Akárhogy igyekszik, Orbán Viktor csak egy epizód Emmanuel Macron játszmájában

Szemben a magyar kormány és sajtója álláspontjával, a francia lapok világnézetüktől függetlenül nem is foglalkoztak azzal, hogy a Sargentini-jelentés állításai megfelelnek-e a valóságnak.

Orbán Viktor autokráciája, a demokratikus állam leépítése, a korrupció, a civil szervezetek megfélemlítése, az emberi jogokat semmibe vevő idegengyűlölet gyakorlata nem is képezte vita tárgyát.

A magyar miniszterelnököt és felépített rendszerét Franciaországban eddig is annak látták, ami, ebben semmiféle változás sem történt.

Franciaországban az „Orbán-ügy” talán még fokozottabb figyelmet kapott, mint máshol, hiszen a francia elnök, Emmanuel Macron és Orbán Viktor között a sajtón keresztüli üzengetés már hónapok óta tart. Macron már júniusban, elsősorban a magyar miniszterelnöknek címezve, kijelentette, hogy „Európa nem szupermarket, be kell tartani bizonyos alapvető értékeket”, sőt azt is egyértelműsítette, hogy ezen értékek érvényesüléséhez kötné az uniós pénzek egy részének kifizetését is. Ezt egyébként éppen cikkünk megjelenésekor, csütörtök este Salzburgban is megismételte az informális csúcs után, az uniós vezetők találkozóját követően azonban ennél többet is mondott.

Az adok-kapok ugyanakkor már augusztus végén új szintre lépett azzal, hogy a két fél és az újonnan érkezett olasz belügyminiszter, Matteo Salvini ismét kölcsönös szeretetéről biztosította egymást, legnagyobb ellenfelének titulálva a másikat.

Ahogy a politikában az ilyen nagy, látványos üzengetések esetében lenni szokott, az ellenségeskedés mindkét fél érdekében áll. Tájékozott olvasóink Orbán Viktor szempontjait jól ismerik: Soros, migránspárti összeesküvés, Macron személyében újabb ellenségkép, bár Angela Merkel viszatérni látszik a tablóra, Orbán „európai szintre emelése” és így tovább. Az utóbbival kapcsolatban a magyar miniszterelnök strasbourgi produkcióját látván talán most erősebb kételyeink lehetnek ugyan, de felvetődik, hogy vajon Orbánnak valóban megvannak-e egy ilyen szerep eljátszáshoz a megfelelő intellektuális, mentális és pszichikai képességei.

Macron az egészen radikális neoliberális gazdaság- és társadalompolitikájával éppen elveszíteni látszik a baloldali szavazóit, s így a hadüzenet Orbánnak, Salvininek és velük az európai szélsőjobboldalnak ennek a folyamatnak a megállítását célozza, de persze a francia elnök Orbánnal való szembenállásának őszinteségét aligha lehet kétségbe vonni.

Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq

De mindez egy nagy politikai manővernek a része is európai szinten. Nehezen lehet tagadni, hogy a szélsőjobboldalnak a „menekültkérdéssel” sikerült az, ami például a radikális baloldalnak a „neoliberális Európa” bírálatával sohasem, vagyis létre tudtak hozni egy valódi, európai szintű belpolitikai mezőt.

A mostani csetepaté már itt folyik. Macron már ezen a terepen játszik, ahol az Orbán-ügy egyébként hasznos epizód volt, de csak epizód.

A dolog paradoxona, hogy kétségtelenül két, egymással sok tekintetben gyökeresen szembenálló politikai kultúrát testesít meg Macron és Salvini vagy Orbán, a fő törésvonalnak tekintett menekültkérdésben azonban inkább csak stílusbéli a különbség. Macron – és vele a francia politikai gyakorlat ebben a kérdésben – igen távol áll Merkel vagy Jean-Claude Juncker álláspontjától. Fokozottabb határvédelmet sürget nemcsak az unió külső határain, hanem például nagyon is létezik újra francia-olasz határ. Igen mérsékelten lelkesedik a „kvótákért”, a gazdasági menekültek egyértelmű elválasztását irányozza elő a politikai menekültektől, és végső soron a kiutasításukat támogatja Európából.

Jellemző volt, hogy az „üzengetés” során Salvini és Orbán „menekültpártisággal” vádolta a francia elnököt, aki ezt a legkevésbé sem vállalta fel, hanem egyszerűen „gyűlöletkeltőknek” nevezte ellenfeleit. Azaz a különbség inkább stílusbéli, értve ez alatt a használt szavakat, de persze a menekültügyi gyakorlat „stílusát” is, minthogy fundamentális lenne. És mindez mutatja is, hogy a nagy szembeállás, ha nem is teljesen mesterséges, de mindenesetre alaposan eltúlzott. És persze politikai indítékok miatt eltúlzott.

Macron nagyjából azt akarja megvalósítani ebben az új politikai térben, az „európai belpolitikában”, amit Franciaországban sikerre vitt. A hagyományos politikai pártok „szétrobbantását”, új centrumerő létrehozását, melynek a kikiáltott fő ellensége a szélsőjobboldal, ahogy Macronnak Marine Le Pen volt a francia elnökválasztáson.

Erre szolgált az egész Európára Macron elképzelései szerint rákényszerített nagy törésvonal a „progresszívek” és a „populisták” között. Míg Franciaországban ezen politikai startégia útjában leginkább a mérsékelt baloldal állt, a Szocialista Párt, addig Európában ezen akadály neve Európai Néppárt. És itt találkozik egy pillanatra Orbán és Macron stratégiája. Orbán a szélsőjobb felé próbálja húzni a Néppártot, ehhez jó stratégia a „menekültkérdés” előtérbe helyezése, hiszen a CSU-tól az osztrák vagy a kelet-európai jobboldali pártokig ebben a Néppárt egy része közelebb áll Orbánhoz, mint Merkelhez. Macron éppen ellenkezőleg, ki akarja szakítani a Néppártból a „progresszív” pártokat, és a saját centrumszöveségéhez csatlakoztatni. Ehhez pedig kitűnő stratégia a kérdések kiélezése, most éppen Orbán Viktor politikája kapcsán.

Nem véletlen, hogy a legélesebben Macronnak a „populistákat” valósággal provokáló kijelentését a német CDU felől kritizálták, mint ahogy az sem, hogy a Néppárt egységét mindenáron megőrizni kívánó Manfred Weber szinte már könyörgött Orbánnak, hogy legalább egy kis kompromisszumkészségről tegyen tanúbizonyságot, hogy erre hivatkozva a Néppárt elutasíthassa a jelentést. A magyar miniszterelnök erre sem volt hajlandó. Így most az derült ki, hogy Orbán talán gyöngébb a Néppárton belül, mint képzelte, a CDU pedig egyértelműen üzent „a kereszténydemokrácia nagy megújítójának”, hogy a kereszténydemokrácia letéteményesei még mindig a nyugat-európai jobboldali pártok.

Egyébként maga a Macron-startégia is nehézségekkel néz szembe. A legfontosabb ezek közül éppen Angela Merkel. A francia elnök nem győzi hangsúlyozni, hogy természetesen Merkel a „progresszívek” oldalán áll. A kancellár ezzel szemben eleve nem ebben a törésvonalban gondolkodik, hanem a Néppártban, és rendületlenül támogatja Weber jelöltségét az Európai Bizottság elnöki posztjára.

Eddig Macronhoz csak az EP liberális frakciója látszik csatlakozni, ennek vezetőjét, Guy Verhofstadtot emlegetik a „Macron-lista” potenciális vezetőjeként, azaz jelöltjeként az EB élére. Ez azért igen távol áll a francia elnök ambíciójától.

A Le Monde a Sargentini-szavazás utáni vezércikkében azt ünnepelte, hogy „végre megfordult a szél” Európában, azaz az eddig az ütéseket inkább kapó és többé-kevésbé álló „progresszívek” offenzívába lendültek. Túl a politikai számításokon és manővereken, reménykedhetünk talán mi is valami ilyesmiben. Persze a fő problémát mindez nem oldja meg. Nem Orbán Viktor maga a gond Európában, hanem annak népszerűsége, amit képvisel. Nem is „az autokrácia és a kleptokrácia szintéziséről” van szó, ahogy egy francia politikai elemző minősítette Orbán rendszerét, hanem a vad idegengyűlöletről.

Ezt pedig aligha lehet parlamenti határozatokkal legyőzni.