Az SZDSZ dicsősége és bukása
Az SZDSZ lejtmenetben van. A jobboldal már 1994-re prognosztizálta a vesztét. Bizonyos körök szemében a demokratikus ellenzék utódpártja mindig szálka volt. Ám a fő baj most az, hogy az évtizedes küzdelembe, egyhangúságba az SZDSZ fásult bele. Energiái kimerültek. Legszínesebb alakjait sorra elvesztette. Egy összeomló koalíció részeséből külső támogató lett. 1994-ben a liberálisok 1 millió 66 ezer voksot kaptak. Négy év múltán ez a szám harmadára olvadt. Kétszer épp megugrották a lécet. Csoda volna, ha újra sikerülne. Hogy jutottak idáig? Buják Attila kereste a választ.
1994 tavaszán száz vaku villogott, ötszáz riporter, megfigyelő nyüzsgött a Mérleg (a tagság ironikus szavával Méreg) utcai székház hetedik emeletén, amikor Pető elnök belépett, hogy kommentálja a fényes eredményt.
A lényeget – a koalíció kérdését – ügyesen megkerülte. A riporterenként ötpercesre szabott villáminterjúkban Kuncze miniszterelnök-jelölt komorabb, hallgatagabb volt. Néhány kérdésre nem is válaszolt. Őszintén megrendültnek látszott. Valóban nyerni akart.
„Már elment a fax – évődött néhány nappal később a győzelmi kongresszuson a fémkoronás Horn Gyula –, amely nehéz perceket okoz Pető Ivánnak.” Taps, kitörő nevetés, hurrá. Ők tudták...
Számos érv szólt a koalíció mellett, s ugyanannyi ellene.
Ellene szólt a parlamenti matematika. Egy 214 mandátumos óriáspárt ne vegyen kormányzati partnert a nyakába. Főként olyat, amellyel egy másik világban évekig kibékíthetetlen, gyötrelmes harcban állt. Mellette szólt, hogy az SZDSZ meggyőzően legitimálja a kormányt, annak szimbólumaként, hogy új világban élünk. A régi ellenség ma már „kormányzati partner”, közös érdekek motiválta szövetséges. Garancia a befektetőknek is a „restauráció” réme ellen. De hát miféle restaurációról van szó? Az MSZP akkor már évek óta a tőke s a szabad piac zászlóshajója, a rendszerváltás részese, bármit mondjanak erről.
„Ti lesztek majd a komcsik fegyőrei?” – kérdezte gunyorosan az alakuló ülés szünetében egy fideszes képviselő. Tény, hogy az SZDSZ alapítói egy ideje jobban idegenkedtek az elvaduló szélsőjobbtól, mint a folyamatosan formálódó, beilleszkedni vágyó szocialista párttól. Pedig mit is nyilatkozott Kis János az 1990-es, ernyedt választási záróbulin, Vitányi Iván kinyújtott kezét eltaszítva? „Az MSZP-nek üzenem: lesz elszámolnivalónk.”
Négy évvel később Magyar Bálint a zárt ajtók mögött tartott koalíciókötési kongresszuson másképp érvelt. „Amikor alkalmad van bizonyítani, mit tudsz, meghátrálnál? Inkább a cserepadon ülsz?” Ő aztán tényleg nem akart örök csere lenni. Pető Iván, az akkori elnök utólag másképp látja. „A népszerűségvesztés akkor is bekövetkezett volna, ha ellenzékben maradunk. A Fidesz durva populizmusát nem tudtuk volna meghaladni.” Azért a nevezetes, ’94-es Népszabadság-címlapfotón Pető mégis lámpalázasnak látszik. Ahogy a Sportcsarnokba lép, fölötte a „küzdőtér” felirat. De küzdelem nem volt.
Hogyan folytatódott az SZDSZ-történet? Megtudhatja a 168 Óra csütörtökön megjelenő számából.
