Civil embermentők

Az MSZP Jókai utcai székházának aulájában halmokban a ruhák, dobozokban plüssjátékok, kis cipők. Rekeszekben ásványvizek, üdítők. Önkéntesek pakolják, szortírozzák a holmikat. Kunhalmi Ágnes, az MSZP budapesti elnöke is segít nekik. Nemrég sajtótájékoztatón jelentette be: az eladásra váró, megüresedett székházukat megnyitják a menekülteket segítő civilszervezeteknek. Bárki hozhat ide adományokat, amelyeket aztán a civilek szétosztanak a Nyugati pályaudvarra érkezett menekültek közt.

Nem csak az MSZP szimpatizánsai adakoznak: gimnazistáktól nyugdíjasokig mindenki hoz, amit tud. Sok köztük a szegény: ők összekuporgatott forintjaikból szeretnének juttatni valamit azoknak, akik náluk is nehezebb helyzetben vannak. A Facebookon több, migránsokat támogató karitatív csoport alakult, de nincsenek raktáraik. Nekik nagyon jókor jött az MSZP felajánlása. A szocialisták a helyiséget adják ingyen, és nem szólnak bele a civilek munkájába. Nem jelennek meg köztük újságírókkal, kamerákkal, sőt inkább védik az önkéntesek inkognitóját. Kunhalmi bemutat egy fiatal nőnek, a civilek egyik szervezőjének. Nevezzük Annának: ő sem szeretne névvel, fotóval szerepelni.

– Nem az a lényeg, kik vagyunk. Különböző világnézetűek vannak köztünk. Egy dolog köt össze minket: emberi kötelességünk tenni a menekültekért.

Negyvenes nő érkezik, szatyrában kis bögrék, cumisüvegek. Neki nincs gyereke – mondja –, de vásárolt pár dolgot, amelyekre szükségük lehet a Szíriából, Afganisztánból, Irakból menekülő kisgyerekes családoknak.

– Természetes, hogy az ember segít – jegyzi meg, majd csodálkozva néz rám: – Mit kéne még magyaráznom ezen?
Anna állítja, a fővárosban már több száz önkéntesük van, és egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Vidéken is szervezkednek. Elegük van a kormány gyűlöletkampányából. Az emberség nem ideológiafüggő.

Egyébként az MSZP tagjai és aktivistái közül is sokan vannak a pályaudvarokon. Nem pártlogókkal mennek. A menekültek kisgyerekeit mosdatják, tisztába teszik. Anna szerint a Közel-Keletről vagy Afrikából érkezők között nincs különbség: mindannyian háborús menekültek.

– A fiúk testén repeszdarabok, kínzások nyomai. Többen azért kényszerültek elhagyni a hazájukat, mert nem akartak együttműködni az Iszlám Állammal vagy a tálibokkal. Megölték volna őket otthon. Sok család mindenét pénzzé tette, hogy a legerősebb fiúkat útnak indítsák. Ha találnak valahol befogadó, biztonságos helyet, a családtagok utánuk mehetnek. Akik több ezer kilométeres útra vállalkoznak, mind középosztálybeli emberek. Tanultak, beszélnek nyelveket, szakmájuk van. A legszegényebbek a háborús szülőföldön maradnak. Kevés az esélyük a túlélésre.

Kunhalmi Ágnes júliusban a vámosszabadi menekülttáborban járt. Mindent lefotózott, a képeket Facebook-oldalára is kitette. A 350 férőhelyes táborban 800 embert, felnőtteket, gyerekeket zsúfoltak össze. A folyosókon is feküdtek. Szemét mindenütt: négy-öt naponta szállítják el a kukákat. A tábor 800 lakójára egyetlen orvos jut. Ő mesélte el Kunhalminak: a menekültek között doktor is akadt, ő is segített a betegek kezelésében. Szívesen maradt volna tovább, csakhogy Magyarország egyetlen menekültet sem fogad be. Pedig nagy szükség volna a kitűnő afgán orvosra. A környékbeli magyar orvosok közül sokan Nyugatra mentek: nincs helyettük senki.

A migránsokat ellátó rendszer Budapesten is tragikusan túlterhelt, sokszor szó szerint az önkéntesekre marad az embermentés. Említi Anna, hogy nemrég a Nyugatihoz közel bukkantak rá egy afgán házaspárra: négy gyerekkel voltak, a legkisebb egy hónapos csecsemő. Az asszony nyolc hónapos terhes volt, amikor a háború miatt el kellett indulniuk. Gyalog keltek át az afgán hegyeken. Görögországban császárral szült a nő, pár nap múlva már megint indulniuk kellett. Németországba akartak eljutni, ottani rokonaikhoz. Megérkeztek Budapestre, s nem tudták, hogyan utazhatnának tovább. Kimerülten, a rekkenő hőségben félig kiszáradva feküdtek a földön, amikor a civil segítők rájuk találtak. A család most már Németországban van, onnan hívták fel Annát: köszönik, amit értük tettek.

A magyar önkéntesek közt orvosok, ápolók, védőnők is dolgoznak. A napi műszak után ingyen segítenek. És mások is megmozdultak. Azt mondja Anna, a Budapesten lévő gíroszosok, török éttermek annyi adag ételt küldenek nekik, amennyit csak kérnek.

Az emigránsokat, amint belépnek Magyarországra, regisztrálják a hatóságok. Többségüket Röszkén, Debrecenben, Szegeden. Innen vonatok indulnak velük a fővárosba. Anna szerint a Röszkéről jövők vannak a legrosszabb állapotban:

– Elfertőzött sebekkel, lerongyolódva, éhesen, szomjasan érkeznek a Nyugatiba és Keletibe. Ellátjuk a sebeiket, megetetjük, megitatjuk őket. A hatóságoktól magyar nyelvű papírokat kapnak arról, melyik menekülttáborban kell 24 órán belül jelentkezniük. Persze egy árva szót sem értenek a szövegből. Tolmácsokkal fordítunk nekik. Előfordult már, hogy 47 afgán férfival metróztam át a Nyugatiból a Déli pályaudvarra.

Ha az önkéntesek nem segítenének, már tömegkatasztrófa lenne Budapesten. Július közepén Kunhalmi Ágnes nyilvánosan felszólította Tarlós Istvánt: segítsen megoldani a fővárosi pályaudvarokon kialakult válsághelyzetet. Kérte a főpolgármestert: vegyék fel a kapcsolatot a civilekkel, hozzanak létre közös adománygyűjtő pontokat. A menekülteknek – különös tekintettel a nőkre és a gyerekekre – osszanak tisztasági csomagot. Nyissák meg a közterületi illemhelyeket. Kunhalmi a kérésekre választ sem kapott.

A 168 Óra is kereste a fővárosi önkormányzatot. Annyit üzenetek: Tarlós István nyaral.

A kormány semmit nem tesz azért, hogy emberibb körülményeket biztosítson a menekülteknek. Pedig – ahogy Kunhalmi Ágnes hangsúlyozza – a menekültellátás költségeit szinte teljes egészében az EU finanszírozza. Nem igaz, hogy a hazai szociális kiadásokból kellene elvonni ehhez forrásokat.

Csakhogy az Orbán-kormány 25 évvel a rendszerváltás után mégis inkább vasfüggönyt épít az adófizetők milliárdjaiból. Ám a politikai gyűlöletkampány nem túl eredményes: mozgósítja viszont az emberség, a szolidaritás gesztusait. Egyre többen hisznek abban: a jó végül mindig felülkerekedik.