A századik év

A választások évében a sajtó érdeklődése megnövekszik a politikai jelenségek iránt, aminthogy a közvélemény érdeklődése ugyancsak megnövekszik a sajtó tudósításai iránt. A politikusok aktivitása megsokszorozódik, választóikkal való interakcióik soha máskor nem tapasztalt intenzitásúak lesznek, az emberek beszélni kezdenek, és beszélnek, beszélnek, mondják a magukét. A politikai osztály felbolydul, a politika világa körül őgyelgők, a közvélemény-kutatók, a véleményformálók, a megmondóemberek, a beszélő fejek, a kampányszakértők, a médiaszemélyiségek, a színészek, a sportolók, a celebek, a senkik és a valakik egyaránt megnyilvánulnak. A feszültség fokozódik, terjed a kór és erjed következetesség, szilárdul a hit és elterül a reménytelenség. A hivatásos bölcsek megszakértik, megcsodálkozzák, kinyilvánítják, megvallják, megértetlenkedik és kikiabálják a maguk hovaállását, meggyőződését, ideológiáját és szimpátiáját, teleírják, telekürtölik a sajtó felületeit.

Csak a politikai elemzés némul el egy időre, elpihen a politikatudományi szemlélet, mint a téli álomra szenderült vadállat, mert egyszeriben nem érdekel senkit, és nem is kell, hogy érdekeljen, mit mondanak a máskor fontos üres szavak a semmiről. De – mint tudjuk – a hivatott politologizálás – mint ősszel a természet – „csak elalszik, nem hal meg, szeméből is látszik, hogy csak álmos ő, de nem beteg”. A választások után azonnal feléled majd, mint a főnix, és szárnyalni, körözni fog ismét diadalittasan, mint az országzászlók felett a turul.

Most csábít igazán a könyvtárak mélye, a szótlanság tüntetése, a rendes, szisztematikus tudományos vagy irodalmi munka, mert ilyenkor kell elvégezni az életfeladatok nagyobb részét. És mindig leginkább ilyenkor emlékezünk meg Szerb Antalról, aki ezt a tevékenységet a legjobban tudta és művelte, amíg tehette. Minden januárban fel kell elevenítenünk legnagyobb példaképünk áldozatát, de ezúttal előre is nézünk, mert már nem leszünk itt, amikor a következő hónapban, február tizedikén ünnepelni fogjuk – ha megérjük – Göncz Árpád születésének századik évfordulóját.

Figyelnünk kell, miként harcolnak majd senkiházi erkölcsi nímandok az örökségével. Elnézés nélkül, elkeseredetten nézünk majd az elhagyott Szerb Antal-i toronyból (amelyet láttattunk már e hasábokon), mert szomorúvá kell válnunk a gondolatlanságok özönében. Szörnyű lesz a centenárium, mert leromlott az ország, amely ünnepelni fog, és haramiák állnak az élén, mint az elmúlt száz évben sokszor. Nem érnek fel a nagysághoz, melyre kényszeredetten emlékezteti őket a naptár, nem értik a példát, mert sem intellektuálisan, sem morálisan nem méltók az ünnepelt nyomában járni. Szellemét a legkisebbek, a legkiszolgáltatottabbak őrzik majd leghívebben, akiknek nincs szavuk, és nem képviseli őket senki, amióta Göncz Árpád – immár huszonkét éve – nem ül az államfői székben, és – immár hét éve – más földi székben sem.

Amidőn a választások évének elején – a most már kiírt parlamenti választások előtt két és fél hónappal – egy pillantást vetünk az országra, és elhisszük, hogy a valóságot látjuk, elborzasztó állapotokat észlelünk. Egy minden ízében hazug rendszer tolvaj kormánya – most éppen a hatósági árak hazugságával – permanens átverésben, megtévesztésben és szegénységben tartja lenézett népét, miközben minden nemzetközi ügyben és konfliktusban mindig a rossz oldalra áll – e nemzet nevében. Mintha mindenkor a nemzeti érdeket vizsgálná, és annak polárisan az ellenkezőjét tenné.

Sok ilyen kormánya volt már ennek az országnak a kárhozatos múltban. De az a következetesség, amely e mai hatalom ördögi tevékenységét jellemzi, világviszonylatban is szinte egyedülálló. A magyar kormányzat tizenkét éve tartó tevékenységét legfeljebb diabolikus motívumokkal lehet magyarázni, az pedig nem a racionális politikai elemzés területe. Valósággal beleszédülünk, ha felismerjük, mit is éltünk itt mi meg az elmúlt száz év alatt, és hogyan élünk ma – legnagyobbjaink egykori erőfeszítései ellenére.

Ilyen körülmények között hajtjuk meg fejünket a harmadik köztársaság első elnökének emléke és életútpéldája előtt. Aggódva tekintünk a következő napok hivatalos és nem hivatalos megemlékezéseinek előrelátható ízléstelenségeire, noha nem a szellemet, hanem az örökségét féltjük. A politikai és erkölcsi példázatot nem fogja megremegtetni a szobor alá gyülekező Magyarország nyomorúságos méltatlansága.