A jobboldali radikalizmus és a melegjogok

A szélsőséges vagy radikális jobboldalinak nevezett eszmék és politikai szereplők vizsgálatára egyre nagyobb közfigyelem irányul szerte Európában. Ennek keretében fontos az ebbe körbe sorolható politikai irányzatok sokszínűségének, belső megosztottságának feltárása. A különbségek és a hasonlóságok sok vonatkozásban földrajzilag is jól leírhatók. Ezt a megközelítést alapul véve a Political Capital a következő hónapokban szélsőjobboldali ideológiák nyugati és keleti változatainak markáns eltéréseit mutatja be, különös tekintettel a társadalmi környezetre, valamint azokra az ügyekre, témákra, amelyekre politikát építve a szélsőjobboldal képes megszervezni önmagát. Első elemzésükben a szélsőjobboldal melegjogi törekvésekhez való viszonyát elemzik, főként a még uniós csatlakozás előtt álló balkáni országokat vizsgálva.

Kelet-Nyugat törésvonal

Az Anders Behring Breivik által elkövetett norvégiai tömeggyilkosság fordulópontnak tűnik a szélsőjobboldali eszmék megítélését illetően. A merénylet óta egyre erőteljesebb az európai nyilvánosságban az a vélekedés, hogy a nyugati világ döntéshozói az utóbbi tíz évben túlságosan is az iszlám radikalizmusra fókuszáltak, míg a szélsőséges jobboldali világnézet terjedéséből fakadó veszélyre nem figyeltek. Ezt vélhetően megalapozta az észak- és nyugat-európai radikális jobboldal viszonylagos pacifikálódása is, amelynek eredményeként az ilyen eszméket valló pártok besimultak a demokratikus jogállamok politikai rendszerébe. Ehhez képest a dél-európai részben, a kelet-európai szélsőjobb pedig teljesen eltérő képet mutat.

Röviden és leegyszerűsítve: a nyugat- és kelet-európai szélsőjobboldal ideológiája egymásnak szinte inverze. A nyugati és a keleti változatokra is jellemző a neopopulizmus, hogy a társadalmat leginkább megosztó problémákra adnak népszerű, végletekig leegyszerűsítő és provokatív válaszokat. A keleti radikális jobboldali mozgalmakazonban gyakran „neofasiszták” is abban az értelemben, hogy önmeghatározásukban, szimbólumaikban visszanyúlnak az országuk két világháború közötti totalitárius rezsimjének politikai örökségéhez – amitől a politikai támogatottsággal rendelkező nyugati szervezetek szinte mind elhatárolódnak A nyugat-európai szélsőjobboldaliság muszlimellenes, viszont nem antiszemita, ellenben a keletivel, amely többnyire erősen zsidóellenes és gyakran muszlimbarát (mint például a magyar Jobbik is). Az államhoz és gazdasághoz való viszonyban a nyugati változatok leggyakrabban neoliberálisak, a kelet-európaiak viszont az erős állami szerepvállalás hívei.

A kisebbségekhez való hozzáállásukban is alapvető eltérések figyelhetők meg. A nyugatiak kirekesztő politikája sokszor a „toleránsok intoleranciájaként” (Cas Mudde) írható le, vagyis a liberális értékrendet el nem fogadó, például a nők vagy a melegek jogait sértő bevándorló csoportokkal szemben ellenségesek. (Gondoljunk például a korábban a vállaltan homoszexuális, Pim Fortuyn által vezetett hollandiai mozgalomra, majd Geert Wilders Szabadság Pártjára, amely muszlimellenességét többek között egyes muszlim csoportok homoszexualitással szembeni intoleranciájával indokolja, vagy a norvég Haladás Pártra, amely már a kilencvenes években elfogadta a homoszexuálisok együttélését).

Ezzel szemben a keletiek alapvetően intoleránsak a kisebbségekkel szemben, ennek egyik jellemző példája a szexuális kisebbségek elutasítása. Kelet-Európában több középpárt is elutasító, vagy éppen ambivalens ebben az ügyben. Ez nyilvánvalóan nem független a társadalmi környezettől, a közvélemény ezekben az országokban ugyanis alapvetően elutasító a melegekkel szemben, ami nyilvános megjelenésük és jogaik közügyként való kezelésének elutasításában, így például a melegfelvonulásokat érő gyakori atrocitásokban is megmutatkozik. Térségünkben ezek a rendezvények a radikálisok célpontjának számító botrányos, gyakran fizikai erőszakkal fenyegetett eseményeknek számítanak. Ennek kapcsán tavalyi elemzésünkben a kelet-közép-európai országokra fókuszáltunk, míg az alábbiakban főként a délkelet-európai országokról lesz szó.

Társadalmi attitűdök Délkelet-Európa országaiban

Bár az egyes országok között jelentős különbségek mutatkoznak, összességében elmondható, hogy egyetlen balkáni állam közvéleménye sem tekinthető kifejezetten toleránsnak, és nem is beszélhetünk az elmúlt két évtizedben látványos fejlődésről ezen a téren.

A volt jugoszláv tagköztársaságok homoszexuálisokkal szembeni előítéleteit a World Values Survey (WVS) és a Gallup Balkan Monitor adatai alapján vethetjük össze. A WVS adatai szerint a „mit szólna, ha a szomszédba homoszexuális költözne?” kérdésre adott válaszokból jól látszik, hogy a szlovének és horvátok a régión belül a legtoleránsabb országokat képviselik, míg előítéletesség terén éllovasnak Szerbia, Albánia, Moldova és Montenegro számítanak. A balkáni régió átlagát nézve, jellemzően az emberek kb. 60%-nak nem tetszene, ha homoszexuális költözne a szomszédjába – ezek az adatok azonban nem maradnak el egyes közép-kelet-európai országok (például Magyarország) adataitól.

A Gallup Balkan Monitor adatai hasonló képet mutatnak. Eszerint legintoleránsabb országok Szerbia és Bosznia-Hercegovina. A homoszexuálisokkal szemben legelfogadóbb ország Horvátország (Szlovénia nincs benne a kutatásban), Albánia és Montenegro pedig inkább a középmezőnyben található.

Az egyes kérdéseket alaposabban szemügyre véve, a balkáni országokban a legszigorúbban a homoszexualitás kinyilvánításával szemben ellenkeztek a válaszadók (48,9-82,5%), utána általában a homoszexuális kapcsolatokat ítélték el (50,3-75,1%), majd a (pl. tanári) közfeladatok melegek általi vállalásának lehetőségét utasították el (40,9-71,1%) – a legkevésbé elutasítóak pedig a jogkiterjesztéssel szemben voltak a megkérdezettek (28,5-49,2%). A legelőítéletesebbnek tűnő szerbek közül tízből négyen (43,8%) visszautasították volna, hogy a melegek azonos jogokat élvezhessenek, tízből heten hallani sem akartak volna homoszexuális pedagógusról (71,1%), kétharmaduk vélekedett volna úgy, hogy általában a homoszexuális irányultság elítélendő (75,1%), végül tízből nyolcan megtagadták volna a szexuális irányultság kifejezését.

Nyugat-európai mércével mérve a még legmegengedőbb Horvátországban sincs jelen igazán számottevő liberális tábor: csupán a válaszadók 20,4%-a gondolja úgy, hogy a homoszexuális kapcsolatok nem elítélendőek, és csak 13%-uk tartja elfogadhatónak, hogy a homoszexuálisok nyíltan felvállalják hovatartozásukat, és csak negyedük (25,5%) bízna rájuk közfeladatot. Az azonos jogok tekintetében pedig teljes tanácstalanságot tapasztalhatunk: a horvátok harmada hajlik arra, hogy azonos jogokat biztosítson számukra (32,4%), harmada vonná ezt meg tőlük (34,3%) és harmada (33,3%) nem rendelkezik stabil véleménnyel ez ügyben.

Mi magyarázza a balkáni országok homoszexualitással kapcsolatos erősen elutasító attitűdjét? Egy 35 országra (köztük Horvátországra, Macedóniára és Bosznia-Hercegovinára) kiterjedő vizsgálat eredményei alapján a gazdasági fejletlenség, a nagy társadalmi-vagyoni egyenlőtlenségek, a posztkommunista múlt, illetve a vallásosság azon fő tényezők, melyek a homoszexuálisokkal szembeni ellenszenvet leginkább meghatározzák.

Az utóbbi két évtized a régióban az etnikai, háborús feszültségek és a nemzetállamok formálódása körüli éles konfliktusok jegyében zajlott – ez a közeg pedig nem kedvez a tolerancia erősödésének. Ez lehet a magyarázata annak, hogy – Szlovénia kivételével – a jugoszláv utódállamokban nem látható a melegekkel kapcsolatos tolerancia fejlődése. A fenti modell alapján azonban elképzelhető, hogy az elkövetkező évtizedekben – ha a vallásosság szerepe nem is várható, hogy visszaszorulna a régióban, – egy konszolidációs időszakra jellemző gazdasági fejlődéssel, a társadalmi különbségek csökkenésével, illetve az államszocialista korszaktól való távolodással párhuzamosan a volt jugoszláv tagállamok közvéleménye is lassan toleránsabbá válik a melegekkel szemben.

A melegjogok elismerése és azok politikai jelentősége

A balkáni országokban a melegjogok kiterjesztésének kérdésében állandó ellentét feszül a külpolitikai stratégiai érdekek és a társadalmi beállítottság között. A nyugati-európai döntéshozók körében visszatérő vélemény, hogy az etnikai feszültségek okozta problémák mellett a homofóbiában látványosan megmutatkozó intolerancia is az uniós csatlakozási folyamat hátráltatója. Ennek megfelelően a balkáni politikusok „kifelé” igyekeznek a témában nyitottságot mutatni, és bizonygatni, hogy a jogkiterjesztésben elvégezték a „házi feladatukat”, „befelé” viszont sokkal óvatosabban kezelik a kérdést, félve a közvélemény rosszallásától.

Ugyanakkor a melegek legális státusa a korábbi Jugoszlávia országaiban is látványos fejlődésen ment keresztül az utóbbi évtizedekben. A konzervatív társadalmi-politikai reflexeket, a „zsigeri” ellenállást azonban ez a folyamat egyelőre nem írta felül. Nincs kizárva azonban, hogy ez a későbbiekben megtörténik, van ugyanis arra példa (ld. Spanyolország), hogy a jogkiterjesztés javítja a melegek társadalmi megítélését is.