Diagnózis

- Döntött a kormány, hogyan foglalkoztatható tovább a nyugdíjazott közalkalmazott. Egyáltalán: gondolták, hogy az egészségügyiekre is kiterjesztik a 62 éves korhatárt?

Ari Lajos: Nagyon meglepődtünk. Most el kell döntenie a nyugdíjasnak, akarja-e folytatni a munkáját. Ha igen, kérelmét a főnöke eljuttatja az egészségügyi államtitkárságra, ahonnan továbbküldik a Miniszterelnöki Hivatalba. Ott vagy áldást adnak rá, vagy nem.

– Arról szintén rendelkezett a kormány: senki nem lehet nyugdíj mellett közszolga is. Csakhogy a nyugdíjáért már megdolgozott az orvos, a nővér. Akkor miért nem kaphat bért, ha mégis folytatja a munkáját?

A. L.: A Semmelweis Egyetem Közalkalmazotti Tanácsa beadványban jelezte az Esélyegyenlőségi Hivatalnak: ez a rendelet diszkriminál életkor és foglalkoztatás szerint. A hivatal elutasító válasza úgy szólt: a Közalkalmazotti Tanácsnak nincs joga ilyen beadványra. Hogy mi lesz így? Ahol a státus betölthető majd, oda a piacról szerezhetnek munkaerőt. Aki vagy képzett lesz, és megállja a helyét, vagy némi zavart okoz az alkalmazása.

– Pedig evidens érdeke az egészségügynek, hogy tovább dolgozzanak azok a 62 éves szakemberek, akik erejük, tudásuk teljében vannak.

A. L.: Tény: sokkal egyszerűbb lett volna az egészségügyet is a korhatáros kivételek közé sorolni, mint például a felsőoktatást vagy a rendvédelmet, s 2014-ben visszatérni az egész rendezésére.

Komáromi Zoltán: Én azt látom: az államtitkár úr most sem tudta az egészségügy érdekeit képviselni a kormányzaton belül. Ugyanakkor az egészségügyi dolgozók sem tudták a javukra fordítani a helyzetet.

– Ezt hogy érti?

K. Z.: Korábban éppen a 168 Óra szerdai rádióműsorában vezette le Rácz Jenő, a Magyar Kórházszövetség elnöke: ha a hatezer emberből, akit a kormánydöntés érint, egy sem kérné a továbbfoglalkoztatását, teljes fizetés mellett három hónap szabadságot nyernének, amelyet akár unokázással is tölthetnének. Ettől július közepére a kormányzat szorult helyzetbe kerülne – összeomlana a rendszer –, ezért nemcsak a nyugdíjügy megoldására kényszerülne, hanem rendeznie kellene a többi egészségügyi dolgozó bérhelyzetét is. Ám ezt a ziccert kihagyták a szakmai képviseletek.

A. L.: Zoli, én jelen voltam azon a megbeszélésen, ahol a szakmai szervezetek közösen kérték, hogy az egészségügy is kapjon mentességet minden korlátozás nélkül. Ezt a politika lesöpörte!

K. Z.: Én azt tudom, hogy szó szerint úgy fogalmazott az államtitkár úr: mindent elkövet a mentességért. Ilyen kudarc esetén más európai országokban a politikusnak egyetlen dolga marad: egy A4-es papíron beadni a lemondását.

A. L.: De ha azt tennénk, amit Rácz Jenő javasolt, akkor meg a betegek életét, biztonságát veszélyeztetnénk. Ez távol áll az egészségügytől.

– Nem a szakma veszélyeztetné az ellátást. Ugyanis nem a szakma ötlete ez a kényszernyugdíjazás.

A. L.: Igaz, csakhogy visszahullik a szakmára.

– Inkább a politikára.

A. L.: Is-is. A politika azért ügyesebb ennél...

– De az Országgyűlésben nyugodtan ülhetnek hetvenéves képviselők is? A politika Fekete Györgyöt nyolcvanesztendősen is alkalmasnak tartja a Magyar Művészeti Akadémia elnöki posztjára. Soroljam még? Tényleg csak az orvosoknak kellene hatvankét évesen visszavonulniuk, amikor ráadásul a legtöbbet tudják a szakmáról?

K. Z.: Szervilizmusnak tartom, amikor az egészségügyi dolgozó a saját szakmai reputációját alárendeli a politika teszetoszaságának. Ki kellene mondani: ez rossz döntés volt. De közben új kormányhatározat is született: az emberi erőforrások miniszterének meg kell néznie, ki milyen foglalkoztatási viszonyban, részállásban, főállásban van. És már mindenki azon töpreng, úristen, mit akarnak vele csinálni. Akik meg aláírták, hogy folytatnák a munkát, rettegnek, mennyi lesz jövőre a nyugdíjuk, a fizetésük.

A. L.: Vagyis a rendelet egyszerűen fenntarthatatlan!

K. Z.: Az egész történet legnagyobb tanulsága: elültette a gyanakvást az egészségügyi dolgozókban. Persze folytatódik a politikai maszatolás, hogy mindez nem is 5000 embert érint, hanem csak 3814-et, vagy nem is annyit, hanem csak 2000-et. S a számháborúban a lényegről szó sem esik.

– Mert mi a lényeg?

K. Z.: Ha lenne egy jelentős szakképzett munkanélküli tömeg – nővérek, asszisztensek, orvosok, szakorvosok –, mert nincs elég munkahely az egészségügyben, akkor jogosnak tartanék egyfajta nyugdíjcezúrát 70, 65, 62 évnél. Azzal, hogy díjazatlan segítő státusban visszamehessenek a tapasztalataikat megosztani. S akkor a fiatal szakember nem külföldre távozik, hanem itthon marad. Csakhogy nincs ilyen tömeg. A nagy országos, a megyei vagy kisvárosi intézetek mindenhol szakemberhiánnyal küzdenek. Mindenütt gond a túlórák kifizetése, a mentőszolgálattól a szívsebészetekig.

– Északkelet-Magyarországon összeomlott volna a járóbeteg-ellátás, ha ott is érvényesítik ezt a döntést.

K. Z.: Egyes városi rendelőintézetekben az orvosok és asszisztensek keretszámát 75-80 százalékban csak nyugdíjasokkal tudják feltölteni. És beszéljünk a háziorvosokról is, noha minket nem érint ez a döntés. Nálunk 95 százalékon felüli a kisvállalkozók aránya. A 6700 háziorvosból – a házi gyerekorvosok is idetartoznak – több mint 2000-en már elmúltak 62 évesek, 300 kolléga a hetvenen is túl van. Gondoljunk bele: már most tartósan 200 fölötti a betöltetlen praxisok száma, ahova nem találnak orvost. És a helyettesítő orvos is hetvenesztendős. Hogyan tudja ő két-három telephelyen 2-3 ezer ember ellátását megoldani? Ami még nagyobb tragédia: a 35 év alatti kollégák 600-nál is kevesebben vannak. Nincs utánpótlás. Ha pedig nincs utánpótlás, a biológia fogja tönkretenni a magyar háziorvosi ellátást. A magyar háziorvosok átlagéletkora jelenleg 58 év.

A. L.: Én úgy látom: ha a lakosság felháborodása nem éri el a politika érzékenységi küszöbét, védtelenné válik az egészségügy.

– Bármilyen adatot nézek, egyre kiszámíthatatlanabb, bizonytalanabb, egyre lehetetlenebb helyzetben van az egészségügy. Ezzel a politika sem nyerhet.

K. Z.: Nézzük onnan: ha Magyarországon szárnyalna a gazdaság, ha jönnének a befektetők, s nem lenne elég egészséges munkaerő, rögtön kibukna ez is. De hogy milyen gyalázatos ma a lakosság egészségi állapota, az már nem az egészségügyön múlik, hiszen teljes kapacitással, teljes odafigyeléssel dolgozik mindenki, aki még képes rá. Mert lehetetlen feltételek vannak. Hosszú várólisták. Például a pajzsmirigygyulladás járóbeteg-ellátásban gyorsan gyógyítható lenne. Ám sem etikailag, sem morálisan, sem szakmailag nem tudom kiváltani háziorvosként a hat hónapos ambulanciás időszakot. És mi a válasz a kórháztól? Fektessétek be a beteget! Magyarán: olyan beteget fektetnek be, aki a járóbeteg-ellátásban tizedannyi pénzből meggyógyítható lenne. Ez óriási pazarlás, föl nem tudom fogni!

A. L.: Az ellátási piramist kellene visszafordítani a talpára: megerősíteni az alapellátást – a háziorvosi, házi gyermekorvosi és a járóbeteg-szakrendelést –, és csökkenteni az aktív kórházi ellátást, hatékonyabb eszközökkel. A pénzügyi kormányzatnak meg kellene értenie: ennyi pénzből, a GDP négy százalékából nem lehet hatékonyan működtetni az egészségügyet. Ez a pénz önmagában kevés. A politika azt gondolja: az egészségügy visz a kasszából. Pedig a magyar GDP-hez az egészségügy hozzátesz. Hiszen az egészségügy „gyártja” az egészséges, munkaképes, munkabíró embereket, akik nélkül nincs termelés. A gazdaságnak igenis motorja az egészségügy.