Ezért kapják Orbánék a pofonokat

Az utóbbi időben alaposan rájár a rúd a Fidesz-kormányra, egymás után születnek vele szemben a ténykedését bíráló állásfoglalások és konkrét lépéseit elmarasztaló döntések Brüsszelben. Úgy tűnik, fordult a kocka: az uniós szervek megunták, hogy a magyar fél osztogatja nekik a sallereket és kokikat, most inkább ők vették át a pofonosztó szerepet. Az EB precedens nélküli határozata arról, hogy a kohéziós alap ránk eső részéből annak 30 százalékát, azaz félmilliárd eurót befagyasztani javasolnak, túlmegy minden eddigi bírálaton és kötelezettségszegési eljáráson. Az igazán nagy tasli ebben nem a várható anyagi következmény - eleve 2013-tól lépne életbe az intézkedés, addig pedig még van idő az elvárt költségvetési korrekcióra -, hanem annak a könyörtelen jelzése, hogy az uniónak végképp elege van a közös értékrendet és szabályokat felrúgó, szabadságharcos magyar politikából.

A megmaradt hívő választóknak lehet ugyan ezt úgy beállítani, mint hazánk elleni, igazságtalan támadást, amely mögött a nemzetére rontó baloldal áll a gonosz finánctőkével karöltve, de ha a valós hátteret próbáljuk racionálisan elemezni, arra a következtetésre jutunk, hogy az EB döntése előre látható és az előzmények ismeretében logikus lépés volt. Csatlakozásunk óta folyik ellenünk a túlzott deficit eljárás, ezzel egyedül állunk az EU-ban. A szocialista kormányok folyamatosan ígérték a hiány leszorítását, mégsem sikerült azonban a 3 százalékos határ alá kerülnünk. Brüsszel sokáig türelmes volt, nem azért, mert annyira szerették a szocikat, hanem mert látták, hogy próbálnak valamit tenni a deficit csökkentésére. 2008 őszétől aztán a tagországok többségénél elszaladt a hiány, így már mi sem lógtunk ki annyira a sorból, ráadásul Bajnaiék sikeres válságkezelését még pozitív példaként is emlegették.

A cérna csak akkor kezdett elszakadni, amikor a Fidesz-kormány előbb a hiány elengedését akarta elérni Brüsszelnél, majd amikor ez nem sikerült, unortodox lépésekkel, azaz a gazdasági növekedést veszélyeztető átmeneti adók kivetésével, valamint hosszútávú tartalékok lenyúlásával - lásd nyugdíjpénzek - próbálta hozni a kötelezőt. Orbánék tehát valójában nem csökkentették, hanem növelték a hiányt, az egyszeri bevételek nélkül a tavalyi deficit a GDP 7 százalékát is elérte volna. Jellemző, hogy a stabilizációs paktum, amelyhez a kormányfő az első elutasítás után most lelkesen csatlakozik, úgy fogalmaz, hogy a strukturális hiánycélt kell tartani, amelybe az egyszeri hatások nem számítanak bele.

Még ez sem lett volna önmagában elég a kemény szankciókhoz, ha látják a jóakaratot és a megbízhatóságot a magyar félnél. Ehelyett azonban eleinte teljes elutasítással és szabadságharcos támadásokkal, később pedig ravasz taktikázással szembesültek, miközben a figyelmeztetések ellenére teljes gőzzel működött az uniós elvekkel szembemenő törvénygyártás. A fideszes vezetők ellentmondásos nyilatkozatai, az állandó kettős beszéd tovább növelte az Orbánékkal szembeni bizalmatlanságot és elégedetlenséget. Hiába jöttek az egyre erősebb informális és nyilvános jelzések, azok süket fülekre találtak, lényegi változás semmiben sem volt.

Ezen a megítélésen az sem javított, hogy a kormány kényszerűségből taktikát változtatott és a szükséges IMF-EU hitel reményében nagy engedékenységet kezdett mutatni. A piacok kezdték beárazni, hogy tavasszal létrejön a hitelmegállapodás, méghozzá olyan feltételekkel, amelyek garantálhatják a gazdasági fordulatot Magyarországon. Orbánék azonban az utóbbi 2-3 hétben ismét fordítottak egyet a köpönyegen, és időhúzásba kezdtek a tárgyalási előfeltételek kapcsán. Vélhetően abban bíznak, hogy a gazdasági környezet és a pénzpiaci hangulat javulni fog, így esetleg megúszhatjuk a hitelkeret igénybe vételét és ezzel együtt a feltételek teljesítését.

Ha valóban ezt gondolják, totálisan félreértik a helyzetet. A fő kérdés nem az, tudjuk-e és meddig saját magunk finanszírozni a költségvetést, hanem hosszútávon mi lesz az országgal? Az uniós kifogások is éppen arról szólnak, hogy a jelenlegi, Matolcsy nevével fémjelzett, gazdaságpolitikának aligha nevezhető sajátos rögtönzéssorozat törvényszerűen a csődhöz vezet, és minél tovább késik a korrekció, annál nehezebb és fájdalmasabb lesz az elkerülhetetlen strukturális reformok végrehajtása és a fenntartható fejlődés alapjainak a megteremtése. Hiába úszná tehát meg a Fidesz-kormány a hitelt és annak feltételeit, a lényegi problémát nemhogy nem oldaná meg, de csak tovább rontaná a kilábalás esélyeit.

A baj az, hogy nincs olyan belső erő jelenleg, amely kikényszeríthetné az irányváltást a kormánytól. Ezért is tűnik olyan erősnek a külső nyomásgyakorlás, hiszen az unión kívül a jelek szerint nincs semmi, ami valóban hatással lehetne a magyar kormányra és fékezhetné Orbánék ámokfutását. Ez a tény is része annak, hogy példát akarnak statuálni velünk: üzennek, lehet otthon bármilyen többséged, ha a klubban akarsz maradni, sőt még segítséget is akarsz kapni tőlünk, akkor tartsd be a szabályokat. Igaz, hogy a házirend egyes pontjait más tagok is megsértik, de nem olyan tömegben, mint te, és nem is szidják a klubot, sőt kokikat sem osztogatnak a többieknek.

Nem csoda, hogy az Orbánék magatartásával szembeni ellenszenv szintén motiválja az unió lépéseit. A fideszes kettős beszéd miatt bármit is mondanak már, nem hisznek nekik, és eleve inkább a rosszat feltételezik róluk. A hiteltelenség jele, hogy a kormányfő alig talál magának tárgyalópartnert Európában, aligha véletlen, hogy a Kaukázusba és a Közel-Keletre utazgat inkább, miközben ezek a régiók gazdasági és politikai szempontból egyaránt marginálisak számunkra. A hitelének és egyben az országgal szembeni bizalomnak a visszaállítását az szolgálná, ha a kormánya és parlamentje komolyan venné az uniós elvárásokat és megfelelne azoknak.

Nem hangsúlyozható elégszer, hogy ez mindenekelőtt a mi érdekünk. Ha az elengedhetetlen gazdasági irányváltás elmarad, lényegében tökmindegy lesz, kapunk-e hitelkeretet vagy megvonják-e tőlünk a kohéziós alap egy részét: a leszakadásunk elkerülhetetlenné válik, annak minden következményével együtt.