A tiltakozás kora

– Első filmje kapcsán mesélte: valójában háttérbe húzódó karakter, a Boldog születésnapot! – részben osztályfőnöke, Simó Sándor hatására – mégis személyes hangvételű lett. Simó a későbbiekre is hasonló látásmódot javasolt tanítványainak. A Swing – más. Ráadásul tíz évig nem forgatott játékfilmet. Véletlenek összjátéka? Vagy a szakma helyzetéről is jelez valamit?

– A reklámszakmában dolgozva kicsit ellustultam. Nem ültem neki nagyfilmes forgatókönyvnek. Ám ahogy változott a honi filmes struktúra, kezdtem hasonlóan érezni magam, mint pályára lépve, harmincévesen. Belülről sürgetett valami: muszáj jelen lennem a nagyfilmes színtéren. És hát azért lettem rendező, hogy olyan filmeket készítsek, amelyek megérinthetik a közönséget. Ilyen a Swing. Nem társadalmi viszonyainkat elemző művészfilm. De erénye talán, hogy jól megírt szerepek vannak benne, amelyeket remek színészek alakítanak.

– Kulka Jánosra ön egy transzvesztita karaktert osztott. Álszent lenne nem említeni, hogy ez önmagában merész húzás.

– Lassan kezdek rájönni: nincs miért félni a színi bölényektől. Alaposan meg kell írni a szerepeket – lehetőséget hagyva az önálló színészgondolatokra is. Ezt értékelik. Kulka János felkérése előtt sokat tépelődtem, nem akartam, hogy rosszul süljön el a dolog. De amikor áttételesen hallott a filmről, jelezte, érdekelné a feladat. Már nem hezitáltam.

– Filmjének tartalmi vonatkozásai felidézik bennem a múltat, amikor még nyomokban sem létezett az Andrew Vajna-féle struktúra. 2003-ban a Simó-tanítványokból alakított Madzag Filmes Egyesület – amelynek ön is tagja volt – a finanszírozás akkori visszásságai kapcsán fogalmazott kiáltványt osztogatta a Káel Csaba rendezte Bánk bán bemutatóján. Azt írták: a finanszírozásról politikától független szakmai grémiumnak kellene döntenie. A Madzag tagjai még összejárnak?

– Ritkán.

– Pedig a mai valóság pontosan azt mutatja, ami ellen egykor tiltakoztak. A Swing viszont ellendít attól. Persze már csak műfaja miatt is okoz akár katartikusan megélhető érzeteket.

– Nem akarok semmit sem bagatellizálni. De a kialakult új helyzetben nem érzem magam árulónak. A Swingre már a Magyar Mozgókép Közalapítvány is megítélt némi támogatást. Amiről azt gondoltam: jogfolytonossággal átkerülhet az új rendszerbe. Vagyis egy kevésbé átpolitizált helyzetben kezdtem dolgozni, amikor még nem látszott ennyire tragikusan, hogy a kultúrában is igyekeznek érvényt szerezni az „erősebb kutya” szimpla elvrendszerének. Ám az is tény: történetesen a Magyar Nemzeti Filmalap finanszírozási döntései kilencven százalékban szakmailag védhetők.

– Mennyiben változott a forgatókönyv attól, hogy a Vajna-féle grémiumnak a forgatókönyv-fejlesztési bizottság révén is beleszólása van a történetbe?

– Nem szóltak bele direkten. De azért az sem könnyű helyzet, amikor azt mondják: ez vagy az nem igazán tetszik nekik, ám rám bízzák, nekem kell tudnom, mi legyen. És közben ők adják a pénzt. Ezzel együtt: nem kellett vállalhatatlan kompromisszumokat kötnöm.

– A Boldog születésnapot! kapcsán mérlegeltek kritikusok: a film fontos privát és társadalmi problémákat feszeget, de mélyebb analízist alighanem majd csak a második filmjétől kaphatunk. A Swing profizmusa igazolódik a kasszánál, az analízis várat magára.

– Lehet, hogy tíz évvel később születtem a kelleténél. Sem a mozit, sem a világot nem akarom megváltani. Szerethető történeteket szeretnék látni a moziban. Nem vonz az olyan helyzet, amikor az ember öt évig is dolgozik egy filmen, s mire a végére ér, kiderül: nem érdekli a tévéket, forgalmazókat. Ráadásul pillanatok alatt kikopik a mozik műsoráról. A Swingben is vannak a hitelességhez nélkülözhetetlen személyes elemek, de óvakodtam attól, hogy lilába fordítsák a történetet. A mai moziba járók nagyon hamar ítélnek lilának egy filmet még akkor is, ha valójában csak analitikus akar lenni. Első filmemnél zavart, hogy a kritikai siker ellenére a nézők többsége a létezéséről sem tudott. Nem esik rosszul, hogy most csináltam egy minőségi, professzionális filmet, amely széles rétegeket vonz. Értem persze a kritikát, amely hiányolja belőle az első filmem „szuperszemélyességét”. Ám szerintem a Swing szakmailag jóval tökéletesebb, mint az előző. Az életstratégiám szempontjából mindenképpen: a hivatását profi szinten gyakorló rendező szeretnék lenni.

– Említette egyszer, Bálint András anno dicséretként mondta: olyan lehet idővel, mint az amerikai kismesterek. Elég cél ez?

– Billy Wilder Legénylakása tipikusan a kismester mozija. Oscar-díjas. De keresem a magam helyét. A Swingről is tudom, mik voltak a hibái, és képes leszek korrigálni. Nyilván értem, ön mit feszeget. Nem tudok olyan filmet írni, amely az egész társadalmat megrendíti, megmozgatja. Talán nem vagyok elég okos ehhez. Miközben magam is örülnék az ilyen filmnek. De senki nem mer nekilátni.

– Az óvatosság általában jellemzi a korosztályát?

– Ahogyan az ön tízessel idősebb generációját is. Önök sem tesznek semmi olyat, ami megrendítené a rendszert.

– Egy részünk látványos magabiztossággal menetel a szakadék felé, puttonyában mindnyájunk jövőjével. A maradékunkat tekintve igaza lehet. Ám tíz évvel ifjabban még hihető volt: fontos, értelmes, a közjóra koncentráló történések generálói kerülhetnek ki közülünk.

– Én is pontosan érzékelem, mi az, ami nagyon nincs rendben. De nem látni, mi van annak ellenében. Én szívesen elmegyek a közös tiltakozósétára a panamavárosban, ha kell. Ám nem jó, ha másnap nem történik semmi. Biztos vagyok benne: ha lenne egy értelmes cél, amelyet valaki hitelesen megfogalmazna, mindnyájunkat fel lehetne tüzelni.

– A kulturális, össztársadalmi viszonyainkat jellemző káoszban önnek mi segít fogódzókat találni?

– A Simó-osztály olyan szocializációs közeg volt, amely további pályámon is támpontokat adhat. Ízlésbeli, egyéb kérdésekben is. Az is erősít: a reklámnak köszönhetően mindig volt olyan munkám, amely függetlenített az állami struktúrától. Tudtam: ha nagyon nem tetszik valami, van hová visszahúzódnom. Könnyebben marad így tiszta az ember feje.