval foglalkozó emberek találkahelyévé válhat.

Romkocsmát idéző hangulat, csendre intő nő fotója az előtérben, „szájából” ajtó nyílik egy kis vetítőterembe. A négylakásnyi tér közepén egy piros Fiat 500-as, motorját kiszerelték, a helyét telepakolták újsággal. Az autó mellett asztalok, számítógépek, hiszen a központ egyben munkahely is.

A lakáséttermek, kocsmák, kulturális központok, szalonok nem új keletűek. Hiszen már évszázadokkal ezelőtt is léteztek. Fabricius Gábor úgy véli, azért lettek ismét felkapottak, mert az értelmiség megunta azt, amit a populáris tömegkultúra az elmúlt időszakban nyújtott neki, ezért ma már csak „elviselhető mennyiségű emberrel és gondolattal akar találkozni”. A szociológusok szerint a szalonok, lakáskocsmák nemcsak közelebb hozzák egymáshoz a befogadót és az előadót, hanem segítik az új alkotások létrejöttét is, intim terük a művek első szűrőjeként is szolgálhat.

Talán így van, talán nem. Körülnézünk azért máshol is.

– Vedd le a kabátod, befűtök – mosolyog Roland.
Pólóban fogad, hosszú haja a szemébe lóg, karján burjánzó tetoválás. Papucsban, a Keret Klub öreg szőnyegén áll, akár egy harmincas hippi a nagypapa szalonjában.

Alig találtam ide. Sötét volt a pesti utca, falig parkoltak az autók. Félig lehúzott, álmos redőny, vastag függöny takarta el a helyet. A küszöbön hajóláda, benne üres üvegek. A kirakatban törött nipp, a magasban cégér, valaki botladozó, aprócska betűkkel a Keret feliratot pingálta rá: olyan titokzatos és mesebeli, akár Micimackónak a „Tilos az á” táblája. Csöngettem, vidám vendégek engedtek be.

Most itt állok a lobogó fa mellett, hamar duruzsol tőle a vaskályha. Fénye – akár egy öreg olajlámpásé a sötét hajófenéken – ott imbolyog a barna lambérián, a vörös falon, a régi lámpaernyőkön, aztán felerősödik az aranykeretes tükröktől, rátelepszik az ősök karosszékére, és befurakszik az összebújó párok közé, hogy miatta zavartan cseréljék italra a csókcsatákat.

Húsz négyzetméter lehet az egész lakás: emeletestül, nyikorgó lépcsőstül, konyhástul. WC-ben van a háziak zuhanyzója, a színpad alatt a matracuk az alváshoz. Egyetemisták mesélik, orosz diáktársaik Moszkvában hallottak a Keretről, hogy oda feltétlen el kell menni.

Kukac Úr, Roland kutyája egy vásott fotelban alszik. Színes takaróra csorog a nyála. Halk dzsessz szól, békebeli hozzá a dohányfüst. Andi most nincs itthon, jógázik. A fiú legyint, ő is kipróbálta barátnőjének a hobbiját, de nem neki való. Amíg a lány távol van, Kukac Úrral tartják a frontot.

– Általában csak a képet figyeled, a keretet nem. Pedig a keret maga a lehetőség, bármit magába foglalhat – magyarázza a hely nevét Roland.

És valóban, a Keret itt nemcsak otthonukat rejti, de klub ez, házikocsma és színház is egyben. A falakon mindenütt képkeretek: egyikben egy pár cipő, másikban rádió. Az emeleten éppen felolvasóestet tartanak. Négyen hallgatják. Valaki saját versét szavalja.

– Kávézót szerettem volna nyitni, de nem volt rá pénzem – meséli Roland.
A harminckét éves férfi egy Zala megyei faluból került a fővárosba. Dolgozott pincérként, bőrművesként, mosogatott feketén, míg öt éve rá nem talált erre a helyre. A földszinti lakást egy kaposvári házaspártól bérlik.

– Azt terveztük, hogy színháznak, felolvasóesteknek alkalmas helyet nyitunk.

Korábban Kapolcson, a Művészetek Völgyében béreltek egy kaszálót meg egy pajtát, hogy megvalósítsák az álmukat, de nagyot buktak rajta. Roland aztán zárt klubra kért engedélyt az önkormányzattól, így egyszerűbb, nem kell hozzá annyi hivatal hozzájárulása. Ráadásul így azt engedhet be, akit akar: hiszen magánterület, nem nyilvános szórakozóhely.

Öt éve nyitottak, készíttettek kétszáztíz darab kulcsot, szétosztották a haverok és azoknak a barátai között. Bármikor bejöhetnek, cserébe a háziak elvárják, hogy némi adománnyal segítsék a klub fenntartását. De nyitva az ajtó az idegen előtt is, csak csengetnie kell.

– Elsőként egy tapintható kiállítást rendeztünk vakoknak, aztán jött a többi színház, zene, felolvasások – mondja Roland, és felpattan, hívják az emeletről. Valami elfogyott: vagy a sör, vagy a hangulat.

– Itt mindenki ismerős, ez a hely az összetartozásról szól, a villamoson meg gyűlölet fogad – szól át hozzánk a másik asztaltól Gergely.

Húszéves egyetemista, regénye nemrég jelent meg. Hajón működik a kiadója, nevetve meséli, szerkesztői hivatali időben is pecáznak.

– Kincs ez! – nevet Gergely.

Hogy mi? Hát a pecázás, a Keret Klub meg a szabadság.

Rolandék nyaranta bezárják a klubot. Néhány éve papírkalapot árultak Tihanyban, és ott ismerkedtek meg egy francia házaspárral. Ha beköszönt a jó idő, indulnak hozzájuk, Bordeaux-ba szőlőt művelni. Megéri. Kukac Úr meg szabadon kergetheti a nyári fák árnyékát.

Adyról mesélik, hogy hajnali kóborlásai idején mindig tudta, a városi záróra után hol nyílik ki a lakáskocsma ajtaja, és a szimpatikus nevű Boros úr hol teszi elé a kancsó házi szárazat, amely elengedhetetlen volt a versek letisztázásához.

Így tehetett volna ma a Skanzenklubban is, a szükséglakásból kialakított pesti helyen, ám itt nincs Boros úr, csak Laci van, a tulaj haverja, aki nem pincér, csupán elmondja a betérőknek a szabályokat: magunknak csapolhatjuk a sört (a vendégek felé állnak a csapok), és persze rá is gyújthatunk. Akár otthon. Hiszen lakásunkra sem vonatkozik a cigarettastop. Üvegen a felirat: Free Cigi, közösségi dohányzóhelyként hirdetik magukat. Felolvasóest, színház és dohány kapcsolódik itt össze.

Barna bútorok, a fal mellett az énekes Ruttkai Bori varázsszekrénye, polcon piros bőrönd, vitrinekben szivarok: Virginia, Cuba. Egy magángyűjtő dohánykiállítása: tárcák, reklámok, dobozok.

– Orsi vette a hordókat – mentegetőzik Laci. – Ha iszol, decinként százassal járulj hozzá. Majd odaadjuk Orsinak. Hogy ki ő? Hát barát. Ha enni akarsz, akkor egy futárcéggel hozatunk neked kaját.

A futárcég saját. Laci hamiskásan mosolyog. Értem: nem játsszák ki a törvényeket, itt minden jogszerű. Jó a sör, Orsinak küldök pénzt, és követem Adyt: egy körúti lakásszalonba visz hozzá az út.

Polgári ház, fekete női szobor a lépcsőházban. Zárt e-mail-listáról tudtam meg a címet. Az udvaron freskó, az előtérben Róth Miksa-ólomüvegek – nagypolgári miliő. Sári nyit ajtót, a huszonéves fotóművész, nemrég költözött haza Párizsból. Barátaival lakik a majd háromszáz négyzetméteren. Az egyik szobában grafikusok dolgoznak, könyvillusztráció készül.

Korábban a nőgyógyász nagypapa élt itt. A falon a tudós felmenők képei: ki kacagányban, ki öltönyben. Díszes cserépkályha, kovácsoltvas esernyőtartó, antik tárgyalóbútor. Az ügyvéd nagybácsi hagyatéka. A földgömbön India még brit föld, és tanácsköztársaságok uralják Oroszországot.

Az egyik helyiségben Gabó, a traumatológus rezidens lakik. Szobájában hajdan a nagypapa rendelője működött, férjének halála után Sári nagymamája ugyanott szolárium- és masszázsszalont nyitott. Az özvegyasszony még a kilencvenes éveiben is farmernadrágot hordott. Friss volt, és fiatalos.

Petié a cselédszoba. Színész egy független társulatnál, ő segít a szalon szervezésében: legutóbb ária-, aztán fuvolaest volt műsoron, most meg Ady. Sárinak nem ismeretlen a szalon fogalma, hiszen szülei, nagyszülei is gyakran jártak ilyen helyekre.

A WC előtti folyosón kicsike asztal, rajta retro írógép. Szabó Sípos Ágoston monoton üti a billentyűket. Edz az előadásra: ugyanis dzsesszdobos és hegedűs.

– Attól, hogy manapság nincs pénz a kultúrára, mondanivaló még akad. Ha nyolcszáz embernek nem tudjuk elmondani, hát megtesszük kisebb csoport előtt – magyarázza Elek Ányos, a harmincas rendező, aki rózsaszín kalapban, szőrös mellényben éppen a kellékeket ellenőrzi.

– Itt tűz lesz – mutat egy serpenyőre.

És valóban, az előadás alatt papírt égetnek benne. Két huszonéves színész, Egger Géza és Porogi Ádám ad majd elő. Kőszínház nélkül, pályázati pénzből élnek. Szűkösen.

A konyhában Ady arca paprikából a zsíros kenyéren. Karfiol fő, tea készül: mindjárt jönnek a vendégek. Innen csigalépcső vezet le a cselédszobába. Az egyik haver a nyitott ablakban ül. Együtt csodáljuk a zegzugos tereket.

Berreg a kapucsengő, jönnek a nézők. Ki rendszeres vendég, barát, ki az előadók hozzátartozója. Legalább ötvenen ülünk a székeken. Poénból sál kerül a szobor Beethoven nyakára. Fojtott a csend.

Géza belekezd:
– Adott egy költő, aki halott, adott egy ország...
Egy néző közbeszól:
– Ami halott.
Felsír a hegedű, bólogat a közönség. Baudelaire vezeti be Adyt:
– „Borral, költészettel vagy erénynyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be!”
És megidéznek egy országot, amelynek eltűntek a polgárai, elvei, igéinek alig van értelmük. Mintha a máról beszélnének, Ady nyelvén: szelíden, szabadon. Sári súg, ő ennél optimistább, ám az előadás végére mégis ránk vastagszik a csend.

– Folytassuk egy bor mellett – szólal meg Géza.
Itt függönynek kellene következni. A színész mosolyog, és int, hogy kövessük a konyhába.