Drámaian kiéleződő jövedelmi különbségek Magyarországon

Nemrégiben egy Gerő András történésszel, a Habsburg Intézet igazgatójával készült interjúban olvastam (HVG, 2010. dec. 25.) azt a széles körben élő vélekedést, ami szerint: „A magyarok amúgy is szeretik eltúlozni a problémákat, azt mondják, óriásiak a társadalmi különbségek, miközben a statisztikák szerint nem nagyobbak, mint az európai átlag.” Ezzel a nézettel az a legnagyobb baj, hogy úgy igaz, hogy közben hamis. De legalábbis félrevezető.

Ha Nyugat-Európával hasonlítjuk össze a társadalmi és vele a jövedelmi különbségeket, akkor két dolgot rögtön megállapíthatunk. A Lajtától nyugatra lényegesen jobban keresnek a munkavállalók, mint idehaza. Bár differenciáltan kell közelítenünk a puszta számokhoz, mégis mellbevágó különbség, hogy a 2300 eurós (nagyjából 630 ezer forint) bruttó német átlagbérhez mérten 2010-ben ugyanez a mutató Magyarországon 207 ezer forint volt.

Az egyszerűség kedvéért most tekintsünk el attól – ami pedig befolyásolja a társadalmi és jövedelmi különbségekről alkotott országképet –, hogy mekkora munkanélküliséggel küzd az egyik, és mekkorával a másik ország. Azt se vegyük most figyelembe, hogy a valós és a regisztrált munkanélküliek száma mennyire fedi egymást e két országban. Azzal se foglalkozzunk, hogy a munkaképes korú lakosság hány százaléka dolgozik Német- és Magyarországon. Nem titok: valamennyi összehasonlításból Németország jönne ki győztesen. A lényeg azonban mégsem ez.

A társadalmi és vele a jövedelmi különbségeket azért érezzük (már-már) elviselhetetlenül nagynak, mert más szinten tesszük az összehasonlítást, mint egy német munkavállaló. (Ebből a szempontból a statisztikák semmit vagy alig valamit számítanak.)

Közérthetőbben: sokkal könnyebb egy olyan országban elfogadni a társadalmi és vele a jövedelmi különbségeket, ahol az átlagbérből kényelmesen meg lehet élni, mint ott, ahol nem. Magyarországon a Statisztikai Hivatal által 2010-ben mért nettó átlagkereset 135 ezer forint volt.

Magától értetődően ez azt jelenti (éppen, mert átlagról van szó), hogy sokan ennél lényegesen többet, és még ennél is sokkal többen, ennél kevesebbet kapnak kézhez a hónap végén. Ebben az esetben nem csupán a minimálbéresek milliós táboráról szólok, hanem a közalkalmazottak tömegéről (tanítókról, tanárokról, orvosokról.)

Idehaza a tanárok átlagkeresete bruttó 160 ezer forint, ami nettó 100 ezer forint körül mozog. Az EU-ban a tanári átlagkereset bruttó 2 ezer euró (vagyis 540-550 ezer forint). Németországban a tanárok havi bruttó keresete eléri forintra átszámítva a 660 ezer forintot. Ám szakszervezeteik éppen azért harcolnak, mert ezzel még mindig elmaradnak az ottani átlagbérektől.

Hagyjuk a számokat, és vissza a kiindulóponthoz! Idehaza az elégedetlenség forrása az önmagában is nevetségesen alacsony havi átlagkereset, ami csak a hónapról hónapra való túlélést biztosítja. Ez akárhonnan nézzük: vegetálás és nem perspektíva, nem az egzisztenciális lehetőségeket is jelentő életpálya. Ilyen kereseti szint nem is eredményezhet mást, mint elégedetlenséget, megkeseredettséget és mindezek nyomán: irigységet. Rontja a magyar kereseti viszonyokat a magas hazai korrupciós szint. A hazai egészségügyben kifizetett hálapénz csak egy azok sorában, amely apasztja a családi kasszákat. A paraszolvencia Nyugat-Európában ismeretlen jelenség.

A különbségek érzékeltetésére egy rövid példasor. Egy németországi – teszem azt – középiskolai tanár havi jövedelme eléri vagy meghaladja a 3 ezer eurót. A megélhetés költségeiben ugyan van eltérés a hazai és a német viszonyok között, de ezt hiba volna eltúlozni. Az ingatlanárak ott vitán felül magasabbak, mint itthon. Egyáltalán nem véletlen, hogy német nyelvterületen az emberek 80-90 százaléka bérlője és nem tulajdonosa az általa lakott ingatlannak.

Bizonyos szolgáltatások (étterem, javítási munkák, fodrász, magánorvos) nagyságrendekkel drágábbak, mint Magyarországon. Ugyanakkor semmivel sem drágábbak az élelmiszerek, az energiahordozók, a közüzemi díjak és a ruházkodás. Olcsóbbak az olyan tartós fogyasztási cikkek, mint a háztartási gépek, a szórakoztató elektronika. Az új autók beszerzési ára rendre alatta marad a magyarországinak, a használtautó-piacról nem is beszélve.

Képzeletbeli németországi középiskolai tanárunk évente egyszer jár síelni, két-három hetet nyaranta Spanyolországban tölt, három-négy évente cseréli autóját, és emellett kényelmesen megél, és ami nem lényegtelen: keresetéből még megtakarításra is futja. Nem gondolkozik az élelmiszerboltban, hány joghurtot, sajtot, milyen húst és bort vegyen. Eljárhat étterembe, színházba és moziba. Bruttó 3 ezer euró mellett ilyesmi nem okoz fejtörést.

Ebbe, a magyar szempontból nézve paradicsomi állapotba, egy országnak évtizedek kemény munkájával kell eljutni. Ez tény.

De tény az is, hogy egy olyan életszínvonalat kínáló társadalomban, mint a német vagy az osztrák, a társadalmi és a jövedelmi különbségek nem éleződnek ki olyan drámaian, mint Magyarországon. Egyszerűen, mert más szinten zajlik az összehasonlítás.

Ha a havi 3 ezer euró kielégítő életnívót biztosít, akkor a magasabb jövedelműekkel szembeni ellenérzések is erősen csillapodnak. (Nálunk ennek a helyzetnek éppen a fordítottja az igaz.) Havi 3 ezer eurónál már kevésbé bántja a munkavállalót, hogy a közép- és felső vezetők vagy a csúcsmenedzserek öt- vagy tízszeresét keresik meg ennek az összegnek.

Mielőtt nagyon elítélően szólnánk a hazai társadalmi különbségek miatt háborgókról, nem árt mindezt így is végiggondolni. A havi – jó esetben – 100 ezer forint perspektívájából.

Nem a magyar nemzetkarakter része az irigység, nem turáni átok. A hazai jövedelmi viszonyok termelik ki az irigységet, amit tovább táplál a két évtizede lezajlott spontán és nem spontán privatizáció a maga mérhetetlenül sok társadalmi igazságtalanságával és részrehajlásával.