Garamvölgyi: Az igazat kell mondani

A szűkszavú közlemény csupán az új szóvivő(k) nevét tartalmazta, és azt, hogy Garamvölgyi kiemelt főtanácsadóként folytatja tevékenységét. A felmentés indokairól csupán találgatások röppentek fel a sajtóban. A felmentő azóta sem indokolta, miért volt szükség erre a lépésre, noha a titkolódzás bizonyára nem nyomozati érdekeket szolgál. A felmentett pedig szűkszavúan csak ennyit közölt: -- A szolgálati törvény lehetőséget nyújt arra, hogy indoklás nélküli vonjanak vissza egy vezetői megbízatást. Tehát: tehát nincs indoklás, nincs kommentár.

Nem úgy kommunikált, ahogy kellett volna? Elmúlt az az idő, amikor arra a típusú kommunikációra volt igény, amit Ön képviselt? Sejti, hogy miért volt szükség a váltásra?

A váltás szükségességét nem vitatom, ez az első számú vezetőnek a kizárólagos jogköre. Az más kérdés, hogy 19 éve csináltam ezt, és van mire büszkének lennem. A rendszerváltás idején a Tim Consulting profi svájci cég átvilágította a rendőrségünket, majd felsorolta az erősségeit és a gyengeségeit. A gyengeségek között kiemelte, hogy nincs semmiféle kommunikációja vagy sajtószerve. Az akkori országos főkapitány bölcs döntése volt, hogy az igen gyorsan liberalizálódott média hírigényét kielégítendő meg kell teremteni az új kommunikáció kereteit. Büszke vagyok arra, hogy annak idején bábáskodhattam a sajtószervezet megszületésénél. Az Országos Rendőr-főkapitányság után hamarosan Budapesten is létrehoztuk a sajtószolgálatot, majd később a megyei referatúrákat. 1998-ban létrejött a kommunikációs igazgatóság, amely integrálta a kommunikációval, arculatépítéssel és píárral foglalkozó valamennyi egységünket – a sajtóosztálytól a bűnügyi múzeumon keresztül a Zsaru Magazinig. 1999-ben pedig, az államigazgatási szervezetek közül először, létrehoztuk egy internetes portált. Ezt a modellt aztán nagyon sokan átvették.

Úgy értsem, a volt kelet-európai államok közül, ahol ugyanezt kellett meglépnie a rendőrségnek, vagyis egy diktatúra után kiépíteni a demokratikus kommunikáció formáját?

Nem egészen. A rendszerváltás környékén mi jártunk külföldre okulni a nyugat-európai országokba, de az elmúlt évtized derekán már hozzánk jöttek tanulni. Én például 2000-ben jártam Franciaországban, és ott kollégámnak, az ottani sajtófőnöknek meg tudtam mutatni az interneten a mi honlapunkat – náluk már egy éve működött, de nekik még nem volt.

Sajtóval a legközvetlenebb kapcsolatban mégiscsak a szóvivő áll, különösen éles helyzetekben. Sajtófőnöki minőségben a rendszerváltás óta végigkövette a magyar sajtót. Milyenek voltunk, milyenek vagyunk?

Az elején még ritkán beszélhettünk oknyomozó, tényfeltáró újságírásról, de a sajtó nagyon hamar liberalizálódott, mondhatnám úgy is, hogy magára talált. Az államszocializmusban volt egy „zsinórmérték”, megadta valaki, vagy a központi bizottság vagy a megyei párttitkár, hogy meddig lehet elmenni. Amikor a sajtó szabaddá válik, akkor keresi a helyét. A cenzúra hiánya eleinte bizonytalanságot eredményezett, de hamar magára talált a magyar média. Időközben megszülettek azok a jogszabályok is, amelyek a jogi mozgásteret meghatározták. A rendszerváltást követő egy-két év után megjelentek azok a szakújságírók, akik ma már igen elit helyet foglalnak el az újságíró-társadalomban. Olyan veretes anyagokat látok, amelyek nemcsak a szakma szabályai szerint készültek, hanem már-már perrendszerű bizonyítékokat is összegyűjtöttek, és ezzel igencsak közelítenek a nyugat-európai újságíráshoz. Már évtizedekkel ezelőtt, ha a New York Timesben megjelent egy oknyomozó-tényfeltáró anyag, az FBI nyugodt szívvel elrendelhette a nyomozást. Én azt mondom, bár ezt sokan vitatják, hogy ma a média a negyedik hatalmi ág, vagy egy szerencsétlenebb kifejezéssel élve a társadalom őrkutyája szerepét azzal, hogy független kontrollt képvisel, betölti.

Épp az utóbbi időkben nemcsak bűnügyi szakújság írók, hanem más területekre szakosodott kollégáikkal is meg kellett találnia a helyes kommunikációt a rendőrségnek, például a belpolosokkal: gondolok az utcai tüntetésekre, megmozdulásokra, demonstrációkra, etnikai feszültségekre, tanárverésekre és hasonló eseményekre.

Nem újszerű a dolog. Kétségtelen, hogy egyszerűbb szakújságírókkal dolgozni, de a rendőrségnek mindenkivel szót kell értenie. A rendszerváltást hamarosan szembesültünk azzal, hogy vannak olyan, a rendőrség hatáskörébe tartozó és a társadalmat élénken foglalkoztató történések, melynek kapcsán nem bűnügyi újságíró kérdez a vonal másik végén, hanem például sportújságíró, gondolok itt a szurkolói rendbontásokra. Vagy egy későbbi eset: Simon Tibor halála kapcsán többet beszéltem sportújságírókkal, mint bűnügyisekkel. Ez az eset egyébként engem nagyon megrázott. Épp akkor jelent meg egy könyvem, így felajánlhattam százezer forintot az árváknak. A más szakterületre specializált újságíró másképp kérdez, de a lényegre akkor is válaszolni kell. A nagy társadalmi problémákhoz kapcsolódó kérdésekre ugyanúgy meg kell tudni adni a választ. Egyetlenegy fő szabály van, bárkivel beszél az ember: az igazat kell mondani.

Hm… azt hittem, a szóvivő csak azt mondhatja, amire felhatalmazták.

Amire felhatalmazása van, az a törvény. A 1986. évi II., vagyis a sajtótörvény kimondja, hogy az államigazgatási szervek, és idetartozik a rendőrség is, tájékoztatásra kötelesek. Ehhez hadd tegyem még hozzá az 1992-es adatvédelmi törvényt, mely szerint minden, a közbiztonsággal vagy bűnmegelőzéssel kapcsolatos adat -- feltéve, ha nem szenzitív -- közérdekű, tehát tájékoztatásra köteles. Persze léteznek, de igen szűk körben nyomozati érdekek is. De ezektől eltekintve a törvény szerint az igazat kell mondani.

Hogyan tovább szakmailag, a munkában, a kedvelésekben? Hiszen rendőrségi munkáján kívül 32 éve újságíró, több szakfőiskolán és egyetemen tanít. Számos kutatása közül legismertebb a József Attilával kapcsolatos, de készül a Semmelweis Ignác, valamint a Mátyás király halálát nyomozó műve is. Több mind hetven tanulmányt írt, több mint százharminc filmben működött közre szakértőként, egy népszerű televíziós sorozat ötletgazdája és forgatókönyvírója.

A tanítást, az írást és a publikálást nem akarom abbahagyni. Ezeket hobbiként, a nyári szabadságom alatt „követem el”. Ami a rendőrségi munkámat illeti: most a rendőrségi tájékoztatás, kommunikáció hosszabb távú stratégiájával foglalkozom, és örülök annak, hogy az országos főkapitány megbízott ezzel a feladattal. Talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, ebben jól tudom hasznosítani a kommunikációban szerzett eddigi tapasztalataimat.

Milyen változtatnivalót lát a kommunikációs stratégiában?

Az elmúlt 19 évben én több kísérletet tettem arra, hogy kettéválasszuk a szóvivő és a sajtófőnöki funkciót. Én főosztályvezetői jogállással voltam szóvivő, tehát egy apparátust is irányítanom kellett, a vele járó a napi problémákkal. A nyugat-európai gyakorlatban a két funkció kettéválik, sőt, az amerikai egyetemeken azt tapasztaltam, hogy külön van sikerkommunikációs és kríziskommunikációs tanszék.

A miskolci rendőrkapitány esete azt mutatja, hogy a rendőrségen belül, valamint a rendőrség és a belügyminiszter között sem egységes a kifelé irányuló kommunikáció. A városi kapitány nyilatkozott valami, a miniszter felfüggesztette, az országos rendőrfőkapitány vizsgálatot indított, majd a városi kapitányt felmentették, de azért helytelenítették a kommunikációját – nekem nem tűnik túl összehangoltnak a dolog…

Én nem így látom, szerintem egységes volt, a kommüniké kiadásában még én is részt vettem. Amikor az országos rendőrkapitány elrendelte a vizsgálatot, rapid módon, 24 óra alatt lefolytattuk a vizsgálatot, melynek eredményével a miniszter is egyetértett. Az egy másik kérdés, hogy bizony a rendőrség társadalmi szerepvállalása megváltozott. Nemcsak arra gondolok, hogy a határőrséggel való integrációval megszületett egy 43 ezer fős testület, amely így az ország legnagyobb munkáltatójává vált, hanem arra is, hogy nagyon sok olyan programot indítottunk tavaly, amely ezzel az új szerepvállalással kapcsolatos, például a Tiszta fejjel vagy az Egy iskola, egy rendőr kampány.

Stratégia ide vagy oda, részint a médiának „köszönhetően” is, a közvéleményben az a kép él a rendőrökről, hogy tehetetlenek, nem mernek intézkedni, megtámadják, megverik őket – ez nem túl pozitív kép.

Minden hónapban készül egy független felmérés, eszerint a rendőrség bizalmi indexe nem romlik, hanem javul. Kétségtelen, hogy 2007 májusában, a Zsanett-ügy kipattanásakor nagyon sokat, majdnem nyolc tizedet zuhant, de ugyanazon év decemberére már visszaállt a bizalmi index. Hosszú időn keresztül csak a köztársasági elnök és az alkotmánybíróság előzött meg minket. A válaszadó állampolgárok bíznak a rendőrségben.

Végül könnyebb, de szórakoztatóbb vizekre evezve: annak idején több mint egy tucat krimit írt, aztán felhagyott vele. Visszatér még ehhez a műfajhoz?

Remélem, igen. Krimiket akkor írtam, amikor nyomozó voltam, majd hosszú évekig felhagytam a műfajjal, aztán épp tavalyi könyvhvétre megjelent A rendőrség megköszöni című könyvem. A krimiket a legnehezebb megírni. Nyomozó koromban (már akkor rengeteget publikáltam), amikor elvégeztem egy nyomozást, és mindenképpen kellett egy 40-60 oldalas összefoglaló jelentést írni a bonyolult ügyről, hogy az írás alapján az ügyész könnyen el tudja készíteni a vádiratot, azt gondoltam, hogy a szöveg átültethető egy az egyben. Megmutattam egy írónak, aki közölte, hogy ez egész hülyeség. Mondtam, hogy pedig a valóság, hiszen nincs az az írói fantázia, amely überelné az emberi gonoszságot. Meg kellett szelídítenem a történetet, mert az emberek gonoszságának nincs határa, sajnos.

Ugyanezt mondja Miss Marple, Aghata Christie viktoriánus vénkisasszonya, aki jóindulatú, ám az emberi természetet illetően mindig a legrosszabbat feltételezi.

Az azért még szalonképes világ volt. Én nem nagyon szeretem a véres, horrorisztikus történeteket. Igaz, a krimi elengedhetetlen feltétele a gyilkosság, de a szerző akkor érhet el valamiféle önmegvalósítást, ha felfedi az igazságot. Nemcsak a Dosztojevszkij-féle bűn és bűnhődésről van szó, hanem a társadalmi igazságosságról. Nekem nyomozó koromban ez volt az ars poeticám, de feladtam, mert felvilágosítottak, hogy a nyomozónak nem az a feladata, hogy igazságot osszon, az a bíróság dolga – a nyomozónak a gyanúsítottat kell elfognia.