Apa most meghalt – Családi tragédiák írják Levi és Bubu sorsát
„Kedves ismerősök, barátok! Bátyám, Miki váratlan halála nagyon megviselte a családunkat. A tennivalók sokasága nehezedett rám mint testvérre és egyben legközelebbi hozzátartozóra. Aki valamilyen módon segítségemre tud lenni bármiben is, az kérem, keressen telefonon vagy e-mailben. Köszönettel: Csendes Béla.” Ez az üzenet fogadott néhány napja a közösségi hálón. Megdöbbentem. Nem akartam elhinni, hogy újabb tragédia történt. Mi lett Mikivel, az épp súlyos traumából lábadozó kétgyerekes családapával?
Megállt a szíve. Megszakadt.
A felesége, Viki a barátnőm volt. Nagyjából egy éve vont be a betegséggel folytatott kemény küzdelmébe. Mellrák. Lehet, hogy már későn érkeztem, hogy jó helyre, jó kezekbe kerüljön. Nem tudni. Az elmúlt tíz évben közelről követtük egymás életét. Láttam, ahogy rendőrként dolgozó párjával, Mikivel együtt kitartóan küzdöttek a kapcsolatuk beteljesedéséért – egy babáért.
Viki korán elvesztette a szüleit, nagymamája nevelte, aki szintén korán elment. Talán emiatt volt neki mindennél fontosabb a család. Belevágtak a lombikprogramba, a fellegekben jártak, amikor a terhességi teszt két vonalat mutatott. Levi érkezésével minden a helyére került. Aztán nyolc hónappal később – épp Miki szüleinél voltak Szentgotthárdon – egy fürdetés közben a kicsi fiú rohamot kapott. Csecsemőláz, szólt az első diagnózis, majd genetikai vizsgálatok sora következett. Kiderült, hogy Levi nagyon beteg. Dravet-szindrómás. Ez az epilepsziának egy súlyos formája, amelynek következtében a gyermek életét nemcsak intenzív rohamok kísérik, de testi-szellemi fejlődése is messze elmarad a kortársaiétól. A betegség ténye nehéz próbatétel elé állította a házaspárt. Összekapaszkodtak, pedig nem volt könnyű elfogadniuk Levi gyógyíthatatlan betegségét, hiszen hiába szerették őt változatlanul, állandó félelemben éltek a fiú epilepsziája, ismétlődő rohamai miatt.
Viki alig pár hónappal Levi születése után – ezúttal természetes úton – ismét teherbe esett. Az első fiú születése után 14 hónappal megérkezett Boldizsár. Családi házba költöztek Pátyra, ott alakították ki a gyerekek számára legjobb életkörülményeket. Levivel például lovasterápiára jártak, mindent megadtak neki, hogy a lehető legjobban fejlődhessen, minél teljesebb életet élhessen.
Évek teltek el. Aztán egyszer Viki váratlanul rám írt. Épp egy mellrákkampányt szerveztem, jelezte, hogy őt is érdekli. Félve rákérdeztem: ugye nem? De igen. Hirtelen felgyorsultak az események. Többen is segítettük, eljutott a legjobb szakemberekhez. Hiába fordult már az első jel észlelésekor orvoshoz, kiderült, hogy így is az utolsó pillanatban került sor az operációra. A kórházi ágyánál állva láttam rajta a reményt, áradt belőle az élni akarás. Miki megtörtnek tűnt. Alig egy évvel a diagnózis után, nem sokkal a várva várt műtét után Viki csendben elaludt. Miki nem maradt sokáig egyedül, nem sokkal később új társra lelt. Talán azért ilyen gyorsan, hogy legyen, aki segíti őt a fiúk nevelésében. Talán egy kapaszkodóra vágyott, hogy érezze, van jövő. Igaz, hogy egy másik, de van. Új párja, Adél mellett fel tudott oldódni, vele megoszthatta minden fájdalmát, lelki terhét. Úgy tűnt, hogy rendeződik minden.
És akkor nemrég jött az újabb tragikus hír: Miki meghalt. Megállt a szíve. Megszakadt. Ahogy Adél mondja: Viki után vágyott. Nem bírt itt maradni.
– Apa most meghalt. Elment anyához – huppan az ölembe érkezésemkor Bubu (Boldizsár), aki ma már hatéves. Kimutat az ablakon, az ég felé. Még firkál egy kicsit a füzetembe, aztán megy a játékaihoz. Bátyja, Levi az ölembe fúrja a fejét, átkarolja a lábamat. Nem beszél, ő vélhetően így fejezi ki apa és anya hiányát. Béla, Miki öccse ül velem szemben, a nagyszülők (Miki és Béla szülei) a pulttal elválasztott konyhában főznek. Béla 33 éves. Tisztában van vele, hogy itt van a helye a gyerekek mellett. Mindent meg kell tennie azért, hogy a kicsik a megszokott környezetükben élhessenek tovább. Főleg Levi miatt. A nagyszülőket is felrendelte Szentgotthárdról, itt most minden családtagra szükség van.
– Én sem vagyok könnyű élethelyzetben – kezdi Csendes Béla. – Épp egy válás közepén járok, a közös babánk elvesztése okozta a törést a kapcsolatunkban. De az egy percig nem volt kérdés, hogy most semmi más nem számít, csak a két fiú. Egyébként nemrég váltottam munkahelyet, még Miki miatt, hogy a közelében legyek és segíthessek neki. Épp a halála napján kezdtem a biatorbágyi telephelyen. Aztán jött a hívás, hogy Miki összeesett. Egy órát küzdöttek az életéért. Aztán a kórházban. De hiába. Új élethelyzettel találtuk szemben magunkat. Most nem lehet teret engedni a fájdalomnak. Meg kell oldani. Én csak azt akartam, akarom, hogy ez a két fiú a lehető legteljesebb életet kaphassa. Az elmúlt napok arról szóltak, hogy feltérképezzük a terepet, Levi gyógyszerezését, felvegyük a kapcsolatot a szakemberekkel.
Béla higgadtan beszél. Anyukája a háttérben többször is zsebkendőért nyúl. Ő nem bírja így kezelni a dolgot. A kisebbik fia többször rászól, nem engedi, hogy úrrá legyenek édesanyján az érzelmek.
– Ismeretlen helyzetbe kerültünk – folytatja Béla. – Még a jogászok számára is új. Azt már Viki és Miki is megígértette velünk, hogy ha velük bármi történne, semmiképp ne adjuk Levit intézetbe. Amúgy a bátyám még azt sem tudta elfogadni, hogy Levit hetes óvodába vigyék. Annyira ragaszkodott az elsőszülött fiához is. Most viszont az is kérdés, ki lehet a fiúk gyámja. Egyelőre édesapánk tűnik erre a legalkalmasabbnak, neki van ugyanis biztos jövedelme. Nyugdíja. A házon hitel van, ez is egy megoldandó probléma. Az első számú örökös Levente, középsúlyos értelmi fogyatékos kisfiú. Nem beszél és teljes ellátást igényel. Az orvosok azt jósolják, hogy legfeljebb 14-16 éves koráig élhet. El sem tudtuk volna képzelni korábban, hogy ilyen feladatokkal kell majd szembenéznünk.
A nagymama, Katalin is beleszól néha a beszélgetésbe, miközben a konyhában tüsténkedik. Kezében szorongatja a zsebkendőjét, nem bírja ki sírás nélkül.
– Olyan jó gyerekek voltak. Miki is, Béla is. Mindenkinek ilyen fiúkat kívánok. Miki makacs volt ugyan, de mindig helyén volt a szíve. Sírni egyszer láttam életemben, nem sokkal az után, hogy Leviről kiderült a betegsége. Sétáltunk, és ő csak zokogott.
A nagyapa, Miklós próbálja nyugtatgatni a feleségét. Hiába. Nekik is búcsút kell venniük az eddigi életüktől. Mindketten Szentgotthárdon születtek, már a szüleik, nagyszüleik is ott éltek. Minden oda köti őket. Iskolástársak, egykori kollégák, barátok. De nincs más választásuk, Béla egyedül nem tudja megoldani a feladatokat, kellenek a nagyszülők. Ez fordítva is igaz: ők sincsenek sem fizikálisan, sem lelkileg olyan állapotban, hogy Béla segítsége nélkül elviselhetnék a fájdalmat.
– Nagyon jó testvérek voltunk, ő volt a példaképem – mondja Béla. – Mindazt, amit elértem, Mikinek köszönhetem. Mutatta az utat. A kitartást, az elhivatottságot és a szeretetet, ami minden helyzetben átjött, hiába volt zárkózott ember. Nagyon jó tanuló volt, bármi lehetett volna belőle, de apu rendőr volt, így nekünk is ez lett az utunk. Imádta a gyerekeit, amúgy sem lett volna kérdés, hogy segítek neki, így meg aztán pláne. Úgy csöppentem ebbe az egészbe, hogy azt sem tudtam, merre induljak. Csak azt, hogy a kicsik mellett a helyem. Az a baj, hogy ez még a családjogászok, gyámügyesek számára is egy szokatlan helyzet. Közösen keressük a gyerekek számára optimális megoldást. Nemrég, január végén volt Viki hagyatéki tárgyalása, erre most jön egy újabb fejezet. Hat hónapja van egy párom, neki is világosan elmagyaráztam az új helyzetet. Majd ő eldönti, vállal-e így tovább. Engem, ezzel a „csomaggal”. Megértem, ha ez másnak sokkoló.
Megérkezik Miki új párja is. A szomatopedagógus végzettségű Adél egy mozgáskorlátozottakat ellátó kollégiumot vezet. Amikor Mikit megismerte, úgy érezte, hogy nincsenek véletlenek. Számára nem volt kérdés, hogy a fiúkkal együtt vállalja a férfit.
– Az interneten ismerkedtünk meg, és természetesnek vettem, hogy az első találkozónkra a két kisfiúval érkezett – mondja Adél. – Hiszen ők így együtt alkottak egy családot. A legjobb ember volt, akit valaha ismertem. Nagyon-nagyon szerethető. Az első randinkon, a zebegényi játszótéren, Levi rohamot kapott, mi pedig tettük a dolgunkat a lehető legtermészetesebben. Miki megnyílt előttem. Minden emlékét, a Vikivel közöseket is megosztotta velem. Különösnek tűnhet, de Vikivel együtt voltak négyen, így kaptam meg őket.
Adél azt mondja, most is és a jövőben is kitart a Csendes család mellett. A család mellett, amely most összekapaszkodik. Sokan segítenek nekik. Viki barátai, Levi sorstársainak családjai, Miki munkatársai, civilszervezetek, magánszemélyek, szomszédok álltak azonnal a család mellé. Szükségük is van erre, a sok irányból érkező segítség olyan biztonságot adhat a tragédia után, hogy legalább a napi teendőket el tudják látni, elkezdhetik a jövő tervezését, hiszen most hat embernek kell sürgősen átrendeznie az életét. A legfontosabbnak azt érzik, hogy Bubu a körülményekhez képest a legkevesebb sérüléssel válhasson boldog és kiegyensúlyozott felnőtté. A nagyszülőknek – akik már elszoktak a kisgyermekes léttől – egy kisvárosi miliőből kell átszokniuk egy egészen más világba. Béla pedig még sosem volt szülő. Most muszáj megbarátkoznia a gondolattal.
