Félnek tőle

– Annyi ezüst után egy kis aranyfény. Ő Kristóf? A telefonban hallottam a hangját.

– Igen, ő Kristóf, tavaly született. És részt akar venni az interjúban.

– Nem biztos, hogy a téma érdekelni fogja. Kisebb földrengés rázta meg a sportot Rio előtt egy évvel. Nem megy a felkészülés rovására?

– Mindenkinek felzaklatta a lelkét, az igazságérzetét. Egyébként úgy készülök, mint rendesen. A szülés után a legjobb nyolcba szeretnék visszakerülni.

– Azt mondják, a fogyatékkal élők sportjához is „menedzserszemlélet” kell. Csak nem mindegy, hogy a menedzser kit menedzsel.

– Változik a világ. Gömöri elődje, Nádas Pál mindenki Pali bácsijaként dolgozott, az ő számára a sportoló volt a legfontosabb. A mai napig is harcol azért, hogy a parasport elismertsége ugyanolyan szintre kerüljön, mint az épeké. A fogyatékossport egyik atyjának tekintem. Az elnöksége alatt az állami és szponzori támogatások összege a mostaninak a negyede lehetett, de a pénzt az utolsó fillérig ránk költötte. 2007-ben került a posztjára Zsolt, aki tényleg rengeteg forrást hozott a rendszerbe. Az állami támogatás nőtt, a szponzori pénz is a többszörösére ugrott.

– Amihez komoly motiváció lehet, hogy aki a támogatást „hozza”, tíz százalék szponzori jutalékban részesül.

– Kétségtelen, több jut versenyekre, utazásra, edzőtáborra. Ugyanakkor az is most derült ki, hogy különböző csatornákon mennyi pénz áramlik ki a rendszerből.

– A MPB elnöke azt állítja: szervezett lejárató kampány folyt ellene. Milyen elnök volt Gömöri?

– Még ne beszéljünk róla múlt időben. Egy szóval sem említette, hogy le akar mondani. Tény, hogy amióta ő viszi az ügyeket, sok helyre eljuthattunk, rengeteg versenyre utazhattunk. De már London előtt hallottuk: aki érmes vagy helyezett lesz, közel sem kaphat ugyanolyan juttatást, mint a hasonló eredményt elérő épek. Ez rosszulesett, nem is a pénz miatt. Senki nem az anyagiak miatt csinálja. Mégis, ez egyfajta „besorolás”. Pontosabban lefokozás.

– Ötven százalékát kapták az épek jutalmának.

– Igen, és vitatják is erősen a MOB berkeiben, hogy tényleg „megérünk-e” annyit, mint a valódi nemzeti hősök, az ép sportolók. Mellesleg mi igazi amatőrök vagyunk, munka mellett sportolunk. A Gerevich-ösztöndíj az egyetlen forrás, ahonnan néha pénzt kapunk. Illetve kaptunk.

– Mivel mára az is elapadt.

– Gömöri Londonban azt mondta, ötven százalék az ajánlata, maradjunk csöndben, otthon majd kipótolják a Gerevich-ösztöndíjból. De nem pótoltak ki semmit. Fél éve teljesen elzárták a csapokat.

– Az elnök úr viszont annál bővebben részesült a londoni sikerekből. 17,4 millió erejéig díjazta az elnökség. Hogy jött a képbe ezek után a végtörlesztés?

– Utólag azt mondta, hogy Deutsch Tamás javasolta, végtörlesztését a szponzori pénzből fizessék ki. Szerintem ez a létező legkártékonyabb szöveg. Gyakorlatilag ezzel bevallotta a bennünket támogató cégeknek, hogy átutalt pénzüket feléli, kiutalja magának a sportbürokrácia. Az a szervezet, amelynek a bevételek hatékony elköltését kellene felügyelnie. Ki mer ezentúl sérült sportolókat támogatni Magyarországon?

– Illetlenség, mégis megkérdezem: mennyit keres a sporttal?

– Most nulla forintot, mint minden parasportoló. Régen volt egy bizonyos keretösszeg, amit korrekt számítással, az eredményesség alapján osztottak szét. Amikor a legjobban kerestem a sporttal, az is kilencvenezret jelentett.

– Ön mondta: Gömöri lankadatlan szívóssággal harcolt a sportolókért és a pénzükért. Nem méltányos, hogy a frankhiteléből kimentsék?

– Először is, szerintem tűrhető bért kap, ahogyan ő fogalmaz, középvezetői fizetést. Már említettük, hogy London után megszavaztatott magának 17,4 milliót. De a pontosság kedvéért tegyük hozzá, ezt a pénzt nem a sportolóknak szánt összegből vette el.

– Akkor kiktől?

– Gyakorlatilag az edzőktől. Ezt fejelte meg a végtörlesztéssel.

– Azt utólag visszafizette.

– Igen.

– Hogy kerül valaki ebbe a világba? Van sportmúltja?

– Egykor párbajtőrvívó volt, Szekeres Pali, helyettes államtitkár barátja révén került kapcsolatba a fogyatékosok sportjával. Vállalkozó, vendéglős a Balatonon.

– Igaz, amit Gömöri mondott, hogy a sportolók „a parizeres zsömlét sem tudják megvenni”, annyira nyomorognak?

– Maga alatt vágta a fát az idézett mondatával, mert nem sokkal később kiderült, hogy ezzel párhuzamosan mennyi pénzt vett ki magának rendszerből.

– Törvényesen. Minden le volt papírozva.

– Hát persze. Nem akarom úgy beállítani, hogy „az elnök a mozgássérültek vámszedője”. De a vámot azért leszedte.

– Miért önt választották a szószólói szerepre?

– Nem választottak semminek. Odamentünk – az edzőnk óvása ellenére – a petícióátadásra Krajnyák Zsuzsival, azzal az ígérettel, hogy nem szólalunk fel.

– De végül felszólalt.

– Késve érkeztünk a gyűlésre. Zsolti a sajtó jelenlétében azonnal támadásba lendült. Először az úszókat kezdte ki. Örülök, Zsanett, mondta egy társamnak, hogy te is itt vagy, örülök, hogy megúsztad a világcsúcsodat, de nyilván tudod, nem érted volna el, ha nem bérelek neked pályát. Örülök, Kanyó Zsolti, hogy itt vagy, te sem tudtál volna felkészülni, ha nem veszek neked kondigépet. Majd hozzám fordult, engem kezdett osztani. Erre válaszolni kellett, azt feleltem: tisztelettel megkérlek, elnök úr, add át a helyed másnak!

– Megviselte az ügy?

– Az a legszomorúbb ebben, hogy az emberek félnek tőle. Az is felháborított, hogyan ülhet az elnökségben annyi birka, aki mindent szó nélkül megszavaz.

– Miért félnek? Mivel lehet sakkban tartani önöket?

– A sportolói szerződésünkkel. Ha nem olyan ruhában jelenek meg, mint kell, ha nem olyan újságírónak nyilatkozom, ha nem veszem fel a reklámpólót, „sportolói vétséget” követek el. Miután Londonból hazajöttünk, s élő adásban elmondtuk a véleményünk a díjazásról, a bennünket érő megkülönböztetésről, azonnal felhívott. Gyakorlatilag üvöltött a telefonban, megfenyegetett: ha még egyszer nyilatkozni merünk, megvonja a szervezet támogatását.

– Szerintem az elnöknek a legnagyobb veszteség a szponzori jutalék. Bárhol kopogott eddig önökre hivatkozva, nyert ügye volt.

– Zsoltnak a sportoló csupán gazdasági eszköz. Néha még az érmesekhez sem ment oda gratulálni. Ő igazi „modern üzletember-menedzser”. Többször megbántott, gyakran hangoztatta: „a Paralimpiai Bizottság nem utazási iroda”. Azokra célzott, akik ritkábban értek el helyezést. Nem egy sérült sportolóról tudok, aki ezért hagyta abba. Mert szégyellte, hogy utazott, miközben „hasznot” nem hajtott. Pedig vesztesek mindig vannak. A sportban és az életben is.