Alávetettek szanatóriuma

1950: már öt éve vége a háborúnak, de még nincs öt éve béke. Ahhoz még sok minden hiányzik.

Ordasgyepűn, az iskolaszanatóriumban farkastörvények uralkodnak. A szubalpin klíma sem segít az ide beutalt, feltáplálandó, többnyire tüdőbajos kis betegeken. Magányos hősünkről nehezen dönthető el, hogy valamiféle bakonyi, kis magyar Varázshegynek vagy holmi minigulágnak a rabja-e. A zárt modellekben sok a rokon vonás: nincs kapcsolat a külvilággal, családtalanul, testvértelenül, baráttalanul élnek itt a belévetettek, kétségbevonhatatlan parancsuralom alatt.

Kétféle tekintélyelvűség nyomasztja a gyerekeket, és nyomja, préseli egymást: a bolsevik és az egyházi. A főorvos személyi kultuszát az idelátogató szovjet vendégek támogatják, s jön néha Izé Elvtárs a Központból, ami akár ha ablakot nyithatna a nagyvilágra, de nem nyit, mert az érintettek, a fönnvalók közösen falaznak.

A másik, tekintélyalapú világ a nővéreké, akik nemrég még apácákként szolgáltak a szanatóriumban, majd maradtak a rendek feloszlatása után is, mert ellene mit sem tehettek, s leakasztani ennyi hivatásos ápolót e kis faluban hirtelen nem lehetett. A két tekintélyelvű tábor kompromisszumokat kötött egymással, miközben képviselőik kölcsönösen gyanakodtak a másikra.

A kulcsszereplő a főnővér, a köztes figura, aki ide is, oda is be van kötve; önjáró despota egyfelől, másrészt a főorvos alázatos ágyasa, a moslékértékesítők bűntársa, elsőrendű bűnbak, ha kell, s összkomfortos bandatag, ha lehet.

Ellenpontja ennek a besült világnak Nesztor Gyuri, demokratikusan izgága (főhősünk), aki szerint mindent meg kell vitatni, minden igazságtalanságot szóvá kell tenni. Ám ezt Ordasgyepűn nem viselik el. Így lesz e bakonyi „szanatórium” akkori, komorodó-szigorodó életünk metaforája.

(Nyerges András: A negyvenesek pavilonja. Kiadta a Noran Könyvesház.)