A diáktüntetés arca

– Magától értetődő volt, hogy miután fenyegetett lett a szakod, fórumot szervezel, tüntetsz, tévéstúdióba mész?

– Egyáltalán nem. Azon az estén, amikor megtudtam, mit tervez az államtitkárság, ültem otthon, és próbáltam felfogni: amiről az elmúlt két hétben pletykákat hallottam az egyetemen, az megtörténhet, megszűnhet a mi szakunk is. Másnap mint hallgatói képviselő én is ott ültem az oktatók megbeszélésén, és rájöttem, mekkora a baj. Estére elkészült a Facebook-oldal, fórumot szerveztünk, éreztük, nyilvánosságot kéne adni az ügynek. Vasárnap beszéltem édesanyámmal, ő meg poénkodott, lesz majd RTL Klub meg TV2. És ahogy az lenni szokott, igaza lett, én pedig alig hittem el.

– Az egyik oktatód nyilatkozta: sok Fruzsija van még a karnak, ezért tart tőletek a kormány.

– A szaktársaimhoz képest én átlagosan szorgalmas, átlagosan céltudatos ember vagyok. De tudok alkalmazkodni, pozitívan látom a mindennapokat, nem fáradok bele a küzdelmekbe. Nagy felelősség az „arca” lenni az eseményeknek, igyekszem csak segíteni, és nem ártani. Sok ismeretlen hallgató is üzen Szegedről, Debrecenből, megköszönik, hogy kiállunk értük.

– Déjá vu érzésem van: szinte napra pontosan két éve beszélgettem egy hallgatói hálózatos szervezővel. Ő akkor azt mondta, fontosak az utcai tüntetések, de kicsit elfáradtak. Ezentúl majd beszélgetésekre járnak, konferenciáznak az egyetemi demokrácia megszervezése érdekében. Ő szeptember óta Erasmus-ösztöndíjjal Berlinben van, és a többiek is szétszéledtek. Az egész mozgalomra igaz, hogy a kormány látszólagos engedékenysége megtörte a 2012-es diáktüntetéseket.

– Ismerős a helyzet. Amikor kiderült, hogy bizonyos szakok megmaradnak, azt hangsúlyoztuk, ne vegyük be a kormányzati gumicsontot. Jó a taktikájuk: megint vizsgaidőszak előtt állunk, húzzák a döntéseket, az emberek meg fáradnak. És ijesztő látni: ha már a bulikra sem jönnek el annyian, mint pár éve, hogyan vigyünk ki sok embert szakmai programra, tüntetésre? Kezdünk úgy szocializálódni, hogy ülünk otthon, és elfogadjuk, ami történik. Ez inkább az idősebbekre jellemző, de már az én korosztályomnál is megfigyelhető. Meg kell mutatnunk, ez a harc nem értelmetlen. Mindenki gondoljon a gyerekére, az unokájára!

– Az idősebbek távolmaradására az egzisztenciális félelem szokott lenni a válasz, a fiatalokéra meg a közöny.

– Más miért nem látja, hogy amivel foglalkozunk, nem csak a mi ügyünk? Ha ez a törvénytervezet átmegy, nincs visszaút. Könnyen lehet, hogy legközelebb a jogász- vagy közgazdászképzés következik. Másrészt a fiatalok körében általános a vélekedés: történjen bármi, én úgyis elmegyek. És nem is nagyon hibáztatom őket ezért. Én két nyarat, összesen hat hónapot töltöttem Amerikában. Gyerektáborban dolgoztam, az ott keresett pénzemből utaztam, a Bahamáktól Los Angelesig rengeteg helyen jártam. És nem azért mondom el sok embernek, merre fordultam meg, hogy nagyzoljak, hanem hogy megértsék, miért gondolkodom pozitívabban, miért vagyok nyitottabb. Amikor húszévesen hazajöttem Jamaicából, leszálltam Ferihegyen, és láttam a fásult arcokat, én is elgondolkodtam. Miért jó ide hazajönni?

– Nem is a pénz számít? Mit mérlegel ma egy huszonéves?

– A szüleim vidéki vállalkozók, négygenerációs családban nőttem fel, még él a dédnagymamám. Semmiben nem szenvedtem hiányt, de mindig tudtam, mi mennyit ér, és hogy a saját lábamra kell állnom. Olyan ember vagyok, akinek a hangulat sokszor fontosabb, mint az, hogy futja-e még két új magassarkúra. Elszomorít, amikor nem hallgatjuk meg egymást, csak megyünk előre. Klasszikus történet: felszállok a buszra, és a sofőr csak úgy, mert rosszkedvű, üvölt a turistával, az idős nénivel. Miért jobb, ha a saját problémáink miatt eltaposunk másokat?

– Ti viszont fekete pólót húztatok az ápolónőkkel való szolidaritás jegyében.

– Túl sok olyan terület van, ahol erejükön felül próbálnak tenni valamit az emberek, és erőt ad, ha látjuk, nem vagyunk egyedül.

– Nem markoltok túl sokat?

– Meglátjuk, de jó érzés, ha egymást támogatjuk. Nehéz légüres térben mozogni. Számomra például evidens volt, hogy a HÖOK támogat minket. Nem így lett. A felsőoktatási kormányzat képviselői meg azt próbálják beadni, hogy a konzisztórium nem olyan rossz, mert majd csak egyetértési joga lesz, ami persze valójában vétójog, de majd csak lesz valahogy. Na, ebbe nem nyugszunk bele.

– A nemzetközi tanulmányok szakon hogyan csapódik le a kormányzati külpolitika? Téma van bőven: keleti nyitás, nemzeti konzultáció a bevándorlásról, halálbüntetés.

– Azért szeretem a TÁTK-t, a tanárainkat, mert minden kurzus azzal kezdődik: ha nem értesz egyet, tedd fel a kezed, és mondd el, miért. Belénk nevelik három év alatt, hogy reggel, amikor felkelsz, ne a Facebookot görgesd le, hanem a The New York Timest, a The Washington Postot. Nekem is tele a mobilom ezekkel az alkalmazásokkal. Sok olyan tanárunk van, aki határozottan megköveteli, hogy képben legyünk, tudjuk, mi történik a világban. Mindig foglalkozunk aktuális kérdésekkel. A nemzeti konzultációs kérdőíven – jobb híján – már röhögtünk: innen hova van lejjebb? Egy barátnőm mesterszakon tanul szociológiát, az egyik kurzuson ő az egyedüli magyar, a többiek Erasmus-ösztöndíjasok. Megkérték, fordítsa le a kérdéseket. A külföldiek nem hitték el, hogy ebben az országban ez megtörténhet. Ijesztő, hogy gyakorlatban látjuk megvalósulni azokat a módszereket, amikről tanulunk. A mi karunkon mindenki szeret a szlogenek mögé nézni, sokszínű a társaság. Minden évfolyamon akad roma, zsidó és mindenféle ember. De van egy mondásunk: ha piros tűsarkúban, vörös műkörömmel vonulnék be, és megbámulnának, valaki biztos figyelmeztetné a bámészkodót: te TÁTK-s vagy, ezt nem teheted, ismerd meg a másikat!

– Mégis, a kutatások szerint a fiatalok apolitikusak vagy jobbikosok.

– Mert bár figyeljük a közéletet, az más kérdés, hogy elmegyünk-e választani. Nincs alternatíva. Ki lesz jobb a mostani kormánynál? Az ember megtanulja a politika elvi alapjait, ideológiailag megtalálja, neki mi lenne szimpatikus, aztán ránéz a hazai pártokra, és a kínálat köszönő viszonyban sincs az elvárásaival.

– Jobbat kell csinálni – ez is egy út.

– Lehet, hogy lesz, aki belefog, vannak igen ambiciózus szaktársaim. De ez a nehezebb ösvény. A könnyebb választás, hogy felszállok egy gépre. Ha most kapnék egy jegyet, mennék. Viszont én még úgy gondolom, van értelme visszajönni és küzdeni.