Dobd a fára a hálózsákod

A fa nyolc méter magas, a Margitszigeten áll, és alatta fekszik Antal István. Hajnal van, négy óra harminc perc, Antal István felül, a hálózsákot összetekeri, zacskóba rakja, és földobja a fára. Gyors mosakodás a szökőkútnál, fölszáll a buszra, és megy a barátjához. Kap kávét, átöltözik, átnézi az érettségi vizsga anyagát, és siet a Dankó utcába, a munkahelyére, ahol informatikus segédasszisztens. Végigdolgozza a napot, késő délután ér a XV. kerületbe, a fiatalok önsegélyező csoportjába, és eszik. Az ingyenvacsora regisztrációja itt gyors és emberi, lehet zuhanyozni is, s már indulhat a Margitszigetre. Este van, kilenc-tíz óra, keres egy padot, a fenyőfája alá húzza, a fáról leemeli a hálózsákját, és hajnalban minden kezdődik elölről.

Ez itt a Dankó utca, a VIII. kerület. Az ott a hajléktalanok koedukált csarnoka, amelyet úgy hívnak, hogy Fűtött utca. Valamikor húsüzem volt, most egyszerre száz emberi test pihenhet meg benne. Amaz a hajléktalanok kórháza, ahol külön részlege van az állami kórházakból az utcára kirakott pszichiátriai betegeknek. Ez meg itt a hajléktalanóvoda, megnyitása óta hét év telt el, és azóta úgy megnőtt a szegény sorsú magyar kisgyerekek száma, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Egyház, a MET már hét efféle óvodát és szegényiskolát működtet.

A testvérközösségnek már nemcsak szegényóvodája, szegényiskolája, hanem olyan esti gimnáziuma is van, ahol a hajléktalanok érettségizhetnek.

Szombat van, hajnal. A levegő friss, a fű harmatos, a margitszigeti bokrokból, s fák alól hajléktalanok bújnak elő. Télen húszan-huszonöten, nyáron ötvenen-hatvanan. A fa magas, nyolcméteres, Antal István egy méter hetven, és a jobb szeme mintha gyulladt lenne.

– Lát vele?
– Keveset. Mert volt egy rossz döntésem, egy balesetem. Fáradtan beültem a volán mögé, és egy fémszilánk belefúródott a szemembe. Azóta könnyen begyullad. Huzattól, portól, fáradtságtól, ami egy felszolgálónál, egy első osztályú helyen nem mutat valami jól.
– Így kezdődött?
– Így. És amikor odáig jutottam, hogy már nem volt pénzem, az egyik barátom azt mondta, menj az ácsok mellé.
– A maga szemével?
– Meg lehet szokni a dolgokhoz való viszonyítást. A mélységet, a távolságot. Lakásom sosem volt. Hol munkásszállón éltem, hol albérletben. Hotelben akkor, amikor felszolgáltam. Tizenhat évesen felszolgálóként több volt a fizetésem, mint a szüleimnek együttvéve.
– Mit csináltak a szülei?
– Az édesanyukám mosogatóként dolgozott, az édesapám meg biztonsági őrként. Ez év április 6-ig még ki tudtam fizetni a munkásszállót, aztán, mert nem adták ki a bérünket, ki kellett költöznöm ide, a szigetre. Már beavatott vagyok, ötven méterről kiszúrom, ki hajléktalan. A normális ember ugyanis, amikor az utcán megy, mindig szemmagasságba néz. Aki meg hajléktalan, az folyton lefelé. Amikor hosszú évekkel ezelőtt, karácsonyra egyszer sok pénzt kaptam, az én mozgásom is megváltozott. Másként szálltam föl a buszra.
– Mennyibe kerülne a munkásszállón egy éjszaka?
– 2600 forintba. Amíg volt jövedelmem, minimálbérem, egy egész hónapra futotta; 42-46 ezerbe került. Az volt az én butaságom, hogy egyedül akartam lenni, egyedül egy szobában. A kálváriám 2009 januárjában kezdődött, ezért iratkoztam be az ácsiskolába, az államilag támogatott szakképzésre, mert úgy havonta 62 ezer forintot is kaptam. Mellette kezdtem el az esti gimnáziumot. A Dankóban. Megláttam egy hirdetést az újságban, a Metróban. Öt sor volt arról, hogy gimnáziumi képzést indítanak olyanoknak, akiknek nehéz. Akik rossz anyagi helyzetben vannak. Heti három alkalom, délután kettőtől ötig. Huszonegyen kezdtük, a második évre tizennégyen maradtunk, az érettségire meg heten. Tudom, hogy vannak, akik anyagi okok miatt halasztottak. Mert nincs semennyi pénzük az érettségire, ami hivatalosan 52-54 ezer forintba kerül, attól függően, ki milyen tárgyat választ.
– Mi kerül ennyibe?
– Mindennek megvan az állami ára. A hivatalos érettségiztetőknek, az elnöknek, a felügyelőknek, a szükséges segédanyagoknak... Egyikünk sem tudta volna kifizetni. Végül az iskola, az egyház segített, így került 5200-5400 forintunkba.

– Antal István, mi változik attól, ha lesz érettségije?
– Ez a feltétele annak, hogy bejussak a főiskolára. Én már másfél éve mindent ehhez rendelek és mérek. Pont mikor elkezdtem a munkát, a Wesley János Főiskolán, ahol informatikai segédtechnikus vagyok, kellett befizetni a főiskolai felvételi díját. Kilencezer forintot.
– Egy hajléktalan lehet főiskolai hallgató?
– Nem ismerek olyan törvényt, amelyik ezt tiltaná. Az Ybl Miklós Műszaki Főiskola építőmérnöki szakára jelentkeztem. Megmondom őszintén, az ácsok mellett dolgozva sok építésvezetőt láttam, akikhez képest több a sütnivalóm. Ha elvégzem az építőmérnöki szakot, én is az lehetek. De dolgozhatok tervirodában, munkavédelmi felügyeletnél, önkormányzatoknál építési engedélyeket bírálhatok el, sőt még a tűzoltósághoz is elmehetnék, vagy oktathatnék szakiskolában. Már van annyi pontom, hogy a fizetős szakra bejutok.
– Fizetősre? Mennyibe kerül egy félév?
– 215 ezerbe. A kapható diákhitel 250 ezer forint.
– Abból akar élni?
– Abból fizetném a tandíjat.
– És ugyanúgy a Margitszigeten éjszakázna? Egy hálózsákban a fenyőfája alatt?
– Igen, ha minden kötél szakad. De most a szóbeli érettségire koncentrálok. Tudja, nekem a nagyapám a példaképem, aki a Don-kanyarból hazagyalogolt, mínusz negyven fokban. Lőttek rá, meg éhezett is.
– A nincstelenek, a hajléktalanok a főiskolán nem kaphatnak kedvezményt?
– Ha, például, árva lennék... Vagy terhes. Gyesen vagy gyeden lévő... De hát nem vagyok nő. Vagy ha a helyi jegyző védelembe venne, mert kevés a jövedelmem. Mindez akkor jár, ha az illető huszonöt évesnél nem idősebb.
– Ön hány éves?
– Harminchárom.
– És van lakcíme? Állandó, bejelentett.
– Van, fiktív. Mert ha a címem egy hajléktalanszállón volna, egyből nem vennének emberszámba.
– És hogyan tudja fenntartani a látszatot?
– Iszonyatos energiával. És sok baráttal. Egyiknél a tankönyveimet tarthatom, a másiknál moshatok... Ruhám, az van. De ha van pénzem, akkor is a turkálóban veszem meg a farmert 1500-ért, és tíz darab Nike feliratú pólót, egyenként négyszázért. Ez a nyári garnitúrám. Plusz a cipő. Hatezerért. Vagy munkásbakancs tizenkétezerért. Ennyi. Csodálkozom is, hogy lehet így élni. Ha majd megkapom a fizetésem, visszaadom a kölcsönöket. A 15 ezret és a fizetési előleget, amelyből a főiskolai felvételi díját fizettem be. Marad 37-40 ezer, és így egy-két napot eltölthetek majd egy munkásszállón akkor, ha az éjszaka rizikós.
– Mikor rizikós egy éjszaka?
– Amikor esik. Az eső ellen valahogy nem tudok védekezni. Mínusz 15 fokban igen, akkor azt mondom magamnak, nincs hideg, csak nem alszol elég mélyen.
– És ha megbetegszik?
– Azt nem lehet. Ha az embernek pénzre van szüksége, nem lehet beteg. Látja ezt a papírt? Tavaly októberben ráesett a bal lábfejemre egy gerenda. Három csontom eltört.
– Az ön zárójelentésében az áll, a beteg a gipszelést nem fogadta el.
– Gipszelt lábbal hogy mentem volna másnap dolgozni?
– Rögzítő kötést sem kért.
– Nem fért volna bele a bakancsomba. Úgy történt, hogy egy bontáson dolgoztunk, és a főnököm nem éppen szabályosan végezte a munkáját. Tulajdonképpen az ő lustasága miatt esett a lábamra a szarufa. Óránként szedtem a fájdalomcsillapítót, és végül a csontjaim összeforrtak... Erre mondom azt, hogy jó ideje én már csak a rossz döntések közül választhatok. Mert ha begipszeltetem a lábam, nem lesz se munkám, se pénzem. Így meg a lábam egészségét veszélyeztettem. Rég volt, túl vagyunk rajta. Most is választhattam volna. A volt kollégáim hidat építenek 700 forintos órabérért. De ahhoz, hogy legyen öregkorom, ezt, a másik utat választottam. Azt mondtam magamnak, ha beledöglök, akkor is. És a nagyapám volt az eszemben, akitől gyerekként azt kérdeztem: nagyapa, hogy lehetett megcsinálni? Hogy lehetett gyalog visszajönni a Don-kanyarból? Ő meg azt felelte: mindig csak egyet kell lépni. Mindig csak a következő lépésre kell gondolni, és akkor észre sem veszed, hogy már a századikat tetted meg. Az én következő lépésem a szóbeli. Azután az első félév, azután a második... Ez tartja bennem a lelket. Azt is tudom, ha most abbahagyom, akkor én már soha többé az életben... többé újra nem kezdem el...

Ez itt a Dankó utca. Az a hosszú, puha, fehér szakállú ember meg a metodista lelkész. Iványi Gábor, aki a hajléktalanok pesti utcájában azt magyarázza, hajléktalannak lenni ma olyan, mint Jézus idejében leprásnak. És ha egy ország vezetőinek nem hiányzik a hajléktalankörből mentett érték, akkor a társadalom sem szisszen fel, hogy a hajléktalannak is ötvenezer forintot kell fizetnie, hogy érettségit tehessen.

Július 21. Antal Istvánt fölvették a fizetős szakra. Jöhet a következő lépés.