Futballmeccs a hegyoldalon

A ’89-es alkotmány felszámolásával húsz évig működő (vagy legalábbis létező) rendszerek szűntek meg. Eltűnt az utolsó rendszerváltó párt, az MSZP is. (Igen, azt gondolom, az MSZP őrizte meg leghosszabb ideig, a legkevesebb korrekcióval 1989 októberében létrehozott önmagát. Az 1990-es választásokon induló pártok közül többen – MDF, FKGP, SZDSZ – mára a történeti kronológiák adataiban lelhetők csak fel, a Fidesz pedig nemcsak hátat fordított akkori önmagának, hanem már tagadja is a történelmet. A KDNP előbbi arctalan platformjává szürkült.)

Persze az MSZP még mindig jelentős támogatottságú szervezet, de 1989 és 2010 között a baloldaliság többé-kevésbé lefedte a szocialista párt által képviselt értékeket és szimpatizánsokat. E két évtizedben a politikai szembenállás éles volt ugyan, de a közéletnek volt felismerhető baloldali, jobboldali (konzervatív) és liberális pólusa. Közöttük demokratikus szabályok szerinti versengés folyt, a szélsőségek – a MIÉP 1998–2002 közötti parlamenti jelenlétével együtt – marginális jelenségnek számítottak.

2010 után egyetlen személy által irányított, nagy hatalmú politikai erő uralja a közéletet, amely magát jobboldalinak, konzervatívnak, nemzetinek, kereszténynek stb. igyekszik ugyan láttatni, valójában azonban szembemegy mindazzal, amit demokráciában ezen fogalmak jelentenek. A 2010 előtti világhoz képest most a baloldal nem definiálható egyetlen erős párttal: az MSZP széttöredezett, az abból kivált, illetve új rétegeket megszólítani próbáló szervezeteknek (DK, Együtt–PM) is foglalkozniuk kell a baloldaliság kérdéskörével. Egyáltalán nem baj, hogy többen versengnek a szavazók bizalmáért, ez legalább önmagában őriz valami halvány emléket a 2010 előtti plurális politika légköréből.

Vannak összetartozó dolgok, melyek összenőttek az utóbbi évtizedekben, de ez nem történt meg az MSZP-vel és az SZDSZ-szel koalíciós kormányzásuk alatt, és aligha fogják összeforrasztani a mégoly szigorú választási szabályok sem azt a konglomerátumot, amely most a baloldalon található. Az MSZP, a DK és az Együtt–PM régi, új és leendő vezetőit – a helyezkedési kényszer okozta súrlódások mellett – ugyanakkor kétségtelenül összeköti és a robusztus hatalom szempontjából „baloldalivá” teszi pusztán az, hogy le akarják váltani az Orbán-rendszert, ragaszkodnak a demokratikus jogállam értékeihez. (A kormányzat magasleseiről óhatatlanul ide sorolódik még az LMP és a Modern Magyarország Mozgalom is, melyeknek az önálló pólusképzés eddig nem sikerült, jóllehet ezen az úton járnak.)

A 2010 előtti hárompólusú közélet mára lényegében kétpólusúvá vált, kiegészülve egy nyomasztóan súlyos támogatottságú szélsőjobboldallal. Ma a Fidesz és „baloldali” ellenfeleinek mérkőzése egy újfajta sportág, olyasmi, mint a „magyarfutball”. (Felvetették már sportszakírók, hogy érdemes volna így nevezni a nagyszerű labdajátéknak ezt a hazai változatát, amely annyira elüt a máshol hasonló névvel illetett tevékenységtől.) Szóval e két csapat most úgy áll fel, hogy a narancs mezesek eleve kétszer annyian vannak, kapitányuk minden utasítását vakon követik. A másik oldalon a mez színében sem egyeztek még meg, követendő taktika csak időnként ismerhető fel, előfordul, hogy egymást csipkedik a játékosok a meccs alatt, s akad köztük, aki akkor is a szögletzászlónál duzzog, ha náluk a labda. Ráadásul a narancsosok kispályás kaput védenek, a szabályokat akár menet közben módosíthatják, a pálya nem egyszerűen nekik lejt; hegyoldalban lefelé játszanak. Ja, és bírók sincsenek már, sípjuk az öltözőben maradt. És ezt a meccset kellene a „baloldalnak” előbb-utóbb megnyernie; kérdés: hogyan?

Jelenünk nem nélkülözi a történelmi előképeket sem. A Horthy-korszak már nemcsak az újmódi ideológusok vágyaiban, de bizonyos vonatkozásokban ténylegesen is újjáéledt. Akkor is volt ellenzéki pozícióban szociáldemokrata és liberális politika, pártjaik indultak a választásokon, és szűk lehetőségek között ugyan, de kritizálták a fennálló állapotokat, pedig hatalomra kerülésüknek annyi esélye sem volt, mint a mai baloldalnak.

Ugyanakkor napjainkban az erős rendszerkritika már nemcsak azoktól fogalmazódik meg, akik a politikai hatalom megszerzésével akarnak átfogó változást. A civil mozgalmakat, művészeket, aktivistákat nem véletlenül nézi ferde szemmel a hatalom, hisz létükkel, mondanivalójukkal önmagukban jelzik: az Orbán-rendszer mellett, azzal párhuzamosan ott vannak a szabadság „kis körei”, s ezek a hatalmat előbb-utóbb jobban idegesítik, mint azok a pártok, amelyek parlamenti többséghez akarnak jutni.

A baloldal mindennek következtében nemcsak politikai pártokat jelent, hanem egy homályos körvonalú, Orbán Viktor rendszerét kritikusan szemlélő, lényegét tekintve demokratikus alapvonású társadalmi közösséget is. Amelynek be kell látnia: a 2014 áprilisában és májusában lezajlott két voksolás megmutatta, hogy a kiépült Orbán-rendszer bizony népszerű. Orbán választási sikereit sokan magyarázzák a baloldal népszerűtlenségével, ami bizonyos mértékig igaz, de abban sokkal nagyobb szerepe van az új rendszer támogatottságának. (Utóbbi alatt nem feltétlenül a rajongást értem, hanem a rendszer realitásainak tudomásul vételét, az ahhoz való – akár kényszerű – alkalmazkodás kialakult igényét.) Ha annyira elégedetlenek volnának a szavazók, inkább voksolnának másra – de nem annyira elégedetlenek.

Egy efféle önkényre épülő politikai rendszerből ugyanakkor – előbb vagy utóbb – törvényszerűen ki fognak ábrándulni az emberek, amikor rájönnek: minden propagandalózung ellenére nem lett nekik jobb. A szabadságharcot nem győzelmek kísérik, hanem újabb frontvonalak. Az élet nem olcsóbb lett, hanem drágább. A lehetőségek nem bővültek, hanem szűkültek. És tényleg nem mondtak nekik igazat. Talán vállrángatva arra is rájönnek, hogy a vitatkozós, macerás demokrácia levegője még mindig jobb, mint a centrális erőtér posványa. A kérdés tehát az, hogy a kiábrándulás – lehet, csak sokára bekövetkező – pillanata mennyire felkészülten fogja érni a baloldal pártjait és holdudvarát. Fontos feladat, hogy a demokrácia védelmében és a hatalom fonák intézkedéseinek kritikájában tudjanak méltóságot sugározni, a várakozásba pedig nem belefásulni. (És persze nem esni kísértésbe: ha volna „baloldali Orbán” és baloldali orbánizmus, az nem hozna megoldást a jelenlegi állapotokra.)

2014 tavasza megmutatta, hogy négy év alatt, a formálódás és stabilizálódás szakaszában a baloldal pártjai nem tudták kiábrándítani a szavazókat az Orbán-rendszerből. Most bizony várni kell, amíg kiábrándulnak maguktól.

Nem passzív várakozásról van persze szó. A baloldal hitelessége, majdani sikeressége mostani közéleti aktivitásán is múlik. A parlament szűkre szabott keretei, a nyilvánosság korlátozottsága persze csak egyfajta „gúzsba kötve táncolást” tesznek lehetővé, de az még mindig jobb produkció a süllyesztőben való töprengésnél. Ezért lehet tétje az októberi önkormányzati választásoknak is. Ha el tudnának foglalni néhány fontos pozíciót a mégoly kilúgozott hatáskörű helyhatóságokban, felmutathatnák: bizony létezik bizalmatlanság a kormánypárttal szemben. Rúghatnának egy gólt hegynek felfelé, létszámhátrányban a narancsosok kiskapujába.