Bolyongó korosztályok

– Miért a kamaszok, a tinédzserek, a fiatal felnőttek világa foglalkoztatja ennyire?

– Inkább az információs kor és a fogyasztói társadalom következményei foglalkoztatnak, mivel jelentős a hatásuk a fiatal, digitális generációk életére. Már látjuk: az internet térnyerésével sok minden átalakul. Változnak az érzelmi jelenségek és problémák, az emberek, a társadalmi tünetek, az élet egynémely szegmense. Fontos megérteni, milyenek az „online” fiatalok, kamaszok, hiszen ők veszik át a stafétát. Az „offline nemzedék”, azaz a szülők X generációja, a 45–55 közti korosztály meg a nagyszülők, a hatvan felettiek a családban és a munkahelyeken is érzik már a változást. Gyakran fogalmaznak úgy: elveszett valamilyen közös szókincs és megoldókulcs, amely régen működött. Az online tér felgyorsítja és olykor felszínessé teszi az érzelmeket, irreálissá az élet perspektíváit, ami azzal jár: a jövő – a maga realitásával – olykor kiábrándító a digitális generációknak. Ennek egyik magyarázata, amit már számos amerikai kutatás jelez: a 20–21. század fordulóján szülők és nagyszülők elfelejtettek átadni egy rendkívül lényeges üzenetet a következő nemzedékeknek, az Y és Z generációnak.

– Mégpedig?

– Azt, hogy egy jó élethez – melyet érzelmileg jól vezérelt pozitív önértékeléssel és elégséges önbizalommal jellemezhetünk – elég sok munka, erőfeszítés, kitartás kell.

– A szülők, nagyszülők generációjának erre nem jutott ideje? Vagy inkább az mélyíti a régi és az új nemzedékek közti kommunikációs szakadékot: a szülők nem mozognak otthonosan gyerekük online világában, így nem tudnak azonosulni problémáikkal, nem tudnak mit kezdeni velük?

– A rendszerváltás után az átlagos magyar szülőre két egzisztenciális út volt jellemző. Próbált megkapaszkodni, saját cége lett, esetleg belépett egy multihoz, napi tíz órát lehúzott. Egyik esetben sem volt otthon soha. Vagy a szülő nem tudott jól és gyorsan váltani, ezért kezdett lecsúszni. Gondoljunk csak bele: a mai Y generáció, a harminc körüliek – akik 1980 után születtek – milyen családot láttak maguk körül? Vagy nagyon sokat dolgozót. Vagy boldogtalant – a kiégés közelében.

– És ez lett a szülői minta számukra.

– Igen. Ebbe a környezetbe tör be az internet. A tinédzserek a világhálón lógnak, ettől persze még nem tűntek el a való világból. Törődni kellene velük. Csakhogy a szülők nevelési módszereikben, életvitelükben elérték azt a hajszolt üzemmódot, amelyben igen kevés figyelem jut mindenre, a gyerekre is. Kutatásokból tudható: az átlag magyar családban hét perc a napi kommunikáció. Ennyi figyelem még egy cserép virágnak is kevés, nemhogy egy gyereknek.

– Egyébként tudják a szülők, mit csinál a gyerekük az online térben? Kikkel barátkozik, milyen hálózatok tagja, milyen filmeket néz?

– Mintha nem tudnák igazán. Az Y generáció az első olyan nemzedék, amelynek az életvitele nagyban eltért a szüleiétől, a mai negyvenes-ötvenesekétől. Utóbbiak úgy nőttek föl, hogy az utcában volt egy telefonfülke, otthon meg azt hallották, az ember egyetlen munkahelyhez kötődik évtizedekig. Más kommunikációs és érzelmi szokások hatottak rájuk. Az Y generáció a fogyasztói társadalomban nőtt fel, s plusz életviteli térként megjelent az online felület a közösségi médiával és a folyamatos énmegmutatással. Már tíz évvel ezelőtt olvashattunk arról, hogy első- és másodéves egyetemisták arra a kérdésre, mit akarnak elérni, csak materiális dolgokat soroltak: ház, kocsi, utazás, telek. Még egy aranyhörcsögről sem tettek említést, nemhogy párkapcsolatról. Vagyis azt látták már akkor is: „Ha pénzed van, mindened van.” Pedig ez nem pont így van. Például nem biztos, hogy a pénzkeresés kapcsán választott szakma vagy foglalkozás egybeesik a fiatal valódi képességeivel.

– Ha nem esik egybe?

– Akkor a szürke hétköznapok túlélő üzemmódban futnak majd, s nem adnak jó érzéseket. Ehhez képest az online tér színes és gyors világa olyat nyújt, ami vigasztalóbb, mert azonnali érzelmi szükségletkielégítést jelent.

– De hát mindeközben az offline térben, vagyis az életben ma is keményen küzdenie kell egy harmincasnak.

– Pontosabban: keményebben kell küzdenie olykor, mint a szüleinek. Valós időben zajló munkaerő-piaci versenyben kell helytállnia, és a piac kemény feltételeket diktál. Komoly szaktudás mellett képesnek kell lennie arra, hogy ne adja fel. Az első Y generációsoknak sokszor már másodéves korukban rá kellett döbbenniük arra is: diplomájukat nem árazza a piac. A kétségbeesett szülőknek mindig mondom: ahhoz, hogy az Y és a Z generációt, a helyzetüket egyáltalán megértsük, le kell vennünk az X generációs szülői attitűdszemüveget. Mert a régi, poroszos tekintélytiszteletben és egyfajta érzelmi nyugalomban szocializálódott szülőknek nehéz megérteni, milyen érzés 18-19-22 évesen szembesülni azzal, hogy te nem kellesz. Hogy milyen elküldeni havonta 80–150 önéletrajzot, amelyre sokszor még válasz sem érkezik. Ez olyan sérülés egy fiatal személyiségnek, amelyre nincs felkészülve. Érthető, hogy a sorozatos nemek végső soron kiváltják a látszólag vállvonogatós attitűdöt, amely érzelmi védelmet nyújt, még ha csak pillanatnyit is.

– Tényleg nincs minta a mai fiatal felnőttek előtt, hogyan boldogulhatnának?

– Nincs. Komoly hányada ennek a korosztálynak – beleértve az idősebb Z-ket, tehát a 23-25 körülieket is – még mindig bolyong. Nem pontosan tudja, kicsoda ő, mit kéne csinálnia. Ez a párkapcsolatra ugyanúgy igaz, mint a munkára. Nehéz megtalálni az életben azt a vezérfonalat, amely mentén biztonsággal elindulnak. Ráadásul az online tér, a folyamatos közösségi médiajelenlét leszoktat mindenkit a szeparáció tűréséről. A digitális generációk soha nincsenek egyedül – hiszen ott a folyamatos posztok lehetősége –, miközben valójában a szeparáció lenne az a fontos képesség, amely lehetővé teszi, hogy az ember egyedül átgondolja saját életét. Ha nincs meg a gondolkodás önmagunkról, az önreflexió, akkor nehezebb megtalálni a saját célokat, a realitást. Így pedig egyre többen lesznek azok, akikre a „kívül hordott önértékelés” igaz. Ők azok, akik mindig megvárják mások véleményét, és annak alapján lépnek.

– Ezek szerint az Y generáció esélyei rosszabbak, mint a szüleiké, nagyszüleiké, hiszen jobban a talpukon kellene állniuk, mint ahogy állnak lélektani értelemben?

– Pontosan fogalmaz. Az Y generációs ember akkor tud sikeres és érzelmileg kiegyensúlyozott lenni, ha képes céljait reálisan a saját képességeihez igazítani. De a legfontosabb: legyen benne elszántság, és akarjon. Az Y generáció vágya a hedonizmus iránt éppen abból fakad: úgy érzi, úgysem érheti el a célokat, akkor meg miért gürizzen. Ráadásul amit maga körül lát, azt csak az önbecsülése növelésével viselheti el, ami mögött, ha nincs valós teljesítmény, csak nehezíti a realitás elfogadását.

– Ezért sem akarnak elmenni a harmincasok a „mamahotelból”: kényelmesebb és biztonságosabb otthon. Pedig számos dologban már kamaszként ragaszkodtak az önálló döntéshez.

– Az Y generáció körülnézett, és azt látta: ahol meg kéne vetnie a lábát, az nem olyan nagyon szimpatikus, és nem feltétlenül igazítható saját idealisztikus elvárásaihoz. Ilyenkor kivár, ez a kapunyitási pánik, amikor egymás után jönnek iskolák, ösztöndíjak. Mindezzel tényleg kitolódik a gyerekkor, még 32 évesen is otthon lehet ülni a mama szoknyáján.

– És azon tűnődni, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”...

– A másik a „próba-szerencse” életút: kicsit dolgozik ezt, kicsit azt, kicsit amazt. A tapasztalatszerzésben nekik a továbblépés jelenti az érdekességet egy farkastörvényekkel jellemzett világban. S amikor egy szülő elszörnyed, úristen, miképpen lehet így élni, pszichológusként azt tanácsolom: muszáj néha beszélgetni az akár otthon élő harmincévessel, s megérteni az ő világát, megtudni tőle, mitől is fél. A kommunikációs helyzet mindig újraindítható, ha a felek valóban szeretik egymást. Ilyenkor a szülőnek le kell mondania a tekintélypozícióról, arról a régi szemléletről: amit a szülő mond, az úgy van. Nagyon sokszor nem úgy van.