És mi lesz a terápia?

A magyar jobboldal – a múlt század történelmi kataklizmáiból eredően – számos morális tehertételt hurcol. Múltja feldolgozatlan, jelene zavaros. Pártjai balról indultak, hogy a „Jobbik-mezőig” jussanak.

– Ahogy a baloldal múltja is talányos. Pártjai a kulturális radikálliberalizmus és a gazdasági neoliberalizmus mezejére futottak. Persze az idők során a jobboldal is változott. Lezsák Sándor ’93 januárjában nyilatkozta: „Az MDF sohasem lesz jobboldali párt.” ’89-es programja alapján demokratikus nemzeti középpárt volt. Szövetségeseiként olyan erőkkel számolt, amelyek parasztpárti, kisgazda- és kereszténydemokrata hagyományokhoz kötődtek. A Horthy-korszak ellenzéki mozgalmaihoz.

Ez igaz. Bár megjegyzem: a nyilaspárt is „rendszerváltó” népi-plebejus ellenzéki párt volt. Baloldali teóriákkal is kacérkodott.

– Persze. De a ’89-es fórum történelmi genezisében még a Horthy-kor egykori kormányzópártjai sem játszottak szerepet,
nemhogy a „hungarizmus”.

Múltjához a jobboldal apologetikusan viszonyul. A szélsőségek kiváltó oka – állítja lapunkban Boross Péter – a baloldal bántó közönye a nemzeti sérelmek iránt.

– A felmentéshez ez talán kevés. Magyarázó ereje lehet. Gondoljunk az első kormányzati ciklus irracionális vádjaira. Olyan támadásoknak voltunk kitéve, amelyeket mai ésszel nehéz megérteni. A legnyomasztóbb horthysta hagyományokat olvasták a fejünkre. Ha ennyire igazságtalanok velünk – mondták a mieink a frakcióban –, miért legyünk méltányosak mi?

Vitaindító interjúban állította Boross: hazánk történelmi lehetőség kapujában áll. Olyan erős vezetőt választ, aki új irányt szabhat az új rendnek. Milyen lesz ez az új rend?

– 1990 óta bízom abban, hogy a rendszer konszolidációja csak jobbközép alapon történhet meg. Erős nemzeti és szociális elkötelezettségű, liberális konzervatív kormány vezérletével.

Orbán szerintem nem erre tart.

– Két jobbközép kísérlet tanúi lehettünk. Antall József a higgadt középpártisággal, Orbán Viktor dinamikus jobbközép-építkezéssel próbálkozott. Míg Antallnak esélye sem lehetett a sikerre, Orbán előbb megteremtette, majd elvesztegette a lehetőséget. Ha együttműködőbb szövetségeseivel, ha inkább leszerelni, mint lenyomni akarja ellenfeleit, ha nem akarja a MIÉP táborát „megcsapolni”, nyerhetett volna 2002-ben.

De mire készül 2010-ben?

– Mivel a mai Fidesz szélesebb ölelésű, szigorúan centralizált jobboldali pártszövetség, karakteresebb jobboldali kormányzás várható.

A teljes jobboldalt kívánja egyesíteni?

– Orbán sokáig kitartott stratégiai tévedése mellett, tudniillik hogy a jobboldalt le lehet fedni egyetlen párttal. Nem megy.
A jobb- és a balközép terméketlen küzdelme nyomán mára életre kelt egy veszedelmesen dinamikus szélsőjobboldali erő. A demokrácia intézményeinek tekintélye mélypontra zuhant, a köztársaság morális közössége szétesett. A visszaeső gazdasági teljesítményt megsorozza a világválság, a romló közbiztonság. Méltánytalan, az egyenlőtlenségeket konzerváló, erőforrás-pusztító rendszer született. Beteg társadalom.

És mi lesz a terápia?

– Az egyenlőtlenségek mérséklése, belső erőforrásainkkal, környezeti javainkkal takarékosabban bánó rendszer létrehozása. A demokratikus intézmények tekintélyének helyreállítása, a közbiztonság megszilárdítása, a korrupció megfékezése.

Két mondat, öt jókívánság.

– Ha az Orbán-kormány képtelen minderre, a kíméletlen jobboldali hang erősítésével operál majd. Erre a holdudvarában „van is fogadókészség”.

Van.

– Ha a Jobbik erősödne meg, az nem lenne nagyobb baj?

Keménység a baloldallal szemben, nehogy a szélsőjobb erőre kapjon? Érdekes logika.

– A szélsőjobb az első perctől harsogja majd: csekély ám a különbség köztetek és a baloldal között. Ti is a rendszer örökösei (és felelősei) vagytok.

Ti sem vagytok jobbak „a komcsiknál”, mivel kapitalizmust akartok?

– A gondok viszont valósak. Az ország vészesen öregszik, képtelen az önreprodukcióra is. A társadalom kétharmada a rendszer vesztese. Hárommillióan élnek szegénységben, hétszázezren mélyszegénységben. Egymástól szenved magyar és roma. A budapesti egyetemeken olyan mértékben csökkent a nem értelmiségi származású diákok aránya, hogy ehhez képest a Horthy-korszak mobilitási mutatói is dinamikusak. A rendszert
a parlamenti pártok együtt hozták létre.
S együtt képtelenek fenntartani.

Én úgy látom: a jobboldal demokratikus hajlandósága finoman szólva megkérdőjelezhető.

– Korszakhatárhoz értünk. Lehet javítani a rendszeren, lehet rontani, s már csak egy jobboldali kormány próbálkozhat revízióval. Ez még annyira sem tetszik majd a balliberális értelmiségnek, mint a korábbi kísérletek. De nyolc év után nincs is mit csodálni.

Az alkotmányos rend átszabása is szóba kerülhet?

– Ki tudja. Kétharmaddal a rendszer átalakítható. Orbán az utóbbi időben többször nyilatkozta: nem áll szándékában.

Ha ön jobboldali, együtt kezelik a Jobbik szellemi társutasaival. Hogy viszonyul Elek István Molnár Oszkárhoz?

– Ez méltánytalan. A jobboldalt és a szélsőjobbot végig külön kezeltük.

Pedig számos felmérés bizonyítja: van átjárás.

– Nem is tagadja senki. Kérdés, hogy a két párt között ingadozó szavazó milyen impulzusokra reagál. Beéri-e a Fidesz megoldásaival, vagy úgy érzi: kell még a jobbikos szavazat, sarkantyúnak a Fidesz oldalába. Ami pedig engem illet, az elmúlt húsz év után viccnek is rossz, hogy közöm lenne ahhoz a jobboldalisághoz, amit a Molnár Oszkárok képviselnek. Régi harmadikutasként az MDF-ben is azt hirdettem, „lehet más a politika”. Lehet méltányosabb, együttműködőbb, szociálisan, ökológiailag erősebb hangütésű. Remélem, a nemrég alakult LMP zászlaja alatt ilyen erő készülődik.

Debreczeni Józsefet, akit önnel együtt zártak ki az MDF-frakcióból, jobboldalinak tekinti?

– Épp ő nyilatkozta tán: nem tartozik a jobboldalhoz.

Azt mondta: szervezeti értelemben. S amíg Orbán a jobboldal vezetője, ő nem lehet jobboldali.

– És ő volt, aki azért ostorozta a balliberális értelmiséget, mert nem áll ki határozottan Gyurcsány mellett. Nemrég pedig leigazolt a Bokros-féle neoliberális MDF-hez. Nincs is miről beszélni.

Visszatérve a Jobbikhoz: a sajtó mániája, hogy a Nyugat úgyis „megvéd”. Miközben a Slota-ügyből a szlovákoknak semmi bajuk nem származott.

– Ez öncsalás. A nyugat-európai közvélemény sem tudja megfegyelmezni a magyar politikusokat, ha ők nem moderálják magukat. Egyébként nonszensz, hogy azért kelljen „jól viselkedni”, mert „figyelnek a nagy testvérek”. A Magyar Gárda léte eleve megkérdőjelezi az állami erőszak-monopóliumot. Ez a fő baj, nem az, hogy mit mondanak Nyugaton.

Előző beszélgetőtársunk, Ungváry Rudolf szerint 2010 legalább akkora kulturális váltás lesz, mint az 1920-as volt. „Önmaga lehet” végre a magyar.

– A balliberális értelmiség szokta szemünkre vetni a „nemzeti lényeg”, a nemzeti „karakter” felemlegetését. Szerintem „magunkat adtuk” 1990-ben is. Akkor még hittünk abban, hogy megszabadulhatunk a legroszszabb magyar hagyományoktól. Húsz év után kiderült: nem megy. Nem tudunk megegyezni, egyre silányabb teljesítményt nyújtunk, leépülünk és széthullunk. Itt tartunk, ilyenek vagyunk.