A magyar titkosszolgálatok is tartanak a gigaadatbázistól, a magánszférában megy a gátlástalan információszerzés

Néhány évvel ezelőtt még csak az amerikai akciófilmekben láthattunk olyat, hogy térfigyelő rendszereken keresztül követnek valakit egy hatalmas irányítóközpontból, aki hiába próbálja álcázni magát helyszínről helyszínre, arcának jellegzetességeit mindenhol felismeri a kamera.

Ez a személyazonosság megállapítására alkalmas biometrikus rendszer ma már nem a nagyhatalmak titkosszolgálatainak privilégiuma, hanem hozzátartozik egy okostelefon szolgáltatásaihoz, amelyben maga a felhasználó arca a belépési kód.

A technológiát évek óta alkalmazzák a hatóságok Magyarországon, az okmányirodában már nemcsak az ujj-, hanem az arclenyomatunkat is megadjuk, de a főutakra telepített kamerarendszer sem csupán a rendszám és a nyilvántartásban hozzá rendelt színű és típusú autó felismerésére, a sebesség mérésére, hanem a benne ülők személyazonosságának a megállapítására is alkalmas – ha vita merülne fel azzal kapcsolatban, hogy ki vezette az adott járművet. Képes erre a térfigyelő rendszerek nagy része is, ha netán mégsem, akkor elég csupán egy alkalmazást lefuttatni a felvételen, máris beazonosíthatóvá válik a rajta látszó szem, arc, mosoly vagy fintor gazdája.

Részben ez a rendszer segítette azonosítani a 2016. szeptember 24-i, Teréz körúti pokolgépes merénylet elkövetőjét, akinek – bár profi módon igyekezett álcázni magát a helyszínre jutáskor – voltak olyan jellegzetességei, amelyek alapján korábbi, már jobban értékelhető felvételeket is kidobott a rendszer. A főváros, a nagyobb városok, valamint a főbb közlekedési útvonalak ugyanis szinte teljesen le vannak fedve, így visszakereshető, hol, mikor, merre jártunk. Erre csak ráerősít a telefonunk cellapozíciója, az autónk GPS-e, az e-mailjeink, az internetre való csatlakozásaink.

A világhálón hagyott digitális nyom volt egyébként a Teréz körúti robbantó lebukásának kulcsa is, mert a Központi Nyomozó Főügyészség informatikusai rátaláltak arra az e-mail-fiókra, amelyről a robbantáshoz szükséges távirányítót és vevőt megrendelte az elkövető. A fiókot azonban másra nem használták, ezért sokáig nem volt a nyomozók számára egyéb kiindulási lehetőség. Aztán egy idő után újra belépett a használója, és egy személyes apróságot rendelt rajta. Ezzel meg is pecsételődött a sorsa, mert a felhasználó gép így visszakövethetővé vált, a végső bizonyossághoz pedig már csak a DNS-azonosítás kellett – hiszen a robbanószeren találtak nyomokat –, amit az elkövető édesanyjának közúti megszondáztatásakor szereztek be a rendőrök, majd ezután csaptak le a robbantóra.

A térfigyelő kamerák felvételei, valamint digitális nyomaink kiértékelése, továbbá az egyre növekvő számú lehallgatások egyértelműen hatékonyabbá teszik a bűnügyi felderítést. Mivel egyre többször már csak ilyen típusú bizonyítékok állnak rendelkezésre, a hatóságok szeretnék tovább-bővíteni és egyszerűsíteni jogi lehetőségeiket ezen a téren. Így született meg az a belügyminisztériumi törvényjavaslat, miszerint minden felvétel – első körben a fővárosból, majd később a vidéki városokból – egy tárolóra kerüljön a könnyebb és gyorsabb kiértékelés érdekében. Ugyanis a kisebb térfigyelő kamerák gyakran csak 24–48 óráig őrzik meg a felvételeiket, emiatt pedig esetleg hiányozhat egy láncszem egy bűncselekmény elkövetőjének mozgásából, cselekvéséből. A törvényjavaslatot egy salátatörvényben nyújtották be az Országgyűlés elé. Ebben az áll, hogy a rendőrség, a közútkezelő, valamint a közterület-felügyelőségek által készített felvételek egy, a kormány által kijelölt központi tárhelyszolgáltatóhoz kerülnének.

Megkérdeztünk néhány olyan céget, amelyek nagyobb városok térfigyelő kameráit üzemeltetik, de egyetlen konkrét információval sem tudtak szolgálni a tervezetről, a belügyi tárca csupán szakmai információkat kért be tőlük,

amelyek az adatok mennyiségére, valamint az adatátvételi sebességekre vonatkoztak. Az egyik üzemeltető név nélkül annyit mondott a 168 Órának, hogy véleménye szerint ennek egyelőre nagyobb a füstje, mint a lángja, mert az egységesítés csak akkor valósítható meg, ha van hozzá elegendő pénz és szakember. Ez utóbbi számít nagyobb problémának, mert hiába látnak egyre jobban a kamerák, ha nincs a monitorok mögött elegendő ember, addig csak futunk az események után.

Egy volt titkosszolgálati informatikus szakember a fentiekkel kapcsolatban azt mondta, az is kérdés, hogy a technika egyre gyorsuló ütemű fejlődését utoléri-e a jog. Az elméleti cél az, hogy létrejöjjön egy olyan egységes – többek között a térfigyelő kamerák, a mobiltelefonos cellapozíciók, a GPS adatait összesítő – információbázis, amelyen keresztül bárki szinte egyidejűleg követhető lenne. El kell dön

teni, kinek lenne ehhez jogosultsága, illetve milyen ellenőrző mechanizmusok épülnének be a rendszerbe, hiszen ha ez hiányzik, akkor manipulálásra, politikai célokra is felhasználhatók lennének az anyagok, ráadásul a kezelője akár meg is semmisíthetné őket.

Megkérdeztük a Belügyminisztériumot, ki, hol és milyen költségvetésből működtetné ezt a tervezett központi tárhelyszolgáltatót, továbbá kinek lenne hozzáférési jogosultsága. A következő választ kaptuk: „Az ön által hivatkozott törvénymódosítási javaslatot az Országgyűlés tárgyalja. Amennyiben a javaslatot a T. Ház elfogadja, úgy végrehajtási rendelet jelöli majd ki a központi tárhely szolgáltatóját (ezzel értelemszerűen költségviselőjét és a tárhely helyszínét). A végrehajtási rendelet koncepciója szerint a tárhelyen tárolt felvételekhez jogszabályban meghatározott szervek célhoz kötötten férhetnének hozzá. A tárhelyszolgáltató a tároláson kívül más adatkezelési műveletet (gyűjtés, felvétel, rögzítés, rendszerezés, megváltoztatás, felhasználás, lekérdezés, továbbítás, nyilvánosságra hozatal, összehangolás vagy összekapcsolás, zárolás, törlés és megsemmisítés stb.) a feltöltött felvételekkel nem végezhetne, azok tartalmát nem ismerhetné meg.”

Egy belső informátorunk szerint ettől a tervezett túlhatalomtól a kormányon belül is tartanak, és mivel mindenki – a Nemzeti Nyomozó Iroda, az Alkotmányvédelmi Hivatal, az Információs Hivatal, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, a TEK – a saját információs függetlenségéért lobbizik, emiatt halasztódik és ilyen formában talán nem is fog megvalósulni az információmegosztás és -kezelés teljes egysége. Segítőnk hozzátette: naiv elképzelés, hogy Pintér Sándor beleláthasson Kövér László lapjaiba vagy a TEK lényegében kontroll nélküli játszmáiba, vagy abba, merre kutakodik a katonai hírszerzés. Példaként megjegyezte:

Gruevszki országba való bejuttatásáról előre kellett tudnia a nemzetbiztonságnak vagy a katonai hírszerzésnek, ellenkező esetben a határon kiborult volna a bili.

– Nem szeretnék most szolgálatvezető lenni – mondta egy egykori magas beosztású titkosszolgálati szakember a 168 Órának –, mert annyi a buktató. Sőt, ha lehetőségem lett volna arra, hogy az információs bázisokon belül átjárhassak, azt sem tettem volna meg, mert tudom, egy ilyen rendszerrel vissza lehet élni.

Arra a kérdésünkre, hogy a nálunk nagyobb és gazdagabb nyugati országokban a hatékony felderítés érdekében működő egységes adatbázisok használatában milyen fékek és ellensúlyok működnek, azt válaszolta: az adatbázis csupán egy határig egységes, mert például a CIA és az FBI két külön állam az államban, nem közösködnek mindenben, de ennél fontosabb, hogy ezekben az országokban nem pártkatonák, hanem szakemberek ülnek a kulcspozíciókban, akik lelkiismereti kérdést csinálnának abból, ha törvénytelenségre próbálnák rávenni őket. Nem beszélve arról: ha arrafelé politikai presszió érne valakit, akkor a rendszer nem a politikust, hanem a szakembert védené meg.

Egy ma már magánnyomozóként dolgozó egykori szolgálati tiszt azt fejtegette lapunknak, hogy amikor a titkosszolgálati eszközök használatát kibővítették az új büntetőeljárási törvényben egy úgynevezett előkészítési szakasszal (július 1-jétől már gyanú nélkül is meg lehet valakit figyelni), akkor sokan rendőrállamot kiáltottak, pedig ehhez most is, mint korábban, bírói engedély és ügyészi közreműködés szükséges, miközben az ellen senki sem ágál, hogy a magánszférában szinte mindenki lehallgat mindenkit. Elmondta: a magánnyomozó cégek megbízásai elsősorban a családon belüli, magánélettel kapcsolatos megfigyelésekből és lehallgatásokból állnak, a második helyen a munkahelyi – főnök-beosztott típusú – lehallgatások állnak, és csak ezután jön a gazdasági konkurencia megfigyeltetése, valamint az ipari kémkedés. Hozzátette, arról egyáltalán nincs adatunk, akik ezt önállóan, az interneten olcsón, saját maguk által beszerzett eszközökkel teszik a közvetlen környezetükben, valamilyen önös érdekből, vagy csak épp az időt elütve.