Családi karácsonyok

Hogyan tölti az ünnep estéjét az olyan család, ahol az édesapa aznap is hajléktalan embereken segít? A 168 Óra Szerda 11 című online rádióműsorában Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke egy barátság történetét meséli el, amely éppen szenteste indult.

2013. december 25., 11:05

– Emlékszik még a „Máltaiak” első karácsonyára?

– Az első karácsonyunkkor, 1990-ben, amikor még csak egyetlen intézményünk volt, együtt ünnepeltünk a hajléktalan emberekkel egy nagy közös térben. Irodáink sem voltak. Ma már több mint kétszáz intézmény tartozik hozzánk. A munkatársakkal 22-én ajándékozzuk meg egymást. Mert a karácsony este is szolgálat nálunk. Komoly lelki határhelyzet az ünnep: bezárkózhatnak az emberek, több az öngyilkosság ilyenkor, másfelől egy pici kopogtatásra is kinyílnak sokan. Kis figyelem is elég, apró gesztus, akár egy szomszédunknak, akiről tudjuk, magányos. Különben a legfontosabb találkozásaim éppen karácsony estéhez kötődnek. Olyanok is, amelyekből végül barátság lett.

– Egy ilyen történetet említene?

– Karácsony estéken olyan emberekhez is közel tudok kerülni, utcán, kapualjban, aluljárókban, akik egyébként szóba nem állnának velem. Volt valaki, nagy darab, tetovált, kopasz ember, aki a régi tévészékház előtt ücsörgött folyamatosan, maga elé meredve, soha semmit nem fogadott el, még cigit sem, pedig azt minden hajléktalan ember kér. Valahogy nem engedett magához közel, akkor már hónapok óta próbáltam megszólítani. Azt gondolhatta, ez amolyan kincstári kötelességem. De karácsonykor, pont tizenöt éve ennek, úgy éreztem, oda kell mennem hozzá. Vittem neki egy kis csomagot. Melléültem. Nagyon fontos: ha valaki karácsonykor akar ajándékot adni a hajléktalanoknak, ne imakönyvet vigyen vagy hasonló javító szándékú kedvességet, hanem például egy doboz sört, egy doboz cigit. Az ajándékkal nem magamnak kell örömöt szereznem, hanem a másiknak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom.

– És mit vitt tizenöt éve annak a nagydarab embernek?

– Bonbont, cigarettát, Unicumot. Aztán azt is megtudtam: nem szereti a keserű likőr ízét. Hosszú lenne elmesélni a közeledést, sokáig tartott, legalább másfél óráig ültem mellette. Meggyújtottunk egy mécsest, elénekeltük a Mennyből az angyalt. Azzal a nagy darab, alkoholista, kopasz emberrel ott, a tévészékháznál. Sokan kérdezték már, miért csináljuk ezt, hiszen annyi a sikertelenség benne. Ez nem igaz. Ezeket a pillanatokat nem lehet elvenni tőlünk.

– És most mit tud őróla?

– Távozott közülünk, önként. Ám annyi szép évet töltött velünk, hogy nem lehet csak szomorúsággal beszélni a történetéről. Hívő ember volt, visszanyerte a hitét is, aztán sajnos visszacsúszott az alkoholizmusba, s ezt már nem akarta elviselni. Ebben a helyzetben én el tudtam engedni őt. Búcsúlevelet írt nekem... De nem is volt búcsúlevél, egy szó sem esett benne arról, hogy föladja: azt írta, ő most hazamegy.

– Miközben most meséli ezt, elhomályosodott a szeme.

– Mert ez nemcsak a személyes munkáról szól, hanem az isteni jelenlétről, a szeretet hatalmáról is. Vannak ilyen pici szikrák. Soha sem tudhatom, mi történik, ha én akkor karácsony este nem ülök mellé, nem tudom meg a nevét, nincsenek visszatérő találkozásaink. Tényleg azt éreztem, hogy hazament. Hogy volt hova hazamennie. Hát ilyenek a mi hétköznapjaink. Az ünnepi hétköznapjaink is.

– Önnek hat gyereke van. Ők könnyen elfogadták, hogy a papájuk karácsonykor is törődik másokkal, sőt, elmegy otthonról szenteste is?

– Amikor picik voltak, és „megjött az angyal”, már nem igényelték az apát karácsony este, eltologatták a játékaikat. Akkor szép csendesen távoztam. Később már ők is jöttek velem. És tudják, a karácsony estéhez az is hozzátartozik nálunk, hogy ne csak egymással legyünk. Idén az ünnepi előkészületekkor a tizenkilenc éves lányom mindenkinek megírta, mit kér, de nem önmagának. Hanem néhány olyan családnak, ahol hiányzik valami. Akiket ő jól ismer. Azt kérte tőlünk is, a nagyszüleitől is karácsonyra, hogy inkább a nélkülözőknek vegyük meg az ő ajándékát.

– Szociális érzékenységét az édesapjától örökölhette.

– Gyerekeimnek van egy mozgássérült cigány bátyjuk, akit örökbe fogadtunk. Úgyhogy ők beleszülettek ebbe a szülői vállalásba. Az én gyerekeim, amikor kinéznek az ablakon, és esik a hó, egy kicsit fájdalmasan először rám néznek, hogy apa, a szegény hajléktalanok. És csak utána jut eszükbe, hogy jót lehetne szánkózni is. Tudja, az a nagy darab ember, a barátom, akiről meséltem most, minden segélyéből könyveket vásárolt, noha négy elemije volt csak. Modern irodalmat olvasott, amikor éppen jobb állapotban volt. Köteteit dedikálva a nagyobbik fiamra hagyta, aki akkor még kicsi volt. Miért őrá hagyta? Mert egész életében ő volt az első gyerek, akit a kezében tarthatott.