Az őszinteség a közszereplők erénye kell(ene) hogy legyen

A hivatalába lépő kommunikációs szakember nyilatkozatában azért akad még „őszinte” nyerseség. Igaz, már csak „kivágja a biztosítékot”, „frankón” mond nemet valamire, és jó szándékkal bár, de „gennyesedő” országról beszél. (Ez azért már más, mint a korábbi „lyukas fenék” és a „lepetéző” megfogalmazás.) Mint mondja: „Aki sokat hegedül, falsot foghat.” Így van! Éppen ezért javaslom: ne akarja – a kormány képviseletében – „felhangosítani” magát. Nem mindig annak van ugyanis igaza, aki harsányabb! Ebből persze nem következik, hogy csendben kell maradni. (Elég csak a mostani ellenzék retorikájának társadalmat „elgondolkoztató” megnyilvánulásaira utalni.) Nem demagóg, populista módon, hanem közérthető, az összefüggéseket magyarázó formában kell kommunikálni a döntések mögötti szándékot. Egy folyamatosan feszültség alatt levő társadalom várja bajaira a megoldást. Egy magát „védekező középpályásként” aposztrofáló szóvivő nem elégedhet meg a támadások „megszűrésével”. És főleg nem lehet naiv! A társadalom mai tagozódása konfliktusokkal terhelt, a most élő „csendes” nemzedékekben óriási feszültség szunnyad. Az emberi kapcsolatok az egyre intenzívebb kommunikációs lehetőségek ellenére sem teljesednek ki.

Az őszinteség a közszereplők erénye kell(ene) hogy legyen. A médiaüzenetek információs tartalmain „láthatatlan kezek” mindig „csavarnak” egyet. Bármennyire nem akarja is „felvenni a kesztyűt” az új szóvivő, ráhúzzák! Az asszertivitás mint kommunikációs készség „elegánsan hatékony” közeget feltételez. A „csillagok állása” ma nem azt mutatja, hogy egy kormányszóvivő „kivonulhat” a politikából. Ezt Szollár Domokos is érzi, és ellentmondásba is kerül önmagával, amikor empátiáról és racionalitásról gondolkodik hivatali teendőit illetően. A szakértői kormány válságkezelő stratégiája mögött mégiscsak párt(ok) áll(nak). Közvetve bár, de politikai kapcsolatairól, ismeretségi körének párthovatartozásáról beszél. Az új szóvivő érzi: „helyzet van”, innen szép „nyerni”. (Mármint az országot növekvő gazdasági pályára állítani.) A „hűvös kívülállásnak” pedig ellentmond az egyébként helyes megállapítása: „Megoldani azt, amiben az elmúlt tizenöt évben nem tudtunk előrelépni.”

Ha már a labdarúgóposztok szóba kerültek, Szollár Domokos eddig az edzőpályán „játszott”, most a centerpályán kell meccseit megvívnia. Az üzleti kommunikáció és a kormányszóvivőség között párhuzamot vonni azonban éles asszociációra vall.

(A közös bennük legfeljebb az „éneladás”.) Egy kormányzati kommunikációban szerepet vállaló személy esetében a privát szféra nyilvánossága nem szükségszerű velejárója az imázsteremtésnek. Az ilyenfajta megnyilvánulás – legyen bármily őszinte – kikezdheti az illető hitelességét, különösen jelezve: szülei nehezen tudták/tudják felnőtt fiuk elhatározását támogatni. (A családi kötelék gyökereinek tisztes vállalása az egyén magánügye.)

Nem tartom szerencsésnek, hogy Szollár Domokos szóvá teszi: egyéves „mandátum”, „sohasem vonzott ez az állás”, „egyetlen megoldandó feladat, aztán jöhet a következő”. Tartok tőle, sokakban „áldozati bárányként” tudatosulnak a szóvivő kijelentései: nem a karrierszempontok vezetik, a feladat vonzza. A szóvivő azt mondja: hivatása nem „szerep”. Lehet, hogy szerénysége mondatja vele, szerintem pedig kifejezetten főszerep! „Alakítására” egy egész ország figyel. Neki sem lehet közömbös: ha véget ér az „előadás,” füttykoncert vagy tapsorkán lesz-e a fizetsége.

Nagy Zoltán
médiakutató
Debrecen