A kortesek képzelőereje – Rossz kérdésre nincs jó válasz?
Üzenjünk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék! – ezzel a talányos felirattal jelentek meg az első, májusi plakátok az utak mellett. Aztán jött a többi, terrorizmussal, milliók beözönlésével riogató megszámlálhatatlan kormányzati falragasz, lámpaoszlopok „vállfáin” lógó kortespapír. Felhorgadt az ellenzék: miért kampányol a kormány? Ám a hatalom szószólói tágra nyílt, csodálkozó szemekkel utasították vissza a vádakat: ők csak tájékoztatnak, ezt meg szabadon tehetik, hiszen – mint mondták – még ki sem tűzték a referendum időpontját. És valóban, el sem dördült a rajtpisztoly, ők már lefutottak néhány kört a versenypályán. Már januárban is ezt tették, akkor tévészpotokban hívták fel a figyelmet a növekvő terrorveszélyre, a bejátszásokban Orbán Viktor azt harsogta: „semmiféle ideológia vagy gazdasági érdek miatt nem tehetjük ki veszélynek az európai polgárokat”.
A permanens fideszes hadjárat miatt az ellenzék hol nagy nyilvánosság előtt elkövetett uszítás miatt tett feljelentést, hol korai korteskedésre panaszkodott. Hiába. Májusban a Liberálisok jelezték a Nemzeti Választási Bizottságnak (NVB), hogy szabálytalanság történt, a jogszabályok szerint népszavazás napját megelőzően ötven nappal lehet csak kampányolni. Ám az NVB kétszer is érdemi tárgyalás nélkül utasította el a panasz vizsgálatát. Kósa Lajos fideszes frakcióvezető az ATV-ben „csodálkozott”: miért kampányolna a kormány? „A hirdetések és az óriásplakátok a kormány politikai állásfoglalásai, és politikai állásfoglalásokat bármikor bárki tehet” – mondta.
Fotó: Sopronyi Gyula
Nem csak a korai kezdés miatt volt előnyben a kormányoldal. Egy nyár végi ellenzéki becslés szerint addigra mintegy 3,9 milliárd forintot költött a kabinet népszavazási korteskedésre, miközben – hívták fel rá a figyelmet – az egész referendum költségvetése mindössze ötmilliárd forint volt. Persze ez sem bántotta az NVB-tagok többségének a szemét, ezt az egyenlőtlenség elleni panaszt is elutasították. Szeptemberben aztán kiderült, rossz volt a becslés, minden képzeletet felülmúlt a kormányzati pénzköltés. Harangozó Tamás szocialista képviselő ugyanis kikérte a kampányra vonatkozó adatokat, ezek szerint a kormány idén 11,3 milliárd forintot fordított erre a célra: ez majdnem négyszer több, mint amennyit 2014-ben a Fidesz országgyűlési választási kampányára költött. Ehhez még hozzájön a népszavazás lebonyolításának ötmilliárdos költsége.
És csak augusztusban indult el a hivatalos kampány! A kormányzat emblematikussá vált kék plakátjain szereplő Tudta?-kérdéssort a mémgyártók, az online népművészek rögtön kifigurázták, százszámra terjedtek a poénos plakátok a Facebookon. Divat lett születésnapra is a plakát másolatával gratulálni, sőt a rendszert, Orbánt, a kormányt is e formában kifigurázni.
Beszállt a kampányba a Kétfarkú Kutya Párt is, és ironikus plakátjaival árasztotta el az országot: „Tudta? A víz a fulladásos halál egyik leggyakoribb oka.” „Tudta? Egy átlagos magyar több ufót lát, mint menekültet.”
A hivatásos ellenzék azonban nem volt egységes, különböző stratégiákkal próbálta támadni a népszavazást. Az MSZP, a DK, az Együtt és a PM is jelezte, távolmaradásra fogja buzdítani a választókat. A Liberálisok azt állították, ők az igen melletti ikszelésért korteskednek majd, az LMP pedig a szimpatizánsaira bízta a döntést. Hogy az ellenzéki zavar még nagyobb legyen, a kezdet kezdetén kifundált taktikába bele-belerondított egy-két zavaró nyilatkozat.
A szocialisták először kisebb szemantikai elemzésbe kezdtek arról, hogy a bojkott szót rossznak tartják, hiszen a népszavazás szent dolog, ezért a távolmaradás kifejezés tetszik nekik, ha a referendummal kapcsolatos taktikájuk kerül szóba. Kovács László volt pártelnök, ex uniós biztos pedig azt mondta, ő pártjával ellentétben az érvénytelen szavazat mellett teszi le a voksát. Kisebb fejtörést okozott a szocialista szimpatizánsoknak az is, hogy a párt kampánynyitóján bemutattak egy hatalmas Igen meg egy Nem feliratú plakátot, csak az apró betűs részből derült ki, hogy az MSZP távolmaradásra buzdít. Ráadásul Molnár Gyula MSZP-elnök a Hír TV kérdésére azt mondta, „ha ez a kérdés majd bármikor fel fog vetődni, akkor mi is készen állunk, hogy támogassuk a kormányt a kötelező kvóták elleni harcában”. Ezek után az átlag szavazó igencsak értetlenül nézhetett maga elé: vajon mi lehet a szocialisták valódi álláspontja a népszavazás ügyében?
A kormánypártok dörzsölhették a markukat az ellenzék látványos megosztottsága miatt, hiszen az LMP jelezte, szavazóik egy része a kormányéval megegyező voksot adhat majd le, a Liberálisok pedig plakátjaikon nem a kormány, hanem az ellenzék kampányüzenetét opponálták: „Ha otthon marad, Orbán a nyakunkon marad!”
A kormányfő a korteskedés finisében nagyobb sebességre kapcsolt, és igyekezett éket verni az ellenzéki pártok és szimpatizánsaik közé: szerinte ha a népszavazáson az ország visszautasítja a migránsok betelepítését, a balos városok titokban lepaktálnak Brüsszellel, és Budapest egyes kerületeiben, Zuglóban, Szegeden és Salgótarjánban osztják szét a menekülteket. Erre valamennyi érintett város vérmérséklete szerint reagált, igaztalannak tartva a felvetést.
Közben a fideszes kortesek egyre vadabb kijelentésekre ragadtatták magukat: a Kövér László házelnök oldalán kampányoló jászberényi polgármester például azt mondta, kevesebb lehet a romák segélye, ha jönnek a migránsok. Ezt Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter is megerősítette: „Ha 100 egységnyi segélyt 150 egységre kell elosztani, akkor értelemszerűen csökkenni fog a segély összege.”
Fotó: Sopronyi Gyula
A jászberényi fórumon Kövér a migránsok integrációra képtelenségét azzal próbálta igazolni, hogy Mesut Özillel példálózott. A török származású, ám Németországban született válogatott focista – Kövér szerint – a meccsek elején „tüntetőleg összeharapja az ajkát, hogy ne kelljen énekelni a német himnuszt”. A német labdarúgó-szövetség a 168 Órának így reagált: „A német labdarúgó-válogatott kiváló példája annak, miként lehet sikeres az integráció. A játékosok azonosulnak Németországgal és értékeivel, és a pályán mindent beleadnak az országért. (…) A himnusz éneklése önmagában nem fokmérője annak, hogy valaki milyen közel érzi magához a hazáját és milyen erősen azonosul vele.”
És ennyi nem volt elég – ahogy az ellenzéki politikusok fogalmaztak –, még fokozódott az őrület.
Két csepeli fideszes képviselő a következő mondatot tartalmazó szöveget nyújtotta be a képviselő-testület népszavazási felhívásához: „Csepelen 1475 önkormányzati lakás van: uniós kvóta alapján ezek lakóit is az utcára tehetik, helyükre pedig illegális határátlépőket költöztethetnek.” Két budapesti ügyvéd ezt nem hagyta annyiban: rémhírterjesztés miatt feljelentette őket az ügyészségen.
És a kampány végére jöttek a háborús víziók: Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő egy fideszes fórumon a migránsügy megoldását összefüggésbe hozta a tűzparanccsal. Bayer Zsolt fideszes publicista pedig egy fórumon azt kérdezte, mit teszünk, ha kétmilliárd ember indul el Európa felé. Kérdéssel válaszolt: „Kivonulunk a tengerpartra, és addig húzzuk a ravaszt, amíg van golyó?” Erre rímelve Orbán is előhozakodott egy apokaliptikus vízióval: a válság megoldásaként egy „gigantikus líbiai menekülttábort” vizionált. Jelezve: a kampányban a képzelőerőnek nincsen határa.
Ki szavaz a végén?
Sokkal többen politizálnak, mint ahányan elmennek szavazni, és sokkal többen mennek el szavazni, mint ahányan aktívan részt vesznek a politikában – így hangzik a politológia tudományának hajnalán megfogalmazott ökölszabály. Ma már azt is világosan látjuk, hogy nemcsak ez az állítás érvényes, de az is: sokkal többen mondják, hogy részt vesznek majd egy választáson vagy népszavazáson, mint ahányan valójában elmennek. A Závecz Research idén júliusban és augusztus végén azt mérte, hogy a választásra jogosultak 53 százaléka szavaz október 2-án, a Publicus Intézet szeptemberi adatai 54 százalékos részvételt mutatnak. Ám a magyarországi országos népszavazások közül hatból mindössze kétszer – a „négyigenes” népszavazáson, 1989 novemberében és a 2008-as vizitdíjas népszavazáson – haladta meg a részvétel az 50 százalékot. Azaz a választásra jogosultak több mint fele nem ment el voksolni, amikor a NATO-csatlakozásról, az uniós tagságról vagy éppen a határon túli magyarok kedvezményes állampolgárságának megadásáról volt szó. Miért nem döntünk az életünket közvetlenül befolyásoló, nagy horderejű kérdésekről? Mivel magyarázható ez: apátiával, unalommal, kiábrándultsággal, a politikai részvétel tapasztalatának múltnélküliségével?James Bryce, akinek a britek az oktatásügyi minisztériumuk megszervezését köszönhetik, 1907-től nagykövetként képviselte az Egyesült Királyságot Amerikában. Ő már 1921-ben arról írt, hogy a társadalomnak csak igen kis csoportja követi kitartó figyelemmel a politikát, miközben a széles tömegek számára indifferens, mi történik.
Végső soron az, hogy ki megy el voksolni, attól függ, hogy az idő és erőfeszítés költségtengelyén aznap épp hová helyezi a választópolgár a szavazást – ezt már Lester Milbrath mondta a hatvanas években. Magyarul: a választójoggal élni egyrészt lehetőség, másrészt költség: időbe, pénzbe, energiába kerül (az odajutás miatt), nem is beszélve a kognitív erőfeszítésről, magáról a döntésről.
Egy 2016-os, a Yale-en a mai napig folyó kutatás ugyanakkor arra keresi a választ, hogy miért nő a részvételi hajlandóság akkor, ha a részvétel költsége emelkedik. Azt figyelték meg ugyanis, hogy ha a politikai elit megpróbálja eltántorítani a polgárokat a szavazástól, ha emelik a szavazás költségét (nehezítik a voksolást), azzal felingerelik a választókat, akiket így sokkal könnyebb mobilizálni. Hiszen nemcsak a voksolásnak, de a távolmaradásnak is van költsége. A távolmaradás a választópolgárban belső disszonanciát, morális szorongást, lelkiismeret-furdalást szülhet, kiváltképp, ha érdekli a szavazás kimenetele. Hogyan konvertálható az állampolgári kötelességtudat szavazattá? A kutatók szerint a legerősebb érzelmek felhasználásával: félelmet és dühöt keltve a potenciális szavazókban.
Aytac és Stokes tanulmányukban a 2016-os amerikai elnökválasztás előkampányára hivatkoznak: a kampány durván a muszlim és mexikói bevándorlók ellen irányult. Ezzel a politika elérte, hogy a korábban választásra nem regisztrált muszlimok igenis élni akarjanak választójogukkal. Hogy miért? Az ellenséges nyelvezet és üzenet félelmet ébresztett bennük, ezért sokkal fontosabbnak tűnt a szavazatuk, mint korábban.
Bár a voksolás költségekkel jár, otthon maradni pszichésen, morálisan és szociálisan szintén „költséges” dolog. Ezért tagadhatatlan az érzelmek szerepe egy ilyen döntésben – és perdöntő a környezeté. A választót nemcsak az befolyásolja a döntésében, hogy mennyire érinti, mennyire kavarja föl az adott téma vagy politikai kampány, hanem az is, hogy közvetlen környezete miképp viszonyul ehhez. „A voksolás az önmagunkról alkotott képünk fontos része is” – egy 2011-es stanfordi–harvardi tanulmány szerint. Mert: „Én az vagyok, aki szavaz.” Ez a kijelentés identitásformáló erejű, pozitív irányba befolyásolja az önképet – az Amerikai Egyesült Államokban. Arról, hogy hazánkban ezzel a kijelentéssel mennyien értenének egyet, egyelőre nem szólnak a kutatók.
Braun Anna
