Csak élődünk

– Gyere már, Mária!
– Jövök, csak el kellett vinnem az aprópénzt a postára! Pirosat?
– Azt.

Sebesen tölti a kocsmárosné a vörösbort a szentistváni Kurta Kocsmában. Itt szinte minden adott, amire a magyar férfiembernek szüksége van: a helyi horgászoknak Tisza-tó-térkép lóg a falon, a vadászok szívét agancsos trófea melengeti, van itt Fradi-faragvány a focidrukkereknek, és meccset nézni, fogadni is lehet, lottószelvényt töltögetni, totózni doszt.

Behallatszik a hangosbeszélő recsegése: – A zöldség- és gyümölcsboltba friss békési görögdinnye érkezett!

Három férfi üldögél a sarokban. Egyik botjára támaszkodik, a másik pipázik, a harmadik hálásan hajtja fel a „pirosat”. Az első szerint visszafejlődött a falu, a második azt hajtogatja, hogy „de hiszen sok a tiszta udvar”, a harmadik meg bölcsen hallgat. Ahogy kell.

Szentistvánon ugyanis mindenki szorgosan teszi azt, amit épp muszáj. Még Borsod vármegye 1939-es krónikája is így emlékszik meg az itteniekről: „Szorgalmas népű, szép magyar fajtájú község.”

– Bevándorló vagyok, a feleségem idevalósi. Csak akkor fogadtak be, amikor látták, hogy szorgalmas vagyok – szürcsöli italát az egyik férfi.
– Az itteniek sokat kuporgatnak, sokat dolgoznak. Mégis gehónak hívnak bennünket – veti közbe Mária. – A nyárádiakat nem zavarja, ha békásnak csúfoljuk őket, engem viszont sért a gehózás.
– És mit jelent?
– Nem tudom. Kerestem az interneten is, de nem találtam.

Utánanézünk mi is, de nem oldódik meg a rejtély.

Matyóföldön járunk, Borsodban, ahol minden asszony tud hímezni. Revicsek Gézáné, a művház nyugdíjas mindenese meg is mutatja nekünk, hogyan kell azt. Régen az asszonyok a Matyóháznak hímeztek.

A községi intézménytől kapták az alapanyagot, az elkészült abroszok pedig onnan kerültek Magyarország népművészeti boltjaiba. Hatvanhat forintot kóstált egy asztalravaló.
Ma már nincs Matyóház, nehéz keresetkiegészítést találni. Pedig a szentistváni matyó virágok egyediek, mások, mint a mezőkövesdiek. Hogy miben?

– Nem tudom én azt megmondani, de látni, hogy mások – mosolyog Revicsekné.

Itt évente matyó lakodalmat tartanak, idén például egy Bécsben élő erdélyi párt adtak össze. Ilyenkor a ládákból, szekrényekből végre előkerülhetnek a hímzett ingek, surcok (férfikötény). Népviseletben vonul a tájháztól a Szabadidőparkba a falu apraja-nagyja, első királyunk nevét viselő középületek, takaros házak között. Itt még az artézi kút is Szent István nevét őrzi. Kivéve az iskolát, mert azt az egyszerűbb István királyra keresztelték.

Kérdezte is Póta Ferenc plébános az előző polgármestertől, aki az ántivilágban párttitkár volt:
– Melyik Istvánra gondoltatok? Mert volt belőle vagy öt!

De a lelkipásztor hiába toldotta volna meg a szent szócskával az intézmény nevét, maradt minden a régiben.

Mesélik, sok a balos: summások, bányászok leszármazottai élnek itt. Az emberek Izsófalva, Kurityán bányáiban meg a helyi termelőszövetkezetben dolgoztak.

– Még a téeszt is VII. Pártkongresszusnak hívták – méltatlankodik a pap.

Póta Ferenc a plébániahivatalban 44 éves Erika írógépe mögött ül.

A szerkezetet még felszentelésére kapta.

– Le kellene már cserélni egy számítógépre – mondja.

Mögötte a falon az egyházmegye térképe lóg, meg a pápa fotója. Asztalán pecsétnyomók, feszület. Arról beszél, hogy mennyire igaza volt a pápának: egysíkú, egydimenziójú lett az ember. Csak a fogyasztás érdekli a népeket, elrontotta őket az a fene nagy liberalizmus.

– Dolgos nép a szentistváni, csak elvesztette a céljait. Meg kellene becsülni, hogy keresztények, hogy magyarok vagyunk. Első királyunk befogadó volt, övé az első magyar keresztény család. Fontoljuk meg Szent István üzenetét: Krisztus követése az igazi magyar út!

Augusztus 20-án mindig a sziklára épült ház példázatát mondják el a templomban. Szent István ugyanis sziklára, vagyis Krisztusra építette a házát. Ám nem tért vissza a templomba az összes elkóborolt szentistváni bárány. A plébános szerint ez a baloldal bűne.

A falu jelenlegi vezetője jobbra húz ugyan, mégis – ahogy az ma a magyar vidéken illik – független színekben indult a választáson. Húszévnyi balos regnálást tört meg 2010-ben.

Működik a „földalatti mozgalom”: az egyik boltban – van belőlük fél tucat – hátul, az áruraktár polcán ott kókadozik a szocialistabrigád-zászló. Vadonatúj volt, fóliába csomagolva találták a szemétre dobva. Megmentették az asszonyok.

– Ketten alkotjuk a brigádot – mosolyog büszkén a pénztárosnő.

Ő több mint eladó, hiszen sokan beszélgetni térnek be hozzá, elmesélni a bajukat. Hogy szegények, hogy ellopják a cigányok a terményüket.

– Biztos, hogy ők lopnak?
– Biztos – bólint komoran.
– Kádár idején boldogult az ország – mondja Ferenczi István a kétezer lelkes falu artézi kútjánál.

Nyári kalapja sem védi meg a hőségtől. Túl van már a nyolcvanon, mégis műanyag palackokkal kerekezett az ingyenvízhez. A kút még a Horthy-rendszerben épült, Ferenczi István négyéves lehetett, amikor fúrták. Szentistván modern település, van itt minden – gáz, csatorna, kövesút –, de a vezetékes víz állítólag túlságosan klóros. Meg drága.

– A kecském prüszkölve köpi ki – mondja Erzsi néni talpig otthonkában, szintén műanyag palackokkal felszerelkezve. – Magunkban is rendet kellene raknunk, akkor lesz itt változás – magyarázza az asszony. Választékosan beszél. Látszik, tanult ember. Kéri, hogy az igazi nevét, egykori foglalkozását le ne írjuk, nehogy szájára vegye a falu. Elég annyi, hogy ő is régen nyugdíjas már. – 1975-ben harminc-negyven ember összefogásából hetvenkét ház épült fel vagy újult meg. Ma egy se. Régen az orvosi rendelő fölé azt írták: a legfőbb érték az ember. Ma a kutya nagyobb érték – kesereg Erzsi néni.

Koncz József polgármestertől tudjuk, az ezer lakóházból kilencven eladó. Itt akár három-négymillióból is lehet venni egy száz négyzetméteres házat. A fiatalok elvándorolnak, nincs munka. A szomszédos Mezőkövesden épp most szűnik meg egy kétszáz embert foglalkoztató autóalkatrész-gyár.

Az agrármérnök polgármester Mezőkövesden vezeti a helyi Coop-központot. Volt már képviselő, alpolgármester is.

– Nincs más nekünk, csak a matyóságunk. Azt kellene kihasználnunk – magyarázza.

A vörösiszap-katasztrófa idején a falu felajánlotta az államnak: vegye meg az üresen álló házakat, költözzenek ide a károsultak. De nem lett az ötletből semmi.

Ferenczi bácsinak közben egy közmunkás teletölti a palackjait. Aztán saját, „Temető” feliratú műanyag kannájába ereszti a vizet. Az öreg csak mesél, mesél. Régen az állami gazdaságban volt kocsis, de dolgozott a tehenészetben is.

– Amikor a tizenhat fias kocámat lemázsálták, azonnal fizettek. Ma már nincs pénz. A fiam negyvenezret kap. Ez a rezsire sem elég. Mi segítünk neki. A nyugdíjunk még mindig több, mint a segély vagy a közmunka bére.

Tiltakoznak a rendőrőrs meg a Gamesz előtti lépcsőn a közmunkások: nincs pénz! Félmeztelenül ülik meg a biciklit. Dühös a nép.

– Azt mondták, hétfőn utalnak, de nem kaptunk semmit.

Nem messze hatvani cigányok tartanak kirakodóvásárt. Romániából, Józsefvárosból hozták ide a cipőket, ruhákat, fazekakat. Panaszkodnak ők is: nem vásárolnak az emberek, nem lehet megélni.

Bent, a hivatal udvarán a szociális referens tördeli a kezét:
– Most mondtam nekik, hogy a töredéknapokat a jövő héten fizetjük, és maguk újságírók már itt vannak? – ámul el a médiamunkások gyorsaságán, pedig csak véletlenül jártunk errefelé.

Az utcán dohognak tovább az emberek. Egyre többen verődnek össze. Már nem tudni, ki itt a közmunkás, és ki az, aki csak a csődületre kíváncsi:
– Mit adjak a három gyerekemnek enni? Szegények a cigányok.
– Ne mondd már, Sanyi! Mi, magyarok is azok vagyunk!
– Csak élődünk. Azt írja meg az úr: csoda, hogy még élődünk!